Blog a 99%-nak

A munkásosztály jobbra tolódásáról

Amikor tavaly egy magát radikális baloldalinak valló szakszervezeti vezető irodájában jártam, hogy iratokat olvassak át, szokásomhoz híven végignéztem a könyvespolcon is. Lenin és a szakszervezetek, egy régi Marx-Engels-Lenin bögre, Platón Szókratész védőbeszéde, A filozófia története… Az irodába lépve a filozófiatörténetet azonnal felkaptam az ablakpárkányról, ezért aztán el is vihettem magammal, a Platón-könyvvel együtt.

A történethez hozzátartozik az is, hogy hoztam magammal emlékbe két szakszervezeti logóval ellátott Mi Hazánk-szórólapot is, amiket titokban kiloptam a könyvespolc mögül, és amik most is az irattartómban vannak. A Mi Hazánk nem csak rasszizmussal és covidszkepticizmussal házalt az elmúlt években, de kitartóan és szinte egyedüliként legyeskedett a szakszervezetek körül, miközben a devizahitelesek ügyéről sem feledkezett meg.

Ha a „coviddiktatúra” kivezetése után is jó eredményt fog elérni a párt a választásokon, az évek munkájának eredménye is lesz, mert jelen voltak ott, ahol más pártok nem, és elvégezték azt a pártmunkát, amit mások nem. Amikor például felmerült annak esélye, hogy a le nem dolgoztatott két éves munkaidőkeretet a munkásokkal fizettessék ki, a Mi Hazánk jó időérzékkel a Vasas székháza elé szervezett sajtótájékoztatót, tudomásom szerint egyedüliként. Vajon tudatában voltak annak, hogy az épület főbejáratán túl „Világ proletárjai egyesüljetek!” és hasonló munkásmozgalmi emléktáblák díszelegnek? Vajon tudnak róla, hogy a szocialista munkásmozgalom létezőbb volt, mint a „létező szocializmus”?

A munkásosztály és a szélsőjobboldal összefonódása többé-kevésbé Európa-szerte létező jelenség. Még Franciaországban is, ahol egykor még a kommunista párt valóban a munkásság pártja volt, sztálinizálódott formájában is. A fordulat 1968 után következett be, de erről majd később…

Nem mintha a munkások között nem lettek volna fasiszták már a harmincas években, vagy ’68-ban nem szavazott volna munkás Charles de Gaulle-ra. A jelenlegi helyzet abból a szempontból mégis egyedülálló, hogy már „munkás”, mint politikai szubjektum nem is létezik. Ma a munkás elégedetlenségét a világgal szemben jobbára a „fehér faj” feletti aggódásaként fejezi ki, és a más etnikumúnak tekintett prekariátussal és menekültekkel szemben azt a „privilégiumát” őrzi, hogy dolgozik, van munkahelye. Csekély vigasz, gondolhatjuk mi, és erkölcsileg mélyen problémás is – de erkölcsi ítéletek helyett inkább baloldali stratégiára lenne szükség.

Az új „régi baloldal”

A baloldali stratégia kapcsán előbb óhatatlanul felmerül a 2010-es években fellángoló baloldali populizmus kérdése – vagy ahogy én nevezem, az „új old left”.

Előbb a spanyol Podemos és a görög Sziriza pártok, majd 2016-ban Bernie Sanders és Jeremy Corbyn sikerén fellelkesedve rég nem látott baloldali hullám vette kezdetét a nyugati világban. A két minimál-szociáldemokrata programmal induló angolszász politikus 2020-ra ugyan elbukott, de visszahozta a főáramú baloldal látóterébe a kapitalizmus és az osztályok kérdését, amelyek nélkül valaha elképzelni sem lehetett volna egyáltalán „a baloldalt”. A jelenség két kulturálisan hegemón országban zajlott, amelyek politikai változásai óhatatlanul hatással voltak más országok politikai képzelőerejére is.

Az utóbbi idők baloldali hulláma már születésekor kritikus volt a ’68-as újbaloldallal szemben, és a hagyományos old leftet szerette volna újjászervezni. Az erős szakszervezetekre nosztalgiával tekintett vissza, és nem a „munkásarisztokrácia” bürokratáit látta bennük. Mark Fisher, antikapitalista blogger kritizálta, hogy a 2011-es „Occupy Wall Street”-hez hasonló mozgalmak a Wall Streettől kezdve mindent el akarnak foglalni, csak épp a parlamentet és a médiát nem. David Harvey, marxista geográfus szerint az anarchisztikus baloldal az anarchisztikus neoliberalizmus tükörképe, ahogyan az old left szakszervezeti mozgalmai is a jól szervezett fordizmus tükörképe volt, és ezért szerinte „az anarchisztikus baloldal” is képtelen a gyakorlatban kitörni abból, amit elvben ellenez.

A szervezeti kérdéseken túl heves kritika érte a ‘68-as diáklázadásokhoz köthető „identitáspolitikai” mozgalmakat is, így a feminizmust és az antirasszizmust, amelyek – a kritikusok szerint – elszakadtak az osztálypolitikától.

Barbara Ehrenreich, esszéista és politikai aktivista 1977-ben megalkotott „professzionális-menedzser osztály” fogalmán keresztül a diákmozgalmak és az egyetemi radikalizmus társadalmi bázisa is górcső alá került. Ehrenreich szerint az egyetemi diákokból, tanárokból, menedzserekből – azaz szellemi munkásokból – álló professzionális-menedzseri osztálynak ugyan érdekében áll a tőke bukása, de nem áll érdekében a munkásosztály győzelme. A kapitalizmusban betöltött feladata, hogy a tőke és a munkaerő között közvetítsen. Ők a kapitalizmus kultúra-termelői. A professzionális-menedzseri osztály politikai otthona az egyetem. A feminizmus és az antirasszizmus kapcsolódási pontot jelenthet számára a munkásosztály egyes csoportjaival, de adott körülmények között távolabb is vihetik tőle. A fogalom új felfedezői szerint jelenleg éppen az utóbbi történik…

‘68 kritikusai szerint a professzionális-menedzseri osztály mintegy a szélsőjobb kezei közé lökte a munkásosztályt, miután a ‘68-as diákforradalmárok egy jelentős része bankárnak szegődött. Szemléletes példa erre az Európai Bizottság korábbi elnöke, José Barroso, aki ‘68-ban még maoista volt, majd előbb jobbközép portugál miniszterelnökké, míg később a jobboldali Európai Néppárt jóvoltából a Bizottság elnökévé vált. Ennél is beszédesebb, hogy politikai karrierje után a Goldman Sachshez igazolt.

A jóléti államtól a neoliberalizmusig

‘68 számos baloldali kritikája érzékeny pontra tapint rá, joggal. Gyakran viszont a fürdővízzel együtt önti ki a gyereket, és ezzel – tudatosan vagy tudat alatt – annak a jobboldali mítosznak is felül, hogy a neoliberalizmus ‘68-ban gyökeredzik. Mintha a neoliberalizmus nem egy gazdasági rendszer lenne, az alap, azaz a kapitalizmus egyik fajtája, amihez különböző felépítmények tartoznak…

S felmerül az a kérdés is, hogy miután szinte nyomtalanul múlt el a baloldali populizmus hulláma – nem születtek új erős baloldali pártok, nem támadt fel sírjából az autentikus szakszervezeti mozgalom stb. – valóban érdemes-e elvetni ‘68-at? Mit tanulhatunk a ‘68 filozófusának is tartott Herbert Marcuse-tól a munkásosztály látszólagos mozdulatlanságáról, „rendszerkonformjáról”?

Az, hogy mi volt ‘68, és mik voltak a következményei, gyakran összemosódik. Az utókor számára ekkor indult olvadásnak a baloldali rendszerszemlélet, és ekkor kezdett „az ügy”, vagyis a szocializmus ügye single issue-kra bomlani. A feminizmus, az ökológia, a dekolonizáció stb. levált a munkásmozgalomról, ahogy az úgynevezett professzionális-menedzseri osztály is külön utakra indult. A baloldalnak ezek a leágazásai viszont csak 68’ után váltak teljessé – ‘68-ban még milliók sztrájkoltak Franciaországban, Olaszországban is szoros kötelékek fűzték a diákmozgalmat a munkásmozgalomhoz, és még lehetne sorolni.

Az utólagos magyarázatok szerint a munkásosztály már ekkor „elkonzervatívosodott”, ahogy maguk a sztálinizálódott kommunista pártok is konzervatívok voltak, például azért, mert ellenezték az abortuszt (ami a fiatal szovjet államban még legális volt).  Beszédes viszont, hogy Franciaországban akkor pattant ki az általános sztrájk, amikor május 14-én a nantes-i repülőgépgyárban a munkások, az egyetemi diákok tüntetésén felbuzdulva, elfoglalták a gyárat és a telephely vezetőjét bezárták egy szobába, ahol vég nélkül játszották az Internacionálét… 11 millióan követték példájukat és léptek sztrájkba. El tudunk ma már képzelni akár csak hasonlót?

Jóllehet, az Egyesült Államokban a munkásosztály 1968-ra valóban szótlanná és rendszerkonformmá vált, de ne feledjük, alig egy évtizeddel a McCarthy-korszak után járunk, amikor a törvény erejével üldözte a hatalom az antikapitalizmus minden formáját, ami alól a szakszervezetek sem jelentettek kivételt. ‘68 a red scare bukása is volt – annak bizonyítéka, hogy hiába üldözte ki a hatalom a gazdaság szférájából a szocializmus eszméjét, az nem várt helyeken – legfőképp az egyetemeken – újra felütötte a fejét.

A „hatvannyolcas alapműre”, Herbert Marcuse Egydimenziós ember c. művére is sok mindent rápakolt az idő, ami eredetileg nem volt. 2022-ben az olvasó arra számít, hogy a szerző amellett fog érvelni, hogy a munkásosztály helyett a marginalizált csoportokkal kell foglalkoznia a baloldalnak – ahogy egyébként ezt egy 1996-os dokumentumfilm is állítja Marcuse filozófiáról.

Ehelyett az olvasó egy végtelenül pesszimista művet kap kézhez, amely nem erkölcsi javaslatokat tesz, hanem beletörődik abba a ténybe, hogy az alkalmazottak nem lázadnak, a nem-foglalkoztatottak és a foglalkoztathatatlanok – akiknek többség nem fehér bőrű – viszont igen.

És ma kivel szolidáris a baloldal, aminek nagyrészét a „professzionális-menedzseri osztály” alkotja? A nem-foglalkoztatottakkal és a foglalkoztathatatlanokkal. A hajléktalanokkal, a betegekkel, a szexuális és faji kisebbségekkel stb. A Marcuse által használt kifejezések viszont megmutatják, hogy nem csak egyszerű „identitáspolitikáról” van szó – nem biopolitikai csoportokként hivatkozik a számkivetettekre, hanem „nem foglalkoztatottak és foglalkoztathatatlanokként”. A marginalizált csoportok helyzetének tehát igenis van kapitalista vetülete – ők azok, akik a termelésből is kiszorulnak, nem úgy mint a termelésben résztvevő proletariátus, ami a „kapitalizmus méhében” születik.

S ők azok, akiket ma a munkásosztály leginkább gyűlöl, mert ők jelképezik a szakadékot, ami mutatja, hogy a termelésen kívül van lejjebb is… Munkásmozgalom és munkásszolidaritás hiányában nem is lehetne másképp – mára csak a szakadék látszik, út felfelé nem.

Pedig épp Marcuse Egydimenziós ember c. műve cáfolja azt a ‘68 utáni vádat a munkásosztállyal szemben, hogy a  forradalom azért bukott el, mert a munkásokat „megvették kilóra”. Marcuse magyarázatai a munkásosztály mozdulatlanságára ennél sokkal kifinomultabbak – és ma is érvényesek, amikor a nyugati kapitalizmus jóléti vonása már rég füstbe ment.

Marcuse elemzéséből látszik, hogy a neoliberalizmus a keynesiánus jóléti állam számos vonását megőrizte. Az állami jóléti transzfereket hitelekkel helyettesítették, a keynesi keresletnövelő politikát  a „privatizált keynesianizmus” váltotta fel. A szakszervezeteket a vállalatok bevonják a döntéshozatalba, de éppen csak annyira, hogy létfontosságú döntéseket ne hozhassanak. A társadalmi problémákat egyéni problémává fogalmazzák át, a részproblémák kezelésére megalakul a „HR”. A szakszervezetek és a vállalat igyekeznek a problémákat házon belül elrendezni, közügyből magánüggyé formálni őket. A szabadidő kommerszializálódik, szabad gondolkodásra nem ad teret. Az ellenállás és a kritika gondolatát tabu övezi. Ahogy Marcuse idejében az atomháborút, úgy jelenünkben is épp csak azt képtelen legyűrni a rendszer, ami az egész létét fenyegeti: a járványt, a környezeti katasztrófát, és a jövőben még ki tudja mit. A munka-fogyasztás-munka ördögi köre nem nyújt valódi elégedettséget, mert a munka monoton és az embertől idegen, a fogyasztói termékek többsége pedig hamis igényeket szolgál.

A munka nem tesz szabaddá

De összeegyeztethető-e ‘68 „életmód-baloldalisága” a munkásság vágyaival? Igaza volt-e Robert Inglehart politológusnak, amikor amellett érvelt, hogy a fejlett ipari társadalmakban óhatatlanul a kulturális ügyek dominálnak, az „anyagi kérdések” helyett? Avagy: van-e materialista vetülete ‘68-nak?

A ‘68-as forradalmak, mivel a jóléti kapitalizmus ellen irányultak, azt a kérdést is felvetették, hogy miben áll a jólét mibenléte, amikor a mennyiségi feltételek adottak hozzá, de a minőségiek nem. Mára a „mennyiségi jólét” is válságba került, de a koronavírus-járvány és a globális klímaválság szükségképpen kérdéseket vet fel a jólét minőségi mibenlétéről is. Ez a két válság óhatatlanul megmutatta, hogy a munkához való jog elvesztésénél is rosszabb a munkakényszer.

Az az állítás, hogy a probléma maga a bérmunka, évekkel ezelőtt még a legradikálisabbnak tetszhetett a baloldali ideológiák svédasztalán. A sokasodó krízisek, a járvány és a klímaváltozás viszont egyenesen elénk helyezte azt a kérdést, hogy megéri-e fenntartani azt a rendszert, aminek céljai tőlünk idegenek, és amely szerint a munkaerő élete feláldozható „a gazdaság” oltárán?

Az a termék, amit valahol éhbérért legyártottak, mondván, a gazdasági racionalitás ezt kívánta, jó eséllyel nem is végzi boltban soha, hanem egy gigantikus szeméttelepen vagy esetleg az Amazon skóciai „termékmegsemmisítő” központjában. A környezetvédelemmel foglalkozó szakértők a gazdaság és a környezet közötti kompromisszumról beszélnek. A mérleg egyik nyelvén ott az elidegenült munka és a klímakatasztrófa is, mégis a gazdaságot szolgáljuk tovább, mint valamiféle Istent.

A kapitalista realizmust egyetlen válság sem tudja automatikusan elsöpörni, mert minden válsággal rekonfigurálja és megerősíti magát. A munka automatizációja sem vonja maga után a munkaidő rövidülését, sőt: új technológiákkal új munkatípusok jönnek létre. A covid normalizálta a platformkapitalizmust, ahol a munkaeszközt a munkás számlájára írják, és ahol immáron nem a főnök rúgja ki a futárt, ha kiömlött a kávé, hanem egy algoritmus. A baloldal 2020-as várakozásaival szemben nem alapjövedelmet hozott a járvány, hanem a kizsákmányolás új módszereit.

A technológiai társadalom elhozhatná a munka világa utáni világot, amiben a munkaidő radikális csökkentése egy elérhető állomás. Ehelyett viszont újabb és újabb munkatípusokat hoz létre a technológia, egyre rosszabb munkafeltételekkel.

Abban tehát a hatvannyolcasoknak kétségtelenül igaza volt, hogy a jóléti állam sem elegendő cél, főleg ha „jólét” alatt az értelmetlen túlfogyasztás értendő, aminek feltételeit értelmetlen túlmunkával termelik meg. Az állandó gazdasági növekedés mellett elvileg az szólna, hogy növeli az életszínvonalat… Most mégis azzal kell szembesülnie a következő generációknak, hogy nagyszüleiknél sokkal rosszabbul fognak élni.

Hegeltől tudjuk, hogy a szolgai tudat a munkán keresztül eszmél magára. Ma is sokak önbecsülését adja az ipari termelés és a nehéz fizikai munka, ami elhelyezi őket a társadalomban. Ugyanekkor ez a munka szörnyűséges következményekkel is jár a környezetre és azok számára is, akik végzik… Ezzel a kettőséggel kell számot vetnie a baloldalnak. Ennek a kettősségnek a felismerésével viszont máris közelebb kerül a baloldal a marxi szocializmushoz, és messzebb attól, amit TGM „rousseau-i szocializmusnak” nevez – azt keresi, hogyan szabadulhatna fel a proletariátus önmagát „megszüntetve-megőrizve”, ahelyett, hogy az egyenlőségért harcolna.

A baloldali populizmus vége

A munkásosztály jobbratolódása a baloldalra is hatással volt, foglyul ejtette képzelőerejét. Sokat idézett cikkek jelentek meg a zárt határok szükségességéről is. Az internacionalizmus – szólt az érvelés – csak a professzionális-menedzseri osztály számára fontos érték, vagy ahogyan Thomas Piketty nevezi, a „Brahmin-baloldal” számára. Egy-egy ország munkásai számára viszont nem előnyös, mert a munkaerő szabad áramlása lenyomja a béreket, vélték a kritikusok.

A 2010-es évek baloldalának (részleges) internacionalizmus-ellenességét a globalizáció intézményeivel szemben mutatott ellenérzés is táplálta. S itt megint belefutunk ‘68 kritikájába.

A ‘68-as diákmozgalmak internacionalizmusa részben az európai projektben él tovább. Gondoljunk csak az egykori diákforradalmárra, a német-zsidó származású, Franciaországban született Daniel Cohn-Benditre, aki azt vallja, hogy születésétől fogva nem lehetett más, mint európai… S aki ezért viszont annyira ragaszkodik  az európai eszményhez, hogy kritika nélkül elfogadja az Európai Unió káros politikáit is és zöld politikus létére beállt a liberális-jobboldali, markánsan EU-párti Emmanuel Macron mögé. Röviden összefoglalva: az egykori ’68-as „Vörös Danyból” előbb zöld lett, majd kék.

Emellett sokan úgy gondolták, csak a nemzetállamok lehetnek képesek hatékony újraelosztásra a szabadversenyre épülő Európai Unióval szemben, amelynek vezetői népakarat fölött állnak. Lásd, a corbynista, balratartó Munkáspártot is megosztotta a Brexit kérdése, ami végül Jeremy Corbyn bukásához vezetett.

Pedig a nemzetállami baloldal működőképességének már a görög nemzetállami akarat lesöprése és a lázadó Sziriza-kormány 2015-ös bukása is ellentmondott. Jánisz Várufákisz, a Sziriza-kormány egykori pénzügyminisztere minden bizonnyal ezért is ragaszkodott a nemzetköziséghez és próbálkozott összeurópai baloldal megszervezésével (DIEM25), és alapította meg később a Progresszív Internacionálét.

Még be se gyűrűzött Magyarországra igazán a 2010-es évek baloldali populizmusa, globálisan kifulladt. Ez a baloldal a fogyasztást helyezte középpontba és nem a termelést. Több fogyasztást kínált a szűkölködőknek, és ezzel óhatatlanul a nemzetállamhoz kötötte magát, mert állami szuverenitás nélkül valóban nincs hatékony keresletösztönző újraelosztás. De ennek a baloldalnak most azzal is szembe kell néznie, hogy azt a keveset, amit kért – itt-ott egy kis kiigazítás a költségvetésben – , jobboldali és liberális kormányok is tudják teljesíteni, ha nyomás alá vannak helyezve. Gondoljunk csak a Trump, majd később Biden által bevezetett jóléti intézkedésekre a covid alatt, vagy arra, hogy Angela Merkel végül belement a dél-európai államoknak is kedvező közös európai adósságba. Hozzáteszem, ez sem volt kis eredmény… De hogyan tovább?

Internacionalizmus ma

A 2000-es és 2010-es évek baloldala legtöbbször  a „kapitalizmus” helyett a „globalizációt” tette meg bűnösnek, ami – Mark Fisher szavaival élve – ma már egy halottból csinál zombit. A kanti „örök béke” intézményei helyére mára benyomultak a nemzetállamok, megjelent az IMF vetélytársa, a kínai hitel, az USA újra izolációs korszakba lépett, a WTO egyeduralma helyett kereskedelmi háborúk dúlnak, az Európai Unió eljelentéktelenedik stb.

A Kossuth Rádió továbbra is a „globalisták” rémtetteiről harsog, pedig a „globalizáció” korából a regionalizáció korába léptünk át. Lásd, a felemelkedő gazdaságok Kína, Németország, Brazília, Oroszország, India stb., az USA egyeduralmának vége. Az antiglob baloldalt mára kooptálta az antiglob jobboldal, és az „új old left” is hasonló sorsa juthat, ha a romantikus antikapitalizmus csapdájába esik.

A technológia megszüntette a közvetlen alávetettséget, a rendi társadalmakat, de létrehozott egy látszólag szabad akaratból működő osztálytársadalmat, ahol szabad munkások „szabadon” kötnek szerződést a tőkével. A polgári társadalom egyenjogúsítja az egyenlőtleneket. Amikor ez a társadalom jövőbe mutató alternatíva nélkül kerül válságba, a kapitalizmus előtti múlt dicsőítése, a romantikus antikapitalizmus tölti be az űrt. A polgárjogi mozgalmak eredményei (pl. abortuszhoz való jog) megkérdőjeleződnek, az egyenlőtlenek közötti egyenjogúsítást (pl. a melegekét) a „multik” ármánykodásának tudják be. Nem az lesz a kritika tárgya, hogy a technológiát az ember fölötti uralomra használják, hanem maga a technológia (pl. az oltás).

A rendszer válsága azonban továbbra is globális.

2022-ben, bárki is lesz a miniszterelnök áprilistól, olyan problémákkal kell majd megküzdenie a magyar közéletnek, amik az ország határain messze túlmutatnak. A belpolitika és a külpolitika közötti ellentétek tovább oldódnak majd – ahogy a migráció, vagy a klímaváltozás, egyre több globális válság fog begyűrűzni hozzánk. A pandémiás sokknak nem lesz vége: olyan globális válságokat indít majd el az energiahiány és az ökológiai összeomlás, amivel szemben védtelen lesz a közvélemény-kutatásokkal kormányzó NER, vagy a már amúgy is megszűnő félben lévő „nyugati normalitásba” visszavágyó ellenzék. Izgalmas korszak elé nézünk, ahol húsz-harminc évnyi közöny és mozdulatlanság után viharos sebességgel játszódhat majd le előttünk a történelem.

A „nemzetpolitika” vagy a nemzetállami szuverenitással kapcsolatos kérdések nem azért fognak lekerülni a napirendről, mert a kozmopoliták így akarják, hanem mert egy globális rendszer került globális válságba, és a globális problémákra nincsenek megnyugtató helyi válaszok.

A látszat ellenére a jobboldalon sem a nemzetközösség lesz a meghatározó, ami még akár befogadó is lehetne, hanem a nemzeteken átívelő, kirekesztő etnicizmus – ebben az értelemben már a Mi Hazánk sem „nemzeti”.

A nagy kérdés, hogy a baloldal képes lesz-e nemzetközi ellenállásra a nemzetközi tőkével szemben. Nem az lesz a kérdés, hogy mit kíván egy-egy munkás, vagy egymástól elidegenült munkás egyének összessége, hiszen ők ugyanolyan tévedhető és halandó emberek, mint bárki más – a kérdés az marad, hogy mi a legelemibb érdeke a munkásoknak, mint osztálynak. És az nem a „fehér faj fennmaradása”.

A szellemi munkát végzőknek pedig azzal kell szembesülniük, hogy az egyetemet, ahol egykor felelősségteljes állampolgárokat képeztek, már csak arra tartják, hogy a kulcsiparági cégek minden alosztályának legyen utánpótlása „emberi erőforrásból”. Az antikapitalizmussal nem vádolható Róna Péter a hagyományos közgazdászok utolsó generációjának oszlopos tagja… Most már inkább csak business-képzés lesz.

Nemcsak a hagyományos munkásosztály, a professzionális-menedzseri osztály is elvesztette autonómiáját, és romlanak a munkafeltételei. Annál is inkább igaz ez Magyarországon, ahol soha nem vált olyan politikai csatatérré az egyetem, mint 1968-ban nyugaton, és ahol ezért most szinte ellenállás nélkül alapítványosíthatták az egyetemeket. Az értelmiségnek is olyan munkát szánnak már, amelynek értelme tőlük teljesen idegen, és amiben soha nem láthatják viszont majd önmagukat, vagy vállalhatnak annak révén felelősséget a társadalomért. Ennek a folyamatnak a felismerése hajtotta fel a baloldali populizmust a 2010-es években… A baloldali populizmus bukása után a professzionális-menedzseri osztály kénytelen lesz új szövetségeket kötni…

Engels szerint a munkásmozgalom a német filozófia örököse. Nem tudom, hogy örökösük vagy-e, de kösz a könyveket, Gábor!