Egy friss kutatás szerint riasztó mértékben terjed a „neoliberális perfekcionizmus, vagy maximalizmus”, a nemzedék szorongása.

Egy tudományos pszichológiai szaklapban, a Psychological Bulletinben jelent meg Thomas Curran és Andrew Hill legújabb kutatása a perfekcionizmus kortünetté válásáról egészen 1989-től vizsgálva azt.
A két pszichológus szerző szerint a fiatalabb generáció úgy érzi, hogy mások egyre nagyobb igényeket támasztanak velük szemben, egymással szemben és saját magukkal szemben is.
Curran és Hill nem finomkodnak a konklúzióval, a kényszeresen a tökéletesre törekvés és az emberi léptéket meghaladó igények oka: a neoliberalizmus.

A neoliberális ideológia szerves összetevője ugyanis az együttműködéssel, a kooperációval szemben a verseny, a versenytársak legyőzésének jutalmazása, amelyben e logika szerint mindig lesz egy, vagy egy kis számú győztes csapat a többi vesztessel szemben. Nem meglepő, hogy a feszült, versenyközpontú közösségekben a leggyakoribb a szorongás jelensége.

A pszichológusok túlnyomó része ezidáig individuális, személyes szempontból közelítette meg a perfekcionizmust, személyes motivációk eredményeként értelmezve és elemezve, nem pedig kontextusba helyezve azt.
Gondoljunk csak arra, hogy a köznapi értelemben a maximalizmust, a perfekcionizmust is csak személyekre használjuk; közösségekre, társadalmakra, termelési- működési modellekre nem igazán.
Curran és Hall azonban az egydimenziós perfekcionizmus, maximalizmus értelmezés helyett előállt valami egészen újjal.
Szerintük ugyanis 3 féle perfekcionizmus létezik: a saját magunkkal szembeni perfekcionizmus, a másokkal szembeni perfekcionizmus és a társadalom által elvárt perfekcionizmus.

Míg a magunkkal és másokkal szemben elvárt perfekcionizmus megközelítése és magyarázata valóban lehetséges individuálisan, így káros hatásai is kezelhetőek közvetlenül, személyesen, a társadalmi perfekcionizmus azonban már jóval összetettebb, többdimenziós jelenség, amely a leghatékonyabb és legkárosabb is mind közül.

A társadalmi perfekcionizmus jelenség lényege, hogy a mindenkit nyomasztó versenyhelyzetben állandó – bár változó intenzitású – paranoiában és szorongásban élünk az attól való félelem miatt, hogy mindenki (a környezetünk a versenytársaink, a hatóságok) arra vár, hogy elkövessünk egy hibát és egy életre leírhassanak, hogy vesztesek legyünk a versenyben.
Azért sem teljesen alaptalan ez a paranoia, mert a neoliberális verseny természetéből fakad, hogy valakinek az esélyei majd nőnek a győzelemre, ha a másik éppen veszít. Ugyanez működik a vagyoni egyenlőtlenségek szempontjából is; a társadalmi olló nyílásának mintázata tökéletesen rímel a társadalmi perfekcionizmus jelenségére is. Ez nem véletlen, mivel pont a neoliberális gazdasági modellből következik a társadalmi perfekcionizmus pszichológiai jelensége is.

Ez az érzékenység és megfelelési kényszer a társadalom által támasztott emberi léptékeken túlnőtt elvárásokra okozza az atomizálódást, az elidegenedést, a neurotikus önvizsgálatot, a szégyenérzetet, amiért a társadalom vesztesei vagyunk és erről csak is egyedül mi tehetünk.

Bernie Sanders az első jelentősebb kampánybeszédében is ugyanerről a jelenségről beszélt, hogy a kapitalizmus vesztesei, emberek milliárdjai érzik ugyanazt a szorongást amiért képtelenek megfelelni a gazdasági rendszer nyertesei által támasztott feltételeknek.

A helyzet ugyanis az, hogy a neoliberalizmusban a gazdaság nyertesei alkotják azokat a játékszabályokat, amelyben utána mindenkinek versenyeznie kell. A versenyt, amiben a győztesek aztán tovább nyerhetnek, a vesztesek pedig tovább szegényedhetnek és szoronghatnak, amiért nem tudtak helyt állni a győztesekre szabott versenyben.

Abban a versenyben, amiben minden erőfeszítésünk ellenére nem tudunk egyről a kettőre jutni.
Amiben a hatóságok már az első napon kopogtatnak az ajtónkon a befizetetlen csekkek miatt, de az államokat milliárdokkal megkárosító adóparadicsomokkal nem kezdenek semmit.
Amiben még az ellenzéki képviselők is megszavazzák a saját fizetésemelésüket, de a szavazóik érdekében sztrájkot nem szerveznek. Amiben a szegényeket kriminalizálják és a középosztálynak adnak adókedvezményeket és családtámogatási programot.
Amiben az erdőből tűzifa lopásért elítélnek, de az Elios-ügyben még vádemelés sem történik.
Amiben a szüleink nem a verseny győztesei által elrakott milliárdokról álmodoznak, csak arról, hogy az övék lehessen egyszer a ház, amiből 40 éve dolgozni járnak.

A versenyben, amiben mindannyian egymástól elszigetelve vesztesként szorongunk, amiért nem tudtunk helytállni a győztesek által diktált tempóban és cinkelt pályán.
Ebben a versenyben nekünk nem szégyenkeznünk, hanem szerveződnünk kéne.

Via Psychological Bulletin, Jacobin Magazine