2018 és 2020 között az elmúlt évtizedek legjelentősebb tömegtüntetései zajlottak Franciaországban, amit sárgamellényes tüntetések néven ismert meg a világ. A szociális ellátórendszer lassú kivéreztetésébe belefáradt munkásosztály számára egy olyan benzináremelés jelentette az utolsó pontot, ahonnan nem hátrálhatnak tovább, amiből elvileg „megújuló projektekbe” akart a francia állam befektetni – de ami természetesen aránytalanul sújtja az anyagilag rossz helyzetben lévők osztályát. A tüntetések során a francia nemzeti rendőrség kíméletlen támadásokat hajtott végre a tüntetőkkel szemben – az erről készült dokumentumfilm pedig ebben a kontextusban mutatja be az elhúzódó konfliktust és tüntetéssorozatot.
Az angol címén The Monopoly of Violence[1] erőteljes vágásokkal operál, amelyek egyáltalán nem fáradnak el a teljes, nagyjából egy és negyed órás anyag végéig.
Miért nem? Mert hatalmas a kontraszt aközött, hogy öltönyös, kisminkelt emberek megfontolt módon beszélgetnek az erőszakszervezetek monopoljogáról, Rousseau-ról, republikánus alapelvekről, szabadságról, eszmékről – és utána puff, egy másodperccel később szörnyeteggé aljasult, azonosítóikat elrejtő, tüntetőket visszafogottság nélkül támadó rohamrendőröket látunk.
Ha kizárólag ez lenne a film dinamikája, már az is elegendő lehetne a brutális hatás elérése érdekében – de van itt még egy lüktetés, ami a helyszínekkel kapcsolatos. Miközben a rendőrség a rendet hivatott védeni (Hogy mi a fennálló rend? – ezt a kérdést a beszélgetések során is felteszik a nézőnek – érdemes elmélázni rajta), az agresszív pillanatok után néhol egy másfajta vágás következik. Párizs belvárosa, munkaidőben vagy épp éjszaka. Emberek tartanak munkába, emberek szórakoznak, élik életüket. A mindennapok.
Az egyik interjúalany persze segít a nézőnek elhelyezni a dolgot: hogyan definiáljuk az erőszakot? Ha a lakhatást a menekültellenességre hivatkozva nem oldják meg, ha a minimálbér már nem garantálja minden dolgozónak a megélhetést, a tisztes körülményeket, akkor mégis milyen rend megvédéséről beszélünk? Milyen rejtett erőszak látható azokon a képeken, ahol egyetlen rendőr és egyetlen tüntető sem szerepel? Ez a fajta erőszak pont a nyugodt „business as usual” tükörsima felszíne mögött rejtőzik.
És persze még folytathatnánk a sort – a film meg is teszi. Kontrasztba helyezi többek között azt is, ahogyan Macron a tüntetőkről beszél: dehumanizált nyelvezet, állatokhoz való hasonlítás, egy rakás életellenes bűncselekmény általánosító módon kijelentve, egyfajta bíróság nélküli ítélethirdetés zajlik az elnök szavai által, a tüntetők felett.
Láthattunk mi már ilyet, nem is túl régen: az amerikai BLM-tüntetések kapcsán a magyar véleménycikkek jelentős részében szentelnek kiemelt fontosságot a „lootolásnak”, néhány bolt szétverésének, ablakok törésének. A tárgyak, a kapitalista termelőeszközök elleni erőszak nagyobb hangsúlyt kapott ezekben a lamentálásokban, mint az az erőszak, amely ezeket a tüntetéseket kitermelte. Az az igazságtalanság, amely az indulatokat a felszínre hozta.
És ha messzebb kalandozok, hasonló retorikai fordulatokat láthattunk a 2006-os események kapcsán is: ott is viszonylag hamar racionalizálva lett, hogy oké, a szemkilövés semmiképp sem kellemes, de hát itt autók kerültek felgyújtásra!
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy a mai napig ideológiától függ, hogy a tüntetők szervezett, buszoztatott felforgatóként szerepelnek-e bármelyik tüntetésen, vagy épp jogosan tiltakozó, a rendszerbe belefáradt emberek tömegeként. Akárhogy is: mindkét esetben komplex problémákkal rendelkező diverz embertömegeket redukálunk egy-egy túlkapás elkövetőivé, így elveszítve a képességet arra, hogy politikai beszélgetést folytassunk le a tüntetők céljaival kapcsolatban.
Az áldozatok rejtett aduásza: a mobiltelefonok
A dokumentumfilmben is kiemelt szerepet tulajdonítanak a mobiltelefonoknak: ezek a mindenki zsebében ott lapuló kamerás eszközök teszik lehetővé azt, hogy azokat a túlkapásokat és bűncselekményeket rögzíteni lehessen, amelyek létezéséről ugyan sejtésünk meg beszámolóink voltak, de bizonyítékunk nem. A megrázó képsorok közt több olyan is akad, amikor egy gránát vagy egy lövedék a kamerával mozgó embert találja el, és ezt követően már egy mozdulatlan kamera fölé hajolnak a többiek, próbálva segíteni az áldozatnak.
Akad olyan is, ahol a rendőrök egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy kamerán kérik őket számon, hogy miért egy olyan eszköz van a kezükben például, aminek a civil lakosság elleni használatát épp most tiltották be hivatalosan. Ezen a téren egyébként szintén komoly párhuzamokat lehet felfedezni az amerikai helyzettel: ott is az elmúlt évtized tette lehetővé a civilek számára, hogy jól dokumentálhassák a rendőrség visszaéléseit.
A The Monopoloy of Violence legfontosabb erénye, hogy végre tisztán és egyértelműen beszél a kamerák által közvetített valóságról. Arról a valóságról, amiben egy neoliberális államban a rendőrség a fennálló igazságtalanságot fenntartó erőket védi, az az ellen tüntetőket pedig minden erejével, akár a saját törvényeit megszegve próbálja elnyomni.
Az erőszak természete nem egysíkú, idézik a filmben, hanem háromosztatú. Az első a hatalmat képviselők erőszakos uralkodása a nép felett. A második a nép erre az erőszakra adott reakciója. A harmadik az az erőszak, amivel ezt a válasz-erőszakot elnyomják, visszaverik, hogy ismét megszilárdulhasson az elnyomók uralma.
Amennyiben kizárólag a második típusú erőszakot mutatjuk be, és csak ennek szentelünk figyelmet, amikor a tüntetések szóba kerülnek, óhatatlanul is állást foglalunk: az elnyomók pártjára helyezkedünk.
A dokumentumfilm a végére igyekszik a nézőkben összekapcsolni mindezen állításokat, meglátásokat – mindezt az egyre drasztikusabb összecsapások képével illusztrálva. Nem megy el szó nélkül amellett a momentum mellett, ahogy egy luxusétterembe betörő tüntetők néhány másodpercre hatalmat érezhetnek az exkluzív helyszín fizikai manifesztációja felett – valami olyasmi felett, ami a normális kapitalista menetrendben kizárólag a legjómódúbb rétegekhez szól, számukra enged betekintést.
Bár a rendőrök másodpercekkel később kizavarnak a helyszínről mindenkit, egy töredék pillanatra most mégis megváltozott a hétköznapok dinamikája. Vágás, és ismét láthatjuk a nyugalmi állapotot: hétköznapi ebéd, öltönyös fontosemberek üldögélnek a verandán, minden a legnagyobb rendben van. Konfliktusnak nyoma sincs.
A The Monopoly of Violence a nézővel marad, mert nem csak erőszakos, de fontos jeleneteket rögzített az utókor számára. Felfedi azt a hatalmas különbséget, amit az adott államok médiájában narratívaként előkészítettek: hogy az erőszak szomorú ugyan, de hát a tüntetők természete miatt sajnos a rendőrségnek néha ilyen eszközökhöz kellett folyamodni. Hogy nem is voltak túlkapások. Vagy ha voltak, akkor azok egyénileg felelősségre vonhatók (teoretikusan). Különben is, provokálták őket.
Ezt a narratívát nem hagyja a film cáfolat nélkül: több olyan eseményt is bemutatnak és kielemeznek, amikor a tüntetők hatalmas túlerőben voltak, mégsem rohanták le úgy a rendőröket, hogy azok számára ne legyen kiút. „Ez nem forradalmi hév, itt nem akar a feldühödött tömeg minden áron elmenni a végsőkig. Visszafogottságot találhatunk, félelmet”. Elgondolkodtató látni, hogy miközben Macron épp az oroszok Ukrajnát célzó inváziója közepén a békecsináló, a higgadt problémamegoldó szerepében tetszeleg, közben hogyan él az elnyomás eszközeivel odahaza.
A filmben szereplő, a tüntetéseket is felhozó Putyin-Macron párbeszédet nem lehet nem ebben a kontextusban nézni: ha csak és kizárólag a mainstream médián múlna, a francia elnök túlkapásairól könnyen megfeledkezhetnénk.
The Monopoly of Violence – rendezte: David Dufresne, 2020. Hossz: 86 perc.
[1] – Az eredeti francia cím, Un pays qui se tient sage – kb. ‘Egy ország, amelyik jól viselkedik’, egy elhíresült epizódra utal, amikor 2018-ban a rendőrség egy külvárosi iskola udvarán több mint 3 órán át térdepeltetett gimnazistákat, akik korábban tüntettek. A „fegyelmezési aktust” megörökítő videón hallatszik az „Egy osztály, amely jól viselkedik” mondat, vélhetően az intézkedő rendőr szájából. – a szerk.