Parázs viták után fogadta el a Francia Nemzetgyűlés a centrista MoDem párt két törvényjavaslatát, melyek célja a választási időszakban az álhírek terjesztésének megfékezése, így a tájékoztatási manipuláció megakadályozása.

Macron már 2018 januárjában bejelentette a törvényjavaslatot, amely akkori elképzelései alapján egyrészt a politikai álhíreknek, másrészt a szponzorált tartalmaknak üzent volna hadat. A francia alkotmányjogászok és a politikai elit hosszas kompromisszumkeresése után végül csak az utóbbi problémára reflektál érdemben a törvény.

Természetesen a bejelentéskor újra fellángolt a szólás- és sajtószabadság első deklarációja óta tartó – lassan félezer éves – vita az individualista, liberális iskola és az instrumentális, a társadalmi funkciót, demokratikusságot előtérbe helyező jogi és politikai iskola között.
Eklatáns példája ez annak, hogy a társadalmat legmélyebben, legátfogóbban érintő viták nagyon ritkán forradalmi találmányok, a legtöbb esetben inkább ciklikusan ismétlődnek, „újrafelfedeződnek”, közben eszköz- és szóhasználatuk, kontextusuk bővül, de csak nagyon ritkán jutnak merőben új konklúzióra, megoldásokra.
Így van ez az álhírekkel szembeni állami szabályozás dilemmájával is, hiszen mióta egyszerre léteznek álhírek és weberiánusi értelemben vett modern államok, azóta próbál a jogi szabályozás lépést tartani a legfontosabb társadalmi jelenségekkel az állam büntetőmonopóliumának érvényesítésével.
A francia törvényt mély felháborodással fogadó tábor rend szerint a 17. századi libertárius szólásszabadság legitimációjának elméleti alapjaihoz nyúl vissza, bár Le Pen kritikája megfogalmazásakor ennek valószínűleg kevésbé volt tudatában.

A szólásszabadságot liberális, individuális alapon legitimáló iskola John Miltonból és John Stuart Millből merít, miszerint a „marketplace of ideas” teóriának megfelelően az államnak passzív módon kell garantálnia a szólás-és sajtószabadság érvényesülését, tehát legfőbb feladata távol tartania magát a közvitáktól, a sajtó szabályozásától, hiszen csak abban az esetben érvényesülhetnek az egyéni szabadságjogok, ha a vélemények piacán igazságok és hazugságok is azonos alkotmányjogi és alapjogi védelemben részesülve versenyezhetnek egymással.
Ezzel szemben a szólásszabadságot a demokratikusságon keresztül legitimáló iskola Alexander Meiklejohn munkásságából merít. Az amerikai filozófus szerint ugyanis a szólásszabadság garantálása nem lehet individuális alapú, a közösség érdekét kell szolgálnia, így ő a politikai diszkurzusok olyan szerkezetéből indul ki, amely a demokrácia működésének fenntartására alkalmas. (Bár hasonlóról értekezik már Platón is Az állam c. művében.) Meiklejohn iskolája tehát a demokratikus eljárások, a demokráciát szolgáló társadalmi diskurzusok védelmére terjed ki, az azt rontani, trollkodni kívánó megnyilvánulásokra nem.
Az állami szabályozás mellett érvelő iskola szerint tehát igenis vannak különbségek a nyilvánosságban résztvevő vélemények hasznosságában, így azokat a véleményeket, amelyeknek a demokrácia aláásása, a plurális vita kiiktatása a céljuk szándékos félrevezetéssel, álhírekkel, az államnak joga van likvidálnia a közbeszédből.
Eszerint a felfogás szerint az állam nem passzív, inkább aktív alapjogokat garantáló szereplő, akinek elsődleges feladata a plurális, demokratikus közélet megteremtése és az azt veszélyeztető, monopóliummal rendelkező, nyilvánosságot torzítani, antidemokratizálni , dezinformálni kívánó szereplők ellehetetlenítése. Hiszen ha egy médiumnak ugyanolyan alkotmányos alapjoga van az olvasói dezinformálásához, úgy az azt fogyasztó állampolgár információhoz és tájékozódáshoz való joga sérül, amivel végső soron képtelen érdemben és megalapozottan részt venni a demokratikus diskurzusban. Amíg a szólásszabadságunk gyakorlásáról szabad akaratunkból dönthetünk, addig az álhírek fogyasztásáról a legtöbb esetben kevésbé. (Többek között erről a jelenségről is ír Harari, melynek fordítását itt közöltük.)

Ezzel szemben az állami szabályozást elvető liberális iskola szerint a kecskére káposztát bíznánk azzal, ha a hatalomnak érdemi eszközei lennének az álhírek kiirtására, hiszen a legnagyobb valószínűséggel a saját politikai értékrendje alapján minősítené az álhíreket.
Alátámasztja ezt a kritikát az a társadalmi jelenség is, hogy a csoportidentitásunk fenttartása és erősítése érdekében politikai álhírek esetén hajlamosabbak vagyunk elhinni a politikai ellenfelünket, közösségét negatívan érintő álhíreket.
Az egyik legfontosabb kérdés tehát az álhírek jogi szabályozásával kapcsolatban, hogy milyen grémium, testület, személyek döntenek az adott hírek álhírré minősítéséről, illetve azok eltüntetéséréről. A szakirodalom megegyezik abban, hogy mindenképpen a mindenkori hatalom gyakorlóitól független, értéksemleges szakembergárdának kell ellátnia a feladatot. Az „idealizált szakemberkép” monopóliumáért jelen esetben az újságírók és a bírók küzdenek. Előbbiek arra hivatkoznak, hogy az igazságszolgáltatás egy hatalomnak rendkívül kiszolgáltatott és azzal szimbiózisban működő hatalmi ág, így ahogy a hatalmat ellenőrizni nem lenne érdeke, a hatalom érdekét szolgáló álhíreket sem lenne érdeke kiiktatni, illetve a meglehetősen rögös és hosszú bíróvá válás útja miatt az idősödő bírók technológiai felkészültsége is kérdéses. Utóbbiak viszont a bírói függetlenségben nagyobb garanciát látnak, mint azoknak az újságíróknak a szakmai integritásában, akik sok esetben maguk az álhírek termelői, a legtöbbször reklámbevételekből megélő, így lobbicsoportoknak inkább kiszolgáltatott szerkesztőségek.

A szélsőjobboldali Marine Le Pen tehát kénytelen volt az ügyben a libertárius kánonba csatlakozni, kritikáiban legtöbbször az álhírek álhíreknek való minősítését ellátó lehetséges intézményekbe szállt bele. „Ki fogja eldönteni egy hírről, hogy hamis? A bíróságok? A kormány?”
A törvény végül – a legelegánsabb jogállami megoldást követve – a bíróságok hatáskörébe utalta a verdikt kimondását.
A törvény szerint az adott képviselő, vagy elnökjelölt, illetve politikai párt a választást megelőző három hónapban bíróhoz fordulhat az őt érintő álhírek terjesztésének megakadályozása érdekében.
Valamint a törvény viszonylag széles jogosítványokat utalt a francia médiahatóság, a Conseil supérieur de l’audiovisuel eszköztárába.
A szocialista kezdeményezésre létrehozott tanács egy független intézmény, amelynek feladata a plurális médiaviszonyok és közbeszéd biztosítása, illetve az állampolgárok kiegyensúlyozott tájékozódásához való jogának garantálása.
A híresen keménykezűnek mondott tanács egyébként 2011-ben a nemi erőszak vádjával letartóztatott Strauss-Kahn IMF-vezér ügyében visszafogottságra intette a francia televíziókat, ugyanis egy 2000-ben elfogadott törvény értelmében az ártatlanság vélelmének védelme miatt tilos megbilincselve mutatni embereket a francia televízióban, amíg el nem ítélik őket.
A médiahatóság 30 éves működésére hivatkozva ellenezte a bal- és jobboldali ellenzék a törvényjavaslatot, mivel szerintük eddig is minden lehetőség és eszköz rendelkezésre állt a média prularitásának biztosítására a tanács kezében, illetve konkrét rágalmazások esetén pedig a biróságok kezében.
A törvény azonban ennél tovább ment, a választást megelező 3 hónapban a médiahatóság akár fel is függesztheti azoknak az idegen állam ellenőrzése vagy befolyása alatt álló televíziók sugárzási jogát, amelyek szándékosan a választást befolyásoló álhíreket terjesztenek.
Macron már a törvény tervezetének bejelentésekor  egyértelműen utalt az orosz állami médiára, az RT hírtelevízióra és a Sputnik híroldalra, propaganda oldalaknak nevezve őket.
A törvény legvitásabb része az álhírek definíciója volt, végül a következő meghatározás mellett döntöttek: álhírek olyan vádak, vagy egy ténynek olyan pontatlan, illetve megtévesztő alkalmazásai, amelyek arra irányulnak, hogy megváltoztassák egy választás tisztességes jellegét.
Felmerülő probléma lehet jogalkalmazói szempontból a választás tisztességének definiálatlanul hagyása a jogalkotó részéről, bár ezzel több mozgásteret is hagy a bírói mérlegelésnek.

Továbbá szociológiai vita tárgya, hogy valóban elégséges-e az álhírek társadalomra és közvitákra gyakorolt hatásának megfékezésének szempontjából, hogy csak a választások előtti utolsó három hónapban hatályos a törvény.
Egy Elsevier kutatás szerint ugyanis habár az egyéni kognitív képességek függvénye az önkorrekció valószínűsége, még optimális körülmények között sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egy cáfolt álhír hatása a cáfolat után megszűnik.
A törvény egy jóval hatásosabb része viszont az eddiginél magasabb fokú átláthatóságra kötelezi az internetes közösségi oldalakat (Facebook, Twitter), amikor fizetett tartalmakat tesznek közzé.
A finanszírozásnál elcsípett jogi szabályozás lehet egyébként  a jövője a nemzetállamok versus globális cégek harcának. A szigorúbb kötelezettségek nem csak az átláthatóságot, de az állammal való együttműködést is érintik. Az online médiavállalatoknak kötelező lesz nyilvánosan közölniük a szponzorációk pontos összegét, illetve a szponzorált tartalmak mögött álló személyek azonosságát. Továbbá a platformoknak együtt kell működniük az álhírek jelentésében és jogerős ítélet esetén haladéktalan eltávolításukban, ahogyan eddig a gyermekpornográfia, vagy terrorizmus gyanújának esetén.
A Conseil d’État, amely a legfelsőbb közigazgatási bíróság és a kormány jogi tanácsadó testülete is egyben, elismerte, hogy szükség van egy jogi paradigmaváltásra az álhírek térhódítása miatt, viszont aggodalmát fejezte ki az álhírek túl homályos definíciója miatt.
Egy ilyen törvény végrehajtása a francia bírók számára valószínűleg az eddiginél több felkészültséget, korszerűséget, kreativitást fog igényelni, hogy a jogalkotó által definiálatlan foltokat ne a szubjektív politikai meggyőződés töltse ki.
További következmény lehet még az öncenzúra megjelenése, mivel az online kiadók, félve a jogi retorzióktól, rekordösszegű bírságoktól, nem fognak kockáztatni a tartalom ellenőrizetlenségével, ezért visszatérhet esetleg újra a gatekeeper-ek, a kapuőrök szerepe az online nyilvánosságban.