Ahogy az ismeretes, néhány hónapja a kormány úgy döntött, megszünteti a magyarországi gender szakokat. Rétvári Bence, államtitkár, piaci és tudományossági kritériumokra hivatkozott. A kormány szabadpiaci logikáját követve talán érdemes megjegyezni, hogy gender studies néven nem csak feminista, hanem piackutatások is folynak, amelyek például azt vizsgálják, mik a férfiak és nők fogyasztói preferenciái. Viszont még ennél is fontosabb ellentmondás, hogy míg Békés Márton kapitalizmuspártisággal vádolja a kortárs baloldalt, a gender szak kapcsán felmerülő piac-fetisizmus jól rávilágít, hogy a Fidesz oktatásfilozófiája szerint a profit mindig előzi az embert.
A kormány viszont valószínűleg jól érzékeli, hogy az ügy miatt nem fog veszíteni népszerűségéből, mivel a gendertudományok és a #MeToo mozgalom Magyarországon külföldi elitvitaként csapódik le. Ennek az elitvitának két végpontját jól megtestesíti a szexista trumpizmus és a „feminista” neoliberalizmus, amely vita látszólag nem áll kapcsolatban „a nagy magyar valósággal”. Én mégis azt állítom, a társadalmi nemek tanszék betiltásával Magyarország nemhogy kevésbé kapcsolódik be a globális folyamatokba, inkább még kitettebbé, még védtelenebbé válik velük szemben.
A liberálisok feminizmusa az 1% feminizmusa. Az 1% feminizmusának egyetlen ígérete a női többség számára, hogy a legfelsőbb rétegekben kiharcolt nemi egyenlőség előbb-utóbb leszivárog a társadalom 99%-hoz. Erre az eltorzult feminizmusra viszont nem az a valódi rendszerkritikus baloldali válasz, hogy a női fölszabadulás ügyét ideiglenesen a szőnyeg alá kell söpörni. Tévedés ugyanis ezt az ügyet „kulturális baloldalinak” bélyegezni. A nőkérdés nem csak kultúrharc; a NER nőellenessége közel sem csak „a nőügyekkel nem foglalkozom” típusú bunkó beszólásokban mutatkozik. Nem véletlen például, hogy 2014 és 2018 között többségükben dolgozó nők – ápolók, tanárok, bölcsődei dolgozók stb. – tiltakoztak és sztrájkoltak országosan; az autoriter kapitalista rendszerek nem csak a nőt gyűlölik, hanem minden, amit nőiesnek, „nőügynek”, más néven magánügynek ítélnek – a gondoskodást, a család fenntartását, a társadalom újratermelést. Ezt bizonyítja, hogy a „hagyományos család” és „családi értékek” hangzatos címszavai mellett nem ideológiai és nem keresztény, hanem hideg, technokrata érveket hoznak fel – céluk deklaráltan az olcsó munkaerő minél olcsóbb újratermelése. Tőlünk Nyugatra sem szokatlan jobboldali szubkultúrákban a migrációs válságért az olcsó munkaerőhiányt, az olcsó munkaerőhiányért pedig a női emancipációt okolni, ami tökéletesen rávilágít, hogyan legitimálja egymást a szélsőjobboldali ideológiában a nőgyűlölet, a rasszizmus és a neoliberalizmus; a szélsőjobboldal számára előbb merül fel, hogy miért nem szülnek a nők olcsó munkaerőt, mint az, hogy miért élünk olyan gazdasági rendszerben, ami olcsó munkaerőre épül.
De nem csak a szélsőjobboldali ideológia legitimálja a női dolgozói szegénységet. A nemi bérszakadékot a jobboldali liberalizmus „szabad választással” indokolja. Bérezés kapcsán szabad választásra hivatkozni annyi, mint szabadpiacra hivatkozni. Ha a nemi bérszakadék piaci szükségszerűség – értsd, egy értékesítő többet érdemel, mint egy ápoló, illetve kizárólag a munkavállaló nő hibája a bérrés, mert rosszul tárgyalt a béréről – akkor a profit előzi az embert; akkor a bérekről nem a társadalmi érdek, hanem szabadpiaci mítoszok és elnyomó társadalmi hierarchiák döntenek.
Mégis, megszokott közhellyé vált Magyarországon az a vélemény, miszerint a baloldalnak az „identitáspolitika” és „genderideológia” helyett a dolgozókat kéne képviselni. Ez a gondolatmenet több szempontból kritizálható, de legfontosabb hiányossága az, hogy figyelmen kívül hagyja, hogyan normalizálják a dolgozói szegénységet a „hagyományos” nemi szerepek.
A „nőiességet” és „férfiasságot” elsősorban nem a kultúra, hanem a gazdaság és a családi gazdálkodás alakítja, amely egyáltalán nem független a magyar kormánytól. A „nőiesség” egy passzív, alávetett szerepre predesztinál, amelyért alávetettekhez méltó bérek járnak. A domináns, kenyérkereső „férfiasságban” pedig csak az olyan gazdag férfiak lelhetnek valódi örömöt, mint Ákos „művész úr”, a munkás férfiakra viszont irreális terheket ró: az „igazi férfinak”, a „családfőnek” kötelessége elviselni a munkahelyi kizsákmányolást.
Valóban vannak tehát a feminizmusnak neoliberális irányzatai. Ezekkel a neoliberális trendekkel viszont aligha vádolhatóak a magyar önszerveződő feminista mozgalmak. Az utóbbi időben éppen egy újfajta, magyar kontextusba ágyazott és osztályérzékeny feminizmus kezdte felütni a fejét. Ez nem a véletlen műve: olyan hazai gender kutatások előzték meg, amik kritikával éltek a globális trendekkel szemben (pl. a női kvóta és női reprezentáció túlhangsúlyozása), egyúttal a magyar nők leghúsbavágóbb problémáit artikulálták. Ezek a kutatások teremtették meg pl. a szellemi hátterét annak a mozgalomnak, ami az otthonápolás munkaként való elismeréséért küzdött és ért el részleges sikert (lásd itt).
Ilyen kutatások nélkül Magyarország megmarad az értelmetlen és káros kuruc-labanc kultúrharcban. Ebben a kultúrharcban a női emancipáció alanya nem a női magyar többség, hanem a globalizáció. Ebben a dichotómiában nem a valódi női érdek, hanem a felzárkózás és a (neoliberális) rendszerhez való alkalmazkodás miatt van szükség nemi egyenlőségre. Az ilyenfajta nemi egyenlőségi törekvéssel viszont nem sokra mennek a magyar nők: a globalizáció nemcsak, hogy vagyoni egyenlőtlenségeket okoz, nemcsak, hogy háborúban áll a kulturális sokszínűséggel stb., hanem szabadpiaci lobbivá degradálja az emancipációs mozgalmakat, így a feminizmust is.
Olyan társadalmi képzelőerőre, olyan emancipációs mozgalmakra van szüksége Magyarországnak, amely a fejlődést nem a Nyugattól (vagyis a globalizációtól), hanem az önszerveződéstől várja. A XXI. századra Magyarország nem a szó fizikai, hanem átvitt értelmében kompország: a magyar elit külföldi mintákat másol, innováció helyett gazdasági szférák kiszolgálásában látja a fejlődést, népképviselet helyett paternalista gyarmatosítót keres. Ebből a kiút nem Európa, de nem is az Orbán-féle szabadságharc, amely szolgalelkű Trump és Putyin irányába és amely Ctrl C + Ctrl V módjára szállítja Magyarországra az amerikai alt-right ideológiát. A kiút a népképviselet és a magyar társadalmi problémák mély ismerete – utóbbinak egy szelete volt a magyar gender studies.
