Blog a 99%-nak

Mindenkinek járjon három szabad hét augusztusban!

Nincs annál rosszabb, mint augusztus elején reggel hatkor buszra ülni, kinyitni az Instagramot, és azt látni, hogy a barátok és ismerősök között ki van éppen a Balatonon, ki Horvátországban és ki a Tátrában. Mindezt pedig az teszi igazán elviselhetetlenné, amikor az ember pontosan tudja, hogy ha szabadsága lenne is, azt nem tudja nyáron kivenni. Vagy azért, mert a darabszámnak akkor is meg kell lennie, vagy mert az irodában amúgy is két másik embert helyettesít.

A magyar szabályozás szerint a kiadható szabadnapok egy részéről a munkavállaló, nagyobb részéről azonban a munkaadó dönt.

Pontosan ismerjük ugyanakkor a gyakorlatot, ahogy az „amúgy nem muszáj itt dolgozni” kezdéssel, és az „ebben a cégben ez nem így működik” befejezéssel hányszor kényszerítik arra a munkavállalót, hogy a szabadságát vagy apró darabokban, vagy olyan időszakban vegye ki, amikor nem akarna, vagy nem tudna vele mit kezdeni.

Az indoklás erre a gyakorlatra általában a termelés hatékonyságának a biztosítása, sok esetben a szenioritás elvének követésével. (Eszerint a régebben a cégben dolgozók vagy magasabb beosztásban lévők választhatják meg először a szabadságuk időpontját, s fiatalabbaknak vagy alacsony beosztásúaknak a megmaradó napokat kell kivenniük.) Így a legkiszolgáltatottabb munkavállalók néha kénytelenek sorra az esős őszi keddeket kivenni éves szabadságukként.

A munkavállalók szabadságolása nem olyan régi munkajogi vívmány, mint a legtöbben gondolnánk. A XIX. század közepén iparosodni kezdő európai társadalmakban a munkaszüneti napok létezése eleinte egyáltalán nem volt magától értetődő, és a heti egy szabadnap teljeskörű elterjedéséig is évtizedeket kellett várni.

A szakszervezeteknek és a szociáldemokrata pártoknak majdnem fél évszázadba tellett, amíg a törvényhozás által rá tudták kényszeríteni a munkaadókat az évente kötelező szabadságok bevezetésére.

A szabadidő és a nyaralás fogalmai csak a századfordulóra csorogtak le a dolgozók közé, s egyáltalán nem véletlen, hogy ebből az időből származik a legtöbb, szabadidejét élvező emberről szóló festmény és fénykép: ezekben az évtizedekben újdonság és a jólét addig nem ismert kifejezése volt a vízpartokon napozó és játszó emberek látványa.

Az évente kiadandó szabadnapok számát az első világháború után kezdték szabályozni, ekkoriban a legtöbb európai országban már húsz nap volt kivehető, s azt is garantálták, hogy ennek egy részét egyben lehessen kivenni. A második világháború után a szocialista és a kapitalista országokban ugyan különbözően alakultak a munkajogok, de szépen-lassan mindkét blokkban csökkenteni tudták az évente ledolgozandó munkaórák számát. A nyolcvanas évekre Spanyolország, Franciaország, Finnország és Svédország is öt hétre emelte az évi minimum szabadság hosszát.

A dolgozók ilyen hosszú kiesése viszont új kihívások elé állította a munkaadókat. A gyárakban egyre nehezebb volt megszervezni a termelési kiesések elkerülését, s folyamatos konfliktus volt abból, hogy a munkaadók ősszel meg tavasszal akarták kiadni a szabadságok nagy részét, szembemenve a dolgozókkal, akiknek a többsége augusztusban ment volna nyaralni.

A probléma feloldása az üzemek leállásának országos szintű szabályozása volt. Részben történelmi hagyományt követve, részben az országok klímájához való alkalmazkodásként a latin országok (Olaszország, Franciaország és Spanyolország) fokozatosan bevezették a teljes gazdaság leállítását augusztus két, három vagy négy hetére.

A teljes ipar hetekre való leállítása két jelentős problémára ad egyszerre megoldást. Egyrészt nem okoz fennakadásokat a gyártási láncban, hiszen minden cég egyszerre szünetelteti a termelését a beszállítóival és az ügyfeleivel is. Másrészt minden munkavállalónak lehetőséget ad, hogy a családtagjaival és barátaival egyszerre menjen el nyaralni. Miközben tehát hozzájárul a gazdaság fennakadásmentes működéséhez, feloldja a szabadságolások körül olyan jól ismert érdekellentétet is.

Persze vannak hibái egy ilyen rendszernek is. Egyrészről a szolgáltatási szektorban alkalmazottak többsége egy teljes leállás alatt is dolgozni kényszerül, ezzel tehát nem valósul meg, hogy tényleg mindenki egyszerre legyen szabad. Másrészt a turizmusra egyszerre hárul az a teher, ami máskülönben több hónapra van szétosztva, ezzel ebben a szektorban különösen rossz kihasználtságot okozva.

De mégis, mindezek a hátulütők eltörpülnek amellett a páratlan jóléti vívmány mellett, mint a minden évben garantált nyár végi szabadság minden ipari dolgozó számára. Ez ugyanis, az adottság, hogy mindenki garantáltan a családtagjaival és a barátaival egy időben lehessen a munkától távol, óriási előrelépés ahhoz képest, hogy a szabadságokat az egész évre elszórva vehesse ki az ember, az idősebb és magasabb beosztású kollégák igényeihez igazodva.

Az ember azt hinné, hogy a hosszú szabadságolások és azokon belül is az augusztusi leállások ártanak az (anyagi) jóléthez feltétlenül szükséges termelékenységnek. A valóság azonban az, hogy éppen segítik azt: a baloldalisággal nem vádolható Economist is arról ír, hogy

látszólag a hosszú szabadságok ellenére, de valószínűleg éppen azért, a (nyugat-)európaiak a legtermelékenyebb dolgozók a világon.

Egyáltalán nem véletlen ugyanis az, hogy a legtermelékenyebb országok éppen azok, ahol óraszámra a legkevesebbet dolgoznak az emberek. Számtalan kutatás kimutatta már, hogy a kreatív munkához, de egyáltalán bármiféle munkahelyi motiváció meglétéhez elengedhetetlen a szabadságok kivétele, és a szabadon töltött napok feltöltődéssel való felhasználása.

A 2008-as gazdasági válság után a dél-európai országok nagy része megroppant, s az északhoz való alkalmazkodás jegyében a szabad augusztus hagyományát is részben elhagyták. Így csökkentették Olaszországban a szabad hetek számát sok helyen először négyről háromra, majd háromról két hétre, eleget téve az észak-európai politikai és tőkenyomásnak.

A társadalmi jólét ilyen jellegű leépítése ugyanarra a hazugságra épült, mint a többi is, miszerint nem a szabadkereskedelemmel, hanem a dél-európaiak munkamoráljával van probléma, s ennek megfelelően egyáltalán nem meglepetés, hogy a szabad augusztus leépítése sem oldotta meg a latin Európa strukturális problémáit.

Ha képesek vagyunk tanulni abból a már ezerszer elismételt leckéből, hogy a neoliberalizmus nem nyújt megoldást az aktuális társadalmi és gazdasági problémákra, akkor beláthatjuk azt, hogy ezekre a kihívásokra az ilyen jóléti megoldások adhatnak választ. Azok az intézkedések, amik biztosítani tudják, hogy a munkahelyi frusztrációk és feszültségek pihenéssel és nyaralással kerülnek levezetésre, nem családon belüli erőszakkal és politikai szélsőségek támogatásával.

Egészen egyszerűen tehát ezért van szükség arra, hogy az évi szabadnapok számának emelése mellett megkapjunk szabadon az augusztusból legalább három hetet, mert mindenki méltó arra, hogy a szeretteivel legyen szabad idejében, hogy nyáron vehesse ki a szabadságát, s mert a dolgozók pihenését mindenképpen a nemzetközi szabadkereskedelmi verseny elé kell helyezni. Ezzel tudunk ugyanis egy olyan társadalmat építeni, ahol mindenki jól élhet.

A cikk Miles Kampf-Lassin, a Jacobin magazinban megjelent, Give Everybody th Month of August Off c. írásának felhasználásával készült