A világtörténelem legfontosabb sztrájkja Szentpéterváron kezdődött 1917 nőnapján (mely a julián naptárban február 23. volt). Ez pedig egyáltalán nem véletlen: a napi tizenhárom órában gyárakban dolgozó nők férjei és fiai ekkor fronton harcoltak borzalmas körülmények között, s a fővárosban napról napra fogyott az élelmiszer. A családjaikat ekkor már egyedül eltartani kénytelen nők egyszerre próbáltak a gyermekeikről gondoskodni s messze a nulla fok alatt hosszú órákat sorba állni kenyér reményében. Ekkor már semmilyen propaganda nem kellett az elégedetlenség szítására.

Oroszország mélységes szociális válsága a cár beteges konzervativizmusából eredt, mely következtében semmilyen reformot nem tudtak végrehajtani a gazdag kevesek és a társadalom mélyszegénységben élő nagy része közötti különbség enyhítésére. Az országot II. Miklós cár egyedül irányította, aki ekkor már a nemesekből álló Duma javaslatait is figyelmen kívül hagyta.

Az 1912-es lénai mészárlás során egy aranybánya sztrájkoló munkásai közül a hatóságok közel háromszáz főt gyilkoltak le a többiek elrettentése érdekében. Az ezt követő öt évben az ellenzéki csoportok a bolsevikok vezetésével harminc politikai sztrájkot szerveztek, melynek következtében munkásvezetők százai kerültek a titkosrendőrség börtöneibe.

1917 január kilencedikén, a 1905-ös forradalom tizenkettedik évfordulóján száznegyvenkétezer munkás sztrájkolt. A Duma ülésszakának megnyitására február 14-én másik nyolcvannégyezer munkás tette le a szerszámot a mensevikek felhívására.

Az élelmiszerhiány ekkor már olyan mértéket öltött, hogy a hadsereg rekvirálásba kezdett a parasztok között. A szentpétervári pékségek bezártak, a kormány pedig intézkedések helyett tagadta, hogy bárkinek ne jutna a lisztből. Ekkor már napi szintűek voltak a rendőrök és a kenyérért sorba álló nők közötti tömegverekedések. A titkosrendőrség pedig arról számolt be, hogy a gyermekeiket éhezni látó anyák veszélyesebbek, mint bármilyen ellenzéki politikus.

Február 22-én még a bolsevikok is arra jutottak, hogy hiba volna pont nőnapon sztrájkolni. Ennek ellenére másnap öt Viborg-negyedbeli gyárban álltak le a munkák, s a nők az utcákra vonultak. A tiltakozók sorra járták a környék elektronikai és gépgyárait és a tömeg kezdte ellepni az utcákat. A főleg nőkből és fiatalokból álló tiltakozók első követelése a kenyér volt, s így indultak a belváros felé. Bár a rendőrség eltorlaszolta a hidakat, a nők egy része átkelt a befagyott Néván és a rendvédelmi erők támadása ellenére tovább vonultak a városban. Végül a Névai Sugárúton tört rájuk a hadsereg, s csak fegyverrel sikerült feloszlatni őket.

Aznap közel nyolcvanezren vonultak utcára. Bár sokan közülük háborúellenes és cárellenes üzeneteket is megfogalmaztak, elsődleges követelésük mégis a kenyér volt. A cár emberei bár alábecsülték az éhségmenet jelentőségét, mégis a kozákok bevetését fontolgatták a tüntetők ellen. Aznap este a Viborg-negyed bolsevik vezetői döntést hoztak egy háromnapos általános sztrájk megszervezéséről.

Másnap közel százhatvanezer dolgozó tette le a szerszámot, mely ezzel a nagy háború legnagyobb sztrájkjává nőtte ki magát. Egy negyven ezres tömeg nekiment a katonaságnak a Lietnyi hídon, de visszaverték őket. Az Erikson gyár munkásait kozákok támadták meg, de végül a gyárban dolgozó nőknek sikerült elkerülniük a vérengzést. „A férjeink, apáink és fiaink a fronton vannak, s a ti anyáitok, feleségeitek meg lányaitok pedig otthon éheznek. Csak kenyeret kérünk és a háború befejezését!”

Harmadnap negyedmillió ember csatlakozott a sztrájkhoz, utcán voltak immár a tanárok, pincérek és egyetemi meg középiskolai diákok is. Ekkor tizenhét helyen csaptak össze a munkások és a katonák, de a nők ismét kritikus szerepet játszottak és sikerült elkerülniük a nagyobb vérontást.

A zavargások hatására II. Miklós kiadta a tűzparancsot és másnap letartóztatták Szentpétervár baloldali vezetőinek nagy részét. A Néván ismét átkelő tömegbe most már egységesen tüzet nyitott a hadsereg, s bár a katonák egy része a levegőbe lőtt, a vérengzés ezúttal nem volt elkerülhető.

Huszonhatodikán este a megmozdulások vezetői felkeresték a külvárosok laktanyáiban elszállásolt katonákat, s hosszú tárgyalások után meggyőzték őket, hogy csatlakozzanak a tiltakozásokhoz. A tisztek ekkor már nem mertek ellenállni, s késő éjszakára a városban már mindenki tudta, hogy a fordulat megállíthatatlan lesz.

Február huszonhetedikén, négy nappal azután, hogy a Viborg-negyedi nők kezükbe vették a sorsukat, megalakult szentpétervári szovjet. És ezzel kezdetét vette a forradalom.

(A szöveg a Jacobinmag.com-on megjelent The Story of the February Revolution című szöveg rövidített fordítása)