A karácsonyi időszak harmadnapján az elhízás témája került műsorra a köztévén. A műsorból kiderült, hogy három magyar állampolgárból kettő túlsúlyos, elhízott. Ezt orvosolandó, „számos változtatást” javasolt a meghívott dietetikus vendég, pl. a sovány tejfölt.
Bátorkodom kételkedni a sovány tejföl megváltó erejében, tehát abban, hogy egyéni étkezési szokásaink a legfőbb okozója a magyarországi elhízásnak.
Látszólag kevesebb egyéni dolog létezik, mint a test, és látszólag nincs
személyesebb döntés, mint az étkezés. Mégis, számtalan kutatás bizonyítja, hogy a testsúly (sőt, még a testmagasság is) összefüggésben áll a társadalmi- és gazdasági státusszal. Vagyis rendkívüli mennyiségű adat bizonyítja, hogy az iparosodott országokban az alsóbb osztályok körében lényegesen jellemzőbb az elhízás, mint a gazdagokéban. Az elhízás és a szegénység egyenes arányossága tehát tény, éppen csak az erre adott politikai válaszok vitathatók.
A jobboldali, neoliberális magyarázat: a túlsúlyosság az akaraterő hiányának jele. Az „igényes” test a meritokrácia egyik mérőfoka.
Vannak viszont olyan „személyes” élethelyzetek, amiket a tehetősebbek ritkábban, de leginkább soha nem élnek át. Például nem jellemző, hogy egyetlen potenciális örömforrásuk, szórakozásuk, terápiás tevékenységük az evés, vagy az, hogy az egyetlen szülői ajándék, amire telik a bérükből, az édesség.
Van azonban az elhízásnak a „személyes” élethelyzeteknél egy sokkal
súlyosabb és még inkább meghatározó tényezője: a neoliberális mezőgazdasági modell. Ez a modell nemcsak, hogy kizsákmányolja a természetet, de az egészségtelen, többszörösen feldolgozott ételek gyártása is ezen a modellen alapszik. Az USA mezőgazdaságának nem titkolt célja például az olcsó kukoricatermelés, melynek többségéből cukorszirupot készítenek. A cukorszirup tehát olcsóbb alapanyag, mint pl. a zöldség, hiába az utóbbi nem esik át különböző gyártási folyamatokon. Ráadásul az, hogy az étel minél több gyártási folyamaton essen át, a tőke jól felfogott érdeke – Gyürefi András, a Balra át egyik szerzője, így fogalmaz cikkében:
„A jelenlegi gazdasági rendszer arra van felépítve, hogy minél többet fogyassz és azt lehetőleg az értéklánc legmagasabb szintű cikkeiből tedd. … Abban hogy sok autó fogyjon nem csak az autógyárak, de az egész őket kiszolgáló beszállítói is lánc érdekelt, nem is beszélve azokról a politikai elitekről, melyek országuk gazdaságát a gépjárműgyártásra alapozzák.
Az élelmiszeriparon belül a húsipar az autógyártás megfelelője.”
Ez a mezőgazdasági modell az okozója az „élelmiszersivatag” jelenségének is, ami röviden olyan területet jelent, ahol elérhető távolságon belül nem kapható egészséges élelmiszer. Ezek a bizonyos élelmiszersivatagok, nem meglepő módon, legtöbbször egybeesnek a szegény régiókkal.
Különösen karácsony tájékán, amikor ételadományt szokás gyűjteni, fontos reflektálni arra, hogyan tekintünk a dolgozói szegénységre. Az úgynevezett „magyar polgárság” azért sem szolidáris a magyar dolgozókkal, mert jellemzően egy XIX. századi, viktoriánus korabeli elképzelése van a szegénységről – „szegény az, akinek nincs mit enni”. Az iparosodott országokban pedig éppen az a szegény, akinek nincs más terápiája, mint az evés. A Mészáros Lőrinc óriásbirtokain megtermelt mezőgazdasági áruk pedig nem a nép egészségét, hanem a profitmaximalizációt szolgálják.
