Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Blog a 99%-nak

Slavoj Žižek: Az amerikai elit szerint Alexandria Ocasio-Cortez túl radikális – a közelgő klíma katasztrófa miatt viszont éppen attól kéne tartani, hogy nem elég radikális

A cikk a Balra át! korábbi oldalán jelent meg. Áthoztuk ide, hogy itt is elérhető legyen.

Ettől még természetesen támogatnunk kell a demokratikus szocialistákat: abból kell kiindulnunk, amink van. De attól tartok, hogy a konkrét jóléti állam javaslataikon túl nincs semmijük, semmilyen nagy projektjük, csak egy homályos elképzelésük a társadalmi igazságosságról. Hosszútávon elég lesz ez?

A cikk eredetileg az Independent oldalán jelent meg, szerzője Slavoj Žižek, filozófus.

Most, hogy Alexandria Ocasio-Cortez csatlakozott Bernie Sandershez, mint a Demokrata párt balszárnyának nyilvános képviselője, a hozzájuk hasonlókkal a háttérben várva, hogy berobbanhassanak az amerikai köztudatba, nem vált ki széleskörű meglepetést az a tény, hogy a „demokratikus szocializmus” (korlátozott) elismertséget vívott ki az egyik amerikai pártban. A republikánus média megjósolhatóan kezdett félelmet kelteni: a demokratikus szocialisták a kapitalizmus megszűntetését tervezik, Venezuela-típusú állami terrort fognak bevezetni és szegénységet fognak előidézni stb. A centrista demokraták visszafogottabban figyelmeztetnek a demokratikus szocializmus nem szándékolt katasztrofális gazdasági következményeire: hogyan lesz pénz az általános egészségbiztosításra, stb.? (Mellékesen, jusson eszünkbe, hogy a mai demokratikus szocialisták legmerészebb javaslatai meg sem közelítik a fél évszázaddal ezelőtti mérsékelt európai szociáldemokráciát – ami jól jelzi, hogyan tolódott el az egész politikai tér súlypontja jobbra.)

De még a Demokrata Párt liberális szárnyánál is vannak kellemetlen meglepetések. Elnézve Obama hosszú ajánló listáját az időközi választásokra (több mint 80 név), hiába reménykedünk Ocasio-Cortezben. Felidézve Nancy Pelosit, aki szerint „azt kell mondjam, kapitalisták vagyunk, ez így van”, vagy a „baloldali” Elizabeth Warrent, aki azt állította magáról, hogy „minden porcikájában kapitalista”…

A legújabb – és erkölcsileg legproblémásabb – hóbort ebben a sorban, az antiszemitizmus vádja bárkivel szemben, aki a baloldal felé tér el az általánosan elfogadott balliberális elittől. Nemrégiben az „antiszemitizmus” címkét aggatják Izrael állam és a palesztinokkal való bánásmód minden kritikájára; mára egyre inkább ezzel mozgósítanak, így diszkvalifikálják azt a baloldalt, amit „túl radikálisnak” érzékelnek, a brit Corbyntól az amerikai Ocasio-Cortezig. Az antiszemiták megtűrtek saját országukban (Lengyelország, Magyarország, balti államok), amennyiben cionista támogatói lesznek a ciszjordániai izraeli politikának, míg azokat a baloldaliakat, akik támogatják a ciszjordániai palesztinokat, de felhívják a figyelmet a terjedő európai antiszemitizmusra is, elítélik. Az antiszemita cionista furcsa alakjának felbukkanása az egyik legaggasztóbb jele hanyatlásunknak.

Azonban míg ezektől a külső ellenségektől és támadásoktól még inkább harcra készek lesznek a demokratikus szocialisták, sokkal veszélyesebb korlátozások bújnak meg saját projektjük szívében. A mai demokratikus szocializmus végtelenül jobb, mint az elmúlt évtizedek akadémiai radikalizmusa, annál az egyszerű oknál fogva, hogy egy olyan politikai mozgalom, ami egyszerű emberek százezreit mozgósítja, és ami nyilvántartja és artikulálja elégedetlenségüket.

A problémák akkor merülnek fel, amikor feltesszük azt az egyszerű kérdést, hogy mit is akarnak valójában a demokratikus szocialisták? A jobboldal azt hányja szemükre, hogy az ártatlanul hangzó, konkrét javaslataikon túl, adóemelés, legyen jobb az egészségügy, stb., van egy sötét programjuk, a kapitalizmus és szabadságainak lerombolása. Az én félelmem pontosan az ellenkező: hogy a konkrét jóléti javaslataikon túl nincsen nagy projektjük, csak egy homályos elképzelésük a több társadalmi igazságosságról. Elképzelésük csupán annyi, hogy a választói nyomás által a túlsúly megint a baloldalon lesz.

De elegendő lesz ez (nem olyan) hosszútávon? A megpróbáltatások, amivel szembenézünk, a globális felmelegedéstől a menekültekig, a digitális kontrolltól a biogenetikus manipulációig, nem igénylik legalább társadalmaink globális átszervezését? Bárhogy is történjen ez majd, két dolog biztos: nem egy leninista-kommunista párt fogja végrehajtani, de nem is a parlamentáris demokrácia részeként fog megtörténni. Nemcsak egy politikai párt lesz, ami több szavazatot szerez és ami szociáldemokrata intézkedéseket hajt végre.

Ezzel elérkeztünk a demokratikus szocialisták végzetes korlátaihoz. 1985-ben, Felix Guattari és Toni Negri kiadott franciául egy rövid könyvet, a Les nouveaux espaces de liberté-t, aminek a címe angol fordításban Communists Like Us (magyarul: Kommunisták, mint mi – a szerk.) – az implicit üzenete a változásról ugyanaz volt, mint a demokratikus szocialistáké: „Ne féljetek, átlagos emberek vagyunk, mint ti, semmilyen veszélyt nem jelentük, az élet majd megy tovább, amikor nyerünk…” Ez sajnos nem alternatíva. Radikális változásokra van szükségünk a túléléshez, és az élet NEM fog úgy menni tovább, ahogy eddig; még a legbelső énünket is meg kell majd változtatnunk.

Tehát, természetesen teljes mértékben támogatnunk kell a demokratikus szocialistákat; ha csak a megfelelő pillanatra várunk, hogy radikális változást érjünk, ez a pillanat sosem fog elérkezni, abból kell kiindulnunk, amink van. De ezt illúziók nélkül kell megtennünk, teljes mértékben tisztában azzal, hogy a jövőnk többet kíván, mint választói mérkőzéseket és szociáldemokrata intézkedéseket. Egy veszélyes út kezdeténél vagyunk, amitől a túlélésünk függ.

Címlapkép:
Olvass tovább!