Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD), melynek egykor egymillió feletti taglétszáma volt, választásról választásra ront eredményein és húsz év alatt elvesztette szavazói felét. Az egykor munkások által alapított párt az ezredfordulókor vett neoliberális fordulat következtében az elmúlt években fokozatosan elveszítette jelentőségét, s ma már sok helyen a túlélésért küzd.

Németország legrégebbi pártja, az 1863-ban alapított SPD sok válságot megélt már. 1890-ben betiltották, az első világháborúban kettészakadt, majd 1933-ban, miután minden kommunistát börtönbe zártak, egyedül néztek szembe a parlamentben a nácikkal. Azonban még a közel másfél évtizedes bujkálás sem törte meg az elvtársakat: 1946-ban a pártot Nyugat-Németországban újraalapították, majd többször is sikerült választást nyerniük: ’69 és ’82 között szociálliberális koalícióban irányították az NSZK-t.

Az ország gazdaságának átalakulása azonban már ekkor komoly kihívások elé állította a pártot: míg az ötvenes és hatvanas években a német iparosodás következtében fokozatosan nőtt a kétkezi munkások száma, addig a nyolcvanas évektől a munkások aránya elkezdett visszaszorulni. A párt ekkor került szembe azzal a feladattal, hogy nyisson az alkalmazottak és a hivatalnokok felé, akik korábban a jobboldal szavazótáborát bővítették.

Helmut Kohl tizenhat éves konzervatív kormányzását végül Gerhard Schröder liberális SPD-je váltotta. Schröder ekkor a városi, értelmiségi és mérsékelten konzervatív szavazók megnyerése érdekében végleg szakított a huszadik századi baloldal politikájával: nyíltan kiállt a piac liberalizációja mellett és Putyin-barát külpolitikát folytatott. Legfőbb „vívmánya” azonban az Agenda 2010 nevű munkaerő-piaci reform volt, mely során nekikezdtek a szociális ellátórendszer leépítésének és a munkavállalói jogok visszavágásának. Bár a politikai fordulat a cégek jelentős részét előnyökhöz juttatta, ez vezetett oda, hogy a folyamatos gazdasági növekedés ellenére a német bérek lemaradtak ma már az osztráktól is. 

Bár Schröder ellen kormányzása idején saját pártjában is voltak kritikus hangok, végül a párt baloldali szárnya került partvonalra, ami Oskar Lafontaine pénzügyminiszter lemondásához és kilépéséhez vezetett. Lafontaine ebben az időben az európai baloldal egyik vezetője is volt, ő képviselte leghangosabban az EU-n belüli adóharmonizációt.

Schröder 2005-ös veresége óta az SPD hanyatlása megállíthatatlannak tűnik. A párt 2017-ben már mindössze 20%-ot ért el a választásokon, melyet tavaly egy még megalázóbb vereség követett: a bajorországi tartományi választásokon 9,7%-os eredményükkel csak az ötödik helyet szerezték meg. A helyzet pedig valószínűleg idén sem lesz rózsásabb: 2019-ben három kelet-németországi tartományban is választásokat tartanak, amiből kettőben (Szászország, Türingia) ismét egy számjegyű eredmény várható.

De mi vezetett az egykor sikeres és befolyásos szociáldemokrata párt ilyen mértékű hanyatlásához? Hogyan lehet az, hogy az egy évszázaddal később alapított B90/Zöldek párt országos szinten tartósan előzi őket? Mindezt ráadásul úgy, hogy a szociáldemokraták ifjúsági szervezetének is nagyobb a tagsága, mint a teljes zöld pártszövetségnek. (Az SPD-nek 450.000 tagja van, az ifjúsági szervezetüknek 80.000, míg a zöldpártnak 75.000).

Az SPD jelenlegi állapotát a német sajtóban a Dauerkriese (hosszan kitartó válság) és a Bedeutungsverlust (eljelentéktelenedés) szavakkal szokták jellemezni. Az elmúlt évek újabb és újabb politikai fordulatai külső szemlélőnek gyakran nevetség tárgyai lehetnek. Ezt a tragikomédiát következetlen irányváltások és megalkuvó kompromisszumok jellemezték, melyek rávilágítanak a legnagyobb problémára, arra, hogy az SPD igazából maga sem tudja, mit akar.

A párt már Schröder vereségétől kezdve, 2005-től betolódott a politikai centrumba. Programjuk, mely ekkor már nem volt határozottan baloldalinak mondható, minden kérdésben a középutat jelentette a radikális baloldali Linke, a zöld B90/Grünen, a jobboldali liberális FDP és a jobboldali konzervatív Union között. Az elmúlt tizenhárom évben ennek megfelelően nem volt olyan téma, melyet az SPD tudott volna meghatározni.

Ennek az útkeresésnek az egyik kulcspontja volt a 2013-as választás, melynek során a baloldali pártok ugyan többségbe kerültek a Bundestagban, de az SPD (és a zöldek) nem voltak hajlandóak koalícióra lépni a Linkével, s az SPD inkább a konzervatív Union-nal alkotott nagykoalíciót. Ennek a koalíciós szerződésnek az egyik eleme volt a német gazdasági hagyományoktól egyébként idegen minimálbér bevezetése. Az intézményt ugyan elvileg az alacsony jövedelmű munkavállalók védelmére találták ki, az mégis olyan alacsonyan van megszabva, hogy valójában nagyon keveseket érint. A német nyelvterületen ugyanis nem az állam, hanem klasszikusan a munkavállalói kamarák egyeznek meg a legalacsonyabb bérekről a munkaadókkal. Így a minimálbérnek akkor lenne értelme, ha a kollektív szerződés fölötti bért állapítana meg, ezt azonban azóta se vezették be.

Az SPD problémájára az egyik megoldási javaslat a korábban EP-ben aktív Martin Schulz elnökké választása volt. Bár Schulz eleinte meg tudott szólítani új szavazókat, a lufi hamar kidurrant és végül a párt modern kori történetének legrosszabb választási eredményében végződött. Hozzájárult ehhez az is, hogy Schulz az Európai Parlament elnökeként számos kétes politikai ügybe keveredett (nevezhetjük korrupciónak is), tevékenységével pedig következetesen gátolta az EU megreformálására szőtt terveket.

Bukása után a liberális sajtó egyik nagy követelésének eleget téve a párt Andrea Nahlest választotta elnöknek, aki az első nő ebben a tisztségben. Az SPD-t sokat kritizálták azért, mert tagjai között magasan felülreprezentáltak az idős fehér férfiak. Bár ez a kritika bizonyos szempontból jogos, itt érdemes azonban megjegyezni, hogy ezek az idős férfiak nagyrészt szakszervezetekben és üzemi tanácsokban kezdték politikai pályafutásukat, és így sokszor hitelesebbek az SPD jelentős részben munkavállalókból álló szavazótáborában.

Az egy éve megkötött koalíciós szerződés aztán a megalkuvás és a neoliberális politika új kifejezése lett. Az SPD ugyan megkapta a három legfontosabb minisztériumot (külügy, pénzügy, munkaügy), azonban sem ezekben sem más területeken nem sikerült komoly baloldali irányváltást kiharcolni az ország vezetésében. Az SPD különböző szervezetei maguk is sokféle követeléssel állnak elő. Ezek között olyan tervek is vannak, mint a feminista pornó állami támogatása vagy a kilencedik hónapban végrehajtott abortusz legalizálása. A neoliberalizmus koronaékszerét azonban már korábban sikerült feltenni a német gazdaság fejére: 2015 óta a tőkés társaságok felügyelőbizottságában kötelező a 30%-os a női kvóta.

Hogy ez az SPD régi szavazótáborának, a munkavállalóknak mennyivel javítja a helyzetét, az nem világos. Az viszont, hogy a párt az elmúlt négy évben elveszítette szavazói 40%-át (több, mint négymillió embert), s jelentős részüket éppen a szélsőjobb felé, felvet kérdéseket ennek a politikának a sikerességével kapcsolatban.

Bár az SPD válsága nem egyedülálló, a világ egyik legrégebbi pártjának története tökéletes példaként mutatja be a neoliberális útra tért valamikori baloldali pártok hanyatlását. A folyamat, mely az amerikai mérsékelt demokratáktól a szintén zuhanórepülésbe kapcsolt magyar MSZP-ig számos ország baloldali pártját érinti, bizonyára megállítható lenne. És, mint Sanders, Mélenchon és Corbyn példái mutatják, van is erre lehetőség, s a társadalmi igény óriási. Ehhez azonban az SPD-nek, ahogy az összes többi neoliberális pártnak, össze kellene szednie a bátorságát és felvállalni végre egyszer egy igazi baloldali programot.