Blog a 99%-nak

Négy éve hunyt el Fidel Castro kubai forradalmár és államférfi

Fidel Castro 1956-ban pár tucatnyi emberrel indult útnak, hogy Kubában szembeszálljanak Batista korrupt rendszerével és baloldali fordulatot érjenek el. Tagadhatatlan, hogy nem csak alakítója volt, hanem jelképévé is vált az ügynek, amiért harcolt. Jelképe lett annak, hogy egy szűk, de fegyelmezett forradalmi élcsapattal meg lehet forgatni a világtörténelem kerekét. A kubai forradalom nyolcvan emberrel kezdődött, és bizonyosságot adott annak a mondatnak, hogy „Semmik vagyunk, s minden leszünk!”
Államférfiként jelképévé vált annak, hogy hogyan kell legnagyobb ellenszélben, a szűkös
lehetőségekhez képest a népért, a nép boldogulásáért kormányozni. Hisz nem volt
szükségszerű az a helyzet, ami kialakult Kubában Castro kormányzása alatt. Kubát kivezette a gyarmati sorból és fejlődés útjára állította. Ennek a fejlődésnek határt szabott az USA és az embargó. Talán az embargó valódi arcára egy havannai plakát szövege világít rá: „Az embargó a történelem meghosszabb ideje tartó genocídiuma”. Ilyen körülmények között is hosszasan lehetne Kuba eredményeit sorolni, amelyek elválaszthatatlanok Castro személyétől.

Castro megtehette volna, hogy Kim Ir Szené válik, de más utat választott: a szocializmus útját választotta, és talán ő is jutott a legközelebb a sok nemzetközi próbálkozás közül a abszolút értékben vett szocializmushoz.

Politikai gondolkodásmódját egy 1979-es ENSZ ülésen elmondott beszéde jellemzi, ahol nem csak hazájáról szónokolt, hanem szót emelt a világ összes, elnyomásban élő emberéért. Itt elhangzott beszéde még most is aktuális:

 

Elnök úr, tisztelt nagykövetek! Gyakran hallani az emberi jogokról, de az emberiség  jogairól is beszélnünk kell. Miért kell egyeseknek mezítláb élniük, hogy mások luxus autókkal járhassanak? Miért kell egyeseknek 35 évet élni, hogy mások 70-et élhessenek? Miért kell egyeseknek nyomorúságos szegénységben élni, hogy mások még gazdagabbak lehessenek? A világ azon gyermekei nevében beszélek, akiknek nem telik egy szelet kenyérre. Azon betegek nevében, akiknek nem telik gyógyszerre. Azoknak a nevében beszélek, akiktől megtagadták a jogot az élethez és emberi méltósághoz.

 

Egyes országoknak van tengeri kikötőjük, másoknak nincs. Egyeseknek vannak energiahordozói; másoknak nincs. Egyeseknek bőségesen vannak földjei, hogy élelmiszert termeljenek; másoknak nincs. Egyeseknek annyi gépük és gyáruk van, hogy az ember be se tudja lélegezni a mérgező levegőt; másoknak csak sovány karjai, hogy megkeressék a napi betevőt. Más szavakkal, egyes országoknak bőségesen vannak erőforrásaik; másoknak semmijük sincs.
Mi az utóbbiak sorsa? Éhhalál? Örök szegénység? Mi haszna akkor a civilizációnak? Mi haszna az emberi lelkiismeretnek? Mi haszna az Egyesült Nemzetek Szervezetének? Mi haszna a világnak? Nem lehet békéről beszélni azon tízmilliók nevében, akik éhségben és gyógyítható betegségekben halnak meg. Az ember nem beszélhet békéről a 900 millió írástudatlan nevében.

 

A szegény országok gazdagok általi kizsákmányolása meg kell szűnjön. Tudom, hogy sokszegény országban szintén vannak kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A gazdag országokhoz szólok és a hozzájárulásokat kérem. A szegény országokhoz szólok és a javak elosztását kérem. Elég volt a szavakból! Tettekre van szükség!

 

Elég volt az elvontból. Konkrét cselekvésre van szükség. Eleget beszéltünk az elméleti új nemzetközi gazdasági rendszerről, amit senki sem ért. A valóságos és objektív rendről beszéljünk, amit mindenki ért.
Nem a forradalom prófétájaként jöttem ide. Nem azért jöttem, hogy kérjem, vagy kifejezzem vágyam az erőszakos felkelés iránt.
Azért jöttem, hogy a békéről és a nemzetek közötti együttműködésről beszéljek. Azért jöttem, hogy figyelmeztessek, vagy megoldjuk békésen az igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket vagy apokaliptikus jövő elé nézünk.

 

A fegyverek, a fenyegetés és a fölény hangjainak meg kell szűnnie a nemzetközi térben. Elég volt a képzelgésből, hogy a világ problémáit meg lehet oldani nukleáris fegyverekkel. A bombák megölhetik az éheseket, betegeket és tudatlanokat, de nem ölik meg az éhséget, betegséget, tudatlanságot és a nép jogos lázadását. A nukleáris holokausztban a gazdagok is meghalnak. Ők azok, akiknek a legtöbb a veszteni valójuk.

 

Mondjunk búcsút a fegyvereknek és koncentráljunk civilizáltan korunk legsürgetőbb problémáira. Ez a felelőssége és szent kötelessége minden államférfinak a világon. Sőt, ez elengedhetetlenül szükséges az emberiség túléléséhez. Köszönöm.

 

Castro négy éve halott. Kubában végakaratához híven sem közteret nem neveztek el róla, se szobrot nem állítottak neki, de mégis nyugodtan pihen a gerillából lett államférfi, mert műve, a kubai szocializmus töretlenül áll, és kapitalista restaurációnak nyoma sincs.