Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Blog a 99%-nak

Győzelem az ellenzék romjain: mi lesz a nagy átrendeződés után?

Az európai parlamenti választások a Fidesz részéről előre várható eredménnyel végződtek: az 52%-os győzelem minden szempontból papírforma volt. Az viszont, ahogy az ellenzéki terep átrendeződött, mindenkit meglepett, leginkább magukat a nyerteseket. Vasárnap óta számos elemzés született, írtak az európai liberalizmus újjáéledéséről meg az ellenzéki terep letisztulásáról, s tény, hogy mindkét fő értelmezésnek igaza van a maga nevében. Mégis, a magyarországi eredményeket közelebbről megvizsgálva árnyalni kell a képet, nem igaz, hogy holnap a Gyurcsány-Fekete-Győr páros már kihívhatja a Fideszt.

És bár mindkét fő értelmezés igaz (az európai polgári-liberális újjászületés és a centrális erőtér vége/ellenzéki terep letisztulása), az alábbiakban néhány pontban árnyalnám a képet:

1. Részvétel

Az európai parlamenti választások eredményét a legtöbben a tavalyi országgyűlési választások eredményeihez hasonlítják. Ez azért hiba, mert míg tavaly a választók 70%-a ment el szavazni, addig idén mindössze 43% volt a részvétel. Azaz összességében van kétmillió állampolgár, akik akkor még leadták a voksukat a Fideszre vagy valamelyik ellenzéki pártra, idén azonban nem fáradtak az urnákhoz. Itt természetesen le kell vonni a kivándorolt, most már más EU-s országban szavazó magyarokat (akik inkább ellenzékiek), és az erdélyi meg szlovákiai magyarokat (akik inkább fideszesek) is. A Fidesz ennek megfelelően tavaly 2,6 millió magyarországi szavazatot kapott, az ellenzéki pártok összesen kb 2,7 milliót. Idén ezzel szemben a kormánypártok durván 1,8 millió, az ellenzék 1,6 millió szavazatot kapott. Azaz bárhogy is számoljuk, a kormánypártoknak nyolcszázezer, az ellenzéknek 1,1 millió szavazója maradt otthon. Ez az ellenzék tavalyi szavazóinak negyven százaléka.

Az, hogy a Fidesz szavazói miért lettek ennyivel kevesebben, nem tárgya ennek a vitának, hogy ez siker vagy kudarc, az értelmezés kérdése. A számok ugyanakkor azt mutatják, hogy a szegényebb régiókban a teljes gőzerővel futó kampány ellenére is százezrek maradtak otthon, ami a mozgósítási képesség romlására utal.

Amikor az ellenzéki átrendeződésről beszélünk, ugyanígy nem árt megnézni a számokat. A DK szavazótábora korábban is nagyon elkötelezett volt: ennek megfelelően alacsony részvétel mellett mindig jól teljesítettek (öt éve az EP-választáson alacsony részvétel mellett 9,75%, tavaly OGY-választáson magas részvétel mellett 5,5%). Az MSZP-P, és a DK a tavaly áprilisi választásokon összesen egymillió embert tudott az urnákhoz vinni, ennek durván kétharmada voksolt Karácsonyékra, egyharmada Gyurcsányékra. Idén a két párt összesen kevesebb, mint nyolcszázezer embert tudott mozgósítani, akik háromnegyede választotta a Dobrev Klára vezette listát, egynegyede Tóth Bertalan csapatát.

Ugyanezt a számítást érdemes elvégezni az LMP és a Momentum összehasonlításában: az LMP-re tavaly durván 400.000 ember szavazott, a Momentumra 175.000. Idén a Momentum 340.000, az LMP 75.000 szavazatot kapott. Összességében azonban a két párt tavalyi szavazóinak jóval több, mint egyharmada idén nem ment el vagy máshová húzta az X-et.

Hogy a Jobbik tavalyi 1,1 millió szavazójával mi lett, még ennél is nagyobb kérdés, idén ugyanis csak 220 ezren voksoltak a pártra. A Mi Hazánk 110 ezer szavazóját figyelembe véve, számolva azzal, hogy sokan a Momentumhoz vagy a Fideszhez is átkerülhettek, még mindig ott van legalább hatszázezer tavalyi Jobbik-szavazó, aki idén otthon maradt. Ezt támasztja alá az is, hogy idén pont azokon a területeken volt alacsony a részvétel, ahol tavaly a Jobbik erősebb eredményt ért el.

És még ha azzal is számolunk, hogy a tavalyi választáson ellenzékre szavazók közül százezren idénre átpártoltak a Fideszhez, minden elemzéshez figyelembe kell venni, hogy van Magyarországon több mint egymillió olyan ellenzéki szavazópolgár, aki idén május 26-án nem nyilvánított véleményt.

2. A szavazás kizárólag a nacionalista-európai identitás szembeállításáról szólt

Mind TGM, mind Techet Péter megállapították a választás másnapján megírt elemzéseikben, hogy a szavazás jobbára egyik országban sem a pártok programjairól szólt, sokkal inkább az identitásról, amit képviseltek. A status quo pártjai szinte mindenhol gyengültek, velük szemben pedig az etnicista-nemzeti és az európai-liberális identitás képviselői erősödtek meg. És bár a legtöbb helyen szóba sem került az Európai Egyesült Államok, az európai identitás hívei a mélyebb integráció mellett foglaltak állást, az ellenzői pedig a nemzetállamok Európájáról beszéltek (a bevándorlás-ellenességen kívül). Alaposan megnézve azonban mind a két tábor nagyon színes, nagyon sokféle elképzelésük van, programjairól nem is beszélve. A különbség tehát leginkább érzelmi-identitásbeli volt: sokkal inkább szólt arról, hogy valaki milyennek érzi magát, mint arról, hogy mit gondol a gazdasági és társadalmi kérdésekről.

TGM nagyon pontosan megállapítja, hogy a most leegyszerűsítve nacionalistának nevezett pártokkal szemben a lakosság jelentős része a polgári-liberális pártokban találta meg a választ. Az is igaz, hogy ilyen középosztálybeli párt az Európában liberálisnak nevezett pártok nagy része éppen úgy, mint a nyugat-európai zöldek is. Persze a program sok mindenben különbözik, de a stílus, hogy a nemzeti helyett az uniós zászlót lengetik, mindenhol ugyanaz. A legtöbb helyen emellett terítéken van egy kis környezetvédelem és szociális igazságosság is, de ettől még ezek semmiképpen nem rendszerkritikus és nem is baloldali pártok.

Az, hogy egy EP-választás leginkább az EU-ról való népszavazásként értelmezendő, leginkább Nagy-Britanniában vált világossá, ahol a két nagy párt történelmi vereséget szenvedett és a nyíltan Brexit-párti illetve Brexit-ellenes pártok győztek (30 illetve 31%-kal). Ez azonban mindenhol így van, s nálunk sem lehet másképp. Már a 2014-es EP-választáson is a leginkább európai identitást hangsúlyozó DK illetve Együtt voltak sikeresek (na meg persze az Európa-ellenes Fidesz). Az Unióról bonyolultabban kommunikáló Jobbik és LMP, illetve a semmit nem mondó MSZP pedig már akkor szavazókat veszítettek. Ma, amikor az EU-ról való viták még inkább felelevenedtek, várható volt, hogy ismét a két identitás egymással való szembeállítása mentén polarizálódnak a választók, s ennek megfelelően az ellenzékből az fog a legtöbb szavazatot vinni, aki a leghangosabban mondja, hogy Európa. Ennek csak a mértéke megdöbbentő.

3. Az MSZP-DK szavazótábora egy és ugyanaz

A választások utáni elemzések nagy része természetesen a DK óriási előretörését emeli ki legfontosabb változásként. Ez a hirtelen győzelem azonban egyáltalán nem a DK-tábor megerősödéséről szólt, hanem az MSZP-DK közös táboron belüli átrendeződésről. Ez a szavazói csoport ugyanis soha nem volt élesen elválasztható egymástól, apró kisebbségeken kívül a választók minden gond nélkül, bármikor átszavaztak a másik pártra. Így tettek 2014-ben is a DK javára, 2018-ban Karácsony Gergely javára és most ismét a DK javára. Ne felejtsük el, hogy a DK-t 2018-ban a választások előtt 7-8%-ra mérték, a párt akkor az MSZP megelőzéséről álmodozott, aztán végül majdnem kiestek a parlamentből.

Most a közös tábor a másik irányba szavazott: az MSZP egy év alatt 450.000 szavazót veszített, a DK pedig 250.000 szavazót nyert. Nem kell politológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, a DK szavazói nem a Fidesztől jöttek, hanem szinte mind az MSZP-től: a régi baloldal tábora százalékban kicsit bővült, szavazatszáma azonban (ismét) csökkent, s a jó eredményt leginkább annak köszönhetik, hogy a (volt) jobbikosok sokkal nagyobb arányban maradtak otthon.

Ennek ellenére azonban hamis az a megállapítás, hogy a DK-nak hirtelen 16%-os szavazótábora lett, míg az MSZP-nek mindössze 6% maradt: a két párt szavazóinak döntő többsége indifferens, nem elkötelezett, oda szavaz, ahol éppen jobb a kampány, nagyobb a tét, vagy jobbak az esélyek. És hogy miért lehet, hogy most mégis ennyien a DK-hoz álltak? Ennek egy sor oka volt:

  • Dobrev Klára jobb listavezető volt, mint Tóth Bertalan
  • A DK (már csak a színeivel is) sokkal határozottabban az európai identitásról beszélt
  • A DK nagyobb tétet adott a választásnak, az MSZP-P már az önkormányzati választásokra készült
  • A DK több pénzből gazdálkodott
  • Az MSZP vezető politikusai sokkal inkább el voltak foglalva a fővárosi Karácsony-Puzsér harccal
  • Az MSZP egyes vezetőit egyre többen tartják a Fidesz beépített embereinek stb.

Összefoglalva tehát nagyon sok ok vezetett arra, hogy a régi baloldal szavazótáborában most éppen többen húztak Dobrev Klárára X-et, mint Tóth Bertalanra. Ki kell emelni azonban, hogy ez egyáltalán nem jelenti a szavazók végleges átrendeződését: ha ugyanekkor Karácsony és Gyurcsány (vagy mondjuk Molnár Csaba) közül kellett volna választani, könnyen lehet, hogy éppen az ellenkező arányok jönnek ki. Ez a győzelem tehát inkább csak egy háziverseny eredménye.

4. LMP és Momentum

Az LMP csúfos veresége csak azért okoz meglepetést, mert Vágó Gábor elég jó jelölt volt és a párt is egészen össze tudta magát szedni a kampányra (illetve legalább volt kampány). Bár az LMP-sek szeretik magukat azzal hitegetni, hogy a bukás csak az etikai bizottság hibája, a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb: nem csak Schiffer, Hadházy és Szél távozása tette arctalanná a pártot, de a maguk után hagyott űrt sem nem töltötte senki. Hiába beszél Ungár Péter nagyon okos dolgokat a tévében, és hiába nyújt be nagyon hasznos szociálpolitikai törvényjavaslatokat, a választók nem hülyék, és egyszerűen nem akarnak Mészáros Lőrinc üzlettársára szavazni. Mert – ahogy Puzsér Róbert, Ungár Péter barátja megállapította – aki a NER-rel üzletel, de az ellenzék padsorában ül, arról felmerül, hogy két kapura játszik.

Az LMP ideológiai keszekuszasága, amiről éppen a napokban jelent meg egy kiváló elemzés, legkésőbb Schiffer távozása után folyamatos belharcokat szült. A legnagyobb probléma azonban talán nem is ez volt, hanem a párt tragikus szervezettsége: az, hogy középvezetői pozícióban is mindenre alkalmatlan bürokraták ültek, s ennek megfelelően harminc ember kellett arra, amit egy normálisan működő cégben hárman elvégeznek. Aztán persze nem is ez számított, a lényeget Techet Péter fogalmazta meg a választás másnapján:

„Egy olyan párt kapcsán, aminek Keresztes Lóránt és Demeter Márta a társelnöke, nem a bukás az érdekes, hanem annak kérdése, hogy ki az a két százalék, aki egyáltalán még rájuk szavazott.”

A Momentum pontosan ezért nem ideológiailag, hanem szervezetileg verte meg az LMP-t. Az, amilyen jól a Momentumban a munkafolyamatokat megszervezték, már a NOlimpia-kampány idején kiderült. A szociális média használata, egy működőképes belső struktúra felépítése, a legfontosabb pozíciókba igazi szakértők ültetése, mindez egyszerűen sokkal hatékonyabbá tette a párt működését, mint amit bármelyik másik ellenzéki párt el tudott érni. Mikor a Momentum és az LMP a szavazatokért versengett, kicsit olyan volt, mintha más kaliberű ágyúkkal lőtték volna egymást: és ha úgy is tűnt, hogy a felszínen kiegyensúlyozott a küzdelem, a kampányok profizmusa összehasonlíthatatlan volt.

Bár nem titok, hogy nem vagyok valami jó véleménnyel a Momentum bigtent-liberalizmusáról, el kell ismerni, hogy a politizálás technikájában mindenképpen jók voltak. Bár azt senki nem tudja, hogy Cseh Katalin mit gondol a világról (vagy hogy gondol-e bármit), de erre a határozatlan legyen-minden-jobb-és-európaibb életérzésre nagyon sokan vevők voltak. És persze ebben a választók még félrenéztek: nem zavarta őket, hogy a Momentum úgy kampányol szociális igazságosságért, hogy az EP-ben éppen a munkásnyúzó liberálisokkal készül egy frakcióba. Az is bejött, hogy az amúgy WC-re is repülővel járó Cseh Katalin magát vegetáriánusként környezetvédőnek próbálta meg eladni: a választókat most nem érdekelték a részletek.

Az LMP-nek 2018 elején kétfajta szavazója volt: aki össze akart fogni, és aki nem akart összefogni. Amikor a párt tavaly majdnem végig kitartott a különutas politikája mellett, akkor a kétharmad láttán az összefogós választók elhagyták a pártot. Amikor aztán december-januárban az LMP politikusai együtt szórakozták végig a tüntetéseket a Jobbiktól a DK-ig a komplett szivárványkoalícióval, akkor a különutasok is elpártoltak tőlük. A mostani EP-választáson a párt a két szék közül a földre esett.

Itt azonban meg kell jegyezni, hogy valójában soha nem volt négyszázezer „igazi” LMP-szavazó. Van Magyarországon 8-10%-nyi felvilágosult, nyugatos, szabadelvű szavazó, akik utálják Orbánt, de nem kérnek az MSZP-ből sem. Ők vitték be az LMP-t annak idején a parlamentbe, ők juttatták be 14-ben az Együtt-et az EP, aztán 18-ban ismét jelentős részben ők szavaztak Szél Bernadettre meg a Momentumra. Ez a jellemzően jól képzett, városban élő réteg azonban soha nem volt kifejezetten zöld vagy liberális, mindig arra a pártra szavazott, ami egy fiatalos, európai arculatot tudott felmutatni. Ez pedig sokáig az LMP és az Együtt volt: most vasárnap a két párt szavazótábora Momentum zászlója alatt egyesült.

5. Hová lett a Jobbik?

A nacionalista-etnicista vs európai-liberális identitásbeli ellentétben a Fidesz mellett a Jobbik érthető módon nem tudta magát hová elhelyezni. Ez 2014-ben is megmutatkozott, amikor egy hónappal az országgyűlési választások után a Jobbik (népszerűségvesztés nélkül is) csak a szavazói egyharmadát tudta ismét urnához vinni. A párt akkor az OGY-választások 1 millió szavazójából 340.000-et tudott az EP-választáson megmozgatni. A 2018-as 1,1 millió szavazóból most ugyan csak 220.000 maradt, de a Mi Hazánk behúzott mellé még 110.000 főt. Azaz, ha tábor ketté is szakadt, a radikális jobboldalról nagyjából ugyanannyian mentek el szavazni, mint öt évvel ezelőtt.

Ha beleszámoljuk azokat a tényezőket is, amik a Jobbik ellen szóltak (és bár nem mentik fel, de enyhítik a vereséget): ÁSZ-bírság, Vona Gábor visszavonulása, a párt elleni módszeres kormányzati háború stb, emellett a Mi Hazánk kormányzati támogatással való felhúzását, akkor a kép már árnyalódik. Ugyan a Jobbik relatív tényleg nagyon kevés embert tudott az urnákhoz vinni, de a szavazóit egyrészt korábban sem érdekelte különösebben az Európai Parlament, másrészt a szivárványkoalíciós összefogósdi miatt sokan szándékosan büntethették pártjukat.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a Jobbik eredménye nem óriási kudarc, de azzal mindenképp árnyalnám a képet, hogy a Jobbik (korábbi) szavazóinak nagyon nagy része nem átment más párthoz, hanem egész egyszerűen otthon maradt. A nagy részük azonban minden bizonnyal még mindig ugyanúgy utálja Gyurcsányt, mint Orbánt, s egyelőre kedvező alternatíva hiányában marad távol a politikától.

6. Schiffer András nagy igazsága

Bár az EP-választás nagyon azt mutatja, hogy az ellenzéki szavazók kezdenek egy tömbbe tömörülni, ez csak a látszat.

Valójában ugyanis nem az ellenzéki pártszerkezet töredezett, hanem maguk a választók. A világnézeti-történeti-kulturális szakadékok pedig gyakran az ellenzéki választók között még nagyobbak, mint köztük és a Fidesz között.

A Jobbik és az LMP hosszú távú kudarcát, ami most beteljesedni látszik, a felszín alatt valójában nem a pártok belső vagy technikai problémái okozták, hanem a szellemi hátország hiánya. Magyarországon van egy fideszes médiavilág meg egy liberális médiavilág. Az egyik globális szinten játssza az ellenzéket, a másik országos szinten. A fideszes médiavilágban megjelentethetsz különböző véleményeket, amíg nem vonod kétségbe, hogy a Vezér igazát, a liberális sajtóban megjelentethetsz véleményeket, amíg nem vonod kétségbe, hogy összefogás meg pc.

A magyar társadalom azonban ennél jóval tagoltabb. Az ország kulturális töredezettsége nagyon régi hagyomány, s ez a rendszerváltás óta nem, hogy nem csökkent volna, de még nőtt is. A kétezres évek második felének polgárháborús hangulata kitermelt egy igazi vérbeli szélsőjobboldalt, akik aztán egymásra találtak a már korábban kialakuló szittya-ősmagyarkodó alternatív jobboldallal, később ez a szubkultúra termelte ki a Jobbikot. Ez a kulturális réteg aztán részben felolvadt a NER-ben, részben megmaradt a Jobbikban, de ha az Árpád-sávos zászlók már el is maradnak, nincsenek és nem is lesznek helyette szivárvány-színű zászlók.

Ugyanilyen törésvonalak vannak az ellenzéken belül gazdasági téren: a szélsőségesen piacpárti, levegőt is privatizálni akaró csoportok ugyanúgy megvannak, mint a keményen globalizációkritikus, nemzeti vagy éppen ökopolitikai baloldaliak. De a képlet még ennél is bonyolultabb: vannak, akik a jóléti állam maradékát is lebontanák, mások egy európai szintű soft szociáldemokráciában gondolkodnak, megint mások ún. nemzeti kapitalizmusban, vagy éppen nemzeti szociáldemokráciában. (Csak egy példa: az alternatív baloldal az euró bevezetésének legnagyobb ellensége, míg a liberálisok annak legnagyobb hívei, abszurd módon ebben a kérdésben a Jobbik és a Fidesz van középen).

A harmadik nagy törésvonal a 2010 előtti világ elfogadása vagy elutasítása. Nagyon leegyszerűsítve: érdemben jobb volt-e Gyurcsány, mint Orbán? Az ellenzéki térfélen (relatív) többségben vannak, akik szerint jobb volt, sokak szerint ugyanakkor hasonlóan volt rossz, míg mások szerint sok szempontból pontosan ugyanolyan volt. Aztán ott vannak, akik szerint rosszabb volt. Az első csoportot talán lehetséges egybeterelni, de a többit valószínűtlen, a választók nem szenilisek, nem bocsátanak meg mindent néhány év alatt.

Összefoglalva tehát az ellenzéki választók nagyon sok, egymással sok fronton konfliktusban álló csoportra oszlanak, amelyeket kizárt, hogy hosszú távon egy zászló alatt lehessen egyesíteni.

7. Konklúzió

Tulajdonképpen egyetlenegy dolog miatt írtam meg ezt a cikket, egyetlen dologban szeretnék vitatkozni a választást értékelő publicistákkal és elemzőkkel. Egészen eddig főleg ténymegállapításokra szorítkoztam, és ahol leírtam a véleményem, ott is csak a tényeket próbáltam értelmezni. Az egyetlen saját állításom azonban mindössze egy feltételezés. Mégpedig az, hogy múlt vasárnap

bizonyos választói csoportok nagyon nagy arányban mentek el szavazni, más választói csoportok viszont nagyon nagy arányban maradtak távol az urnáktól.

Pont. Ennyi. Mi következik ebből?

Véleményem szerint az, hogy a fent említett, nagyon sok törésvonal mellett tagolt ellenzéki szavazói táborból két réteg ment el nagyon nagy arányban szavazni: azok, akik hisznek az európai liberalizmusban, de már nem érzik magukénak a régi baloldalt (Momentum), és azok, akik még mindig hisznek a régi baloldalnak (DK). Ezek azonban nem új választói csoportok, nem újonnan megjelent tömbök, hanem egyszerűen a régi törésvonalakon belül ragadt, most éppen összecsúszó szavazók, akiknek nagyon elegük volt mind a Fideszből, mind az össze nem fogó pártokból és nagyon szeretnének már egy európai Magyarországot.

Voltak azonban más választó csoportok, akik meg tömegesen, csoportszerűen maradtak otthon: az LMP és a Jobbik számos, pártját büntetni akaró szavazója, az aktív bizonytalanok tömege, azok a százezrek, akik utálják a Fideszt, de nem kérnek sem a multikulturalizmusból, sem a multik édesgetéséből. Az eredményeket tehát bizonyára torzítja az utolsó pillanati átszavazás, de sokkal inkább az, hogy a tavaly áprilisban szavazók abszolút aránytalan mértékben mentek el idén választani.

Összefoglalva ez azt jelenti: az LMP és a Jobbik idei háromszázezer szavazóján kívül van Magyarországon jóval több, mint fél millió olyan ellenzéki szavazó, aki vagy utálja a 2010 előtti világot (DK), vagy a rendszerváltás veszteseként soha nem szavazna a rendszerváltás nyerteseire (Momentum), vagy nem ért egyet a neoliberális gazdaságpolitikával (DK és Momentum), vagy nem hisz a Benetton-társadalomban (DK és Momentum), mégsem ment el választani, mert nem érdekelte a választás, vagy valamikori pártja, az MSZP, a Jobbik és az LMP vállalhatatlanná vált számára.

8. Következmények

Gyurcsány Ferenc leendő Demokrata Pártja, melyet 2014-ben az akkor még létező Népszabadság hasábjain javasolt, s ami számunkra öt évig egyszerre tűnt nevetséges ötletnek és létező fenyegetésnek, most közelebbinek tűnik, mint valaha. A DK vezére a 2014-es vereség tanulságaként akkor azt vonta le, hogy az ellenzéki pártokat fokozatosan le kell darálni, majd egy nagy, egységes Demokrata Pártba egyesíteni, ami a távoli jövőben kihívója lehet majd a Fidesznek. Az ellenzéki pártocskákat az utóbbi években sikerült ledarálni, az Együttet kicsinálták, a P(M) soha nem létezett igazából, de most már papíron is az összeomló MSZP külső tagozata, az LMP pedig aztán magát végezte ki. Gyurcsány pontosan tudja, hogyan kell politikát csinálni, s valószínű, hogy az önkormányzati választásokon kegyesen osztogatja a pozíciókat a legyőzötteknek, hogy végül a politikai táborokat az eddigieknél is jobban összeboronálják, s megágyazzanak a leendő Demokrata Pártnak.

Ezt erősíti, hogy a DK-ban látványosan káderhiány van, a párt vezetésében a kilencvenes évek leszerepelt értelmiségijei vesznek részt és egy karizmatikus politikust sem sikerült kinevelni. A politikai érzéket és a szakértelmet éppenséggel könnyen lehet majd házasítani az MSZP megmaradt vidéki hálózatával és a P(M) immáron hat éve folyamatosan Unikumot lefetyelő szalonképes értelmiségével.

És bár a Momentum bőven túlnyerte magát, az ideológia nélküli profizmusuk (meg a liberális sajtó, a hvg-444-Index-24.hu stb nehéztüzérség, ami az első napoktól mögöttük volt), minden bizonnyal a közeljövőben is sikerre ítéli őket: az LMP önkormányzati képviselőinek egy része még az őszi választások előtt, vagy legkésőbb azután átállhat, s a Momentum a városi, szabadelvű értelmiség jelentős részét maga mögé állíthatja. Aztán ahogy kialakul a pártban a megélhetési szakértő + önkormányzati képviselő réteg, lelassul majd a lendület, elindulnak azok a belső háborúk, amik a most nagyon bukó pártokat szétvitték.

Persze az is lehet, hogy nem így lesz: ott voltam a tavalyi választások után az LMP központi irodájában, amikor az aktuális megmondóemberek azt magyarázták, hogy a 7% az LMP történetének legjobb eredménye, hogy küszöbön az áttörés, hogy a kétharmad az MSZP meg a DK hibája stb.. Most ugyanezeket a hangokat vélem hallani a Momentum felől is: a siker láttán bizonyára a prédára ugranak majd a karrieristák, a pszichopaták meg egymásnak esnek a frakciók, amint megszerezték a pozícióikat az önkormányzatokban. Végtére is azonban mindegy, hogy középtávon 6 vagy 12 százalékos párt lesznek, amíg megvalósul az összefogás Gyurcsány Ferenccel, addig legfeljebb annyira lehetnek politikai alternatíva, mint a Mi Hazánk a Fidesznek.

A Jobbik valószínűleg elműködik még egy darabig, a Mi Hazánk lazán 5% felé erősödik, az LMP pedig csak azért nem oszlatja fel magát, mert vagy száz ember megélhetése múlik rajta. Bár az utóbbi időben sem működött nagyon másképp, mint egy önkormányzati képviselőknek kitalált franchise-vállalkozás.

Bárhogy is alakul, a hosszútávú kilátás az, hogy a NER pontosan ugyanúgy működik tovább, mint eddig, az ellenzék egy része pedig egy liberális-európéer-összefogós zászló alatt egyesül. Ami persze középtávon leegyszerűsíti a képletet, talán több önkormányzati meg egyéni helyet eredményez majd, de hosszútávon ismét kétosztatúvá, népi-urbánus alapon megosztottá teszi majd a magyar társadalmat, ahol az egyik szekértábor jóval nagyobb a másiknál, így mindig győzelemre van ítélve.

A tét nem is az, hogy végül hogyan fog kialakulni ez a neoliberális-szivárványszínű tengely, hanem sokkal inkább az, hogy mi lesz a többi szavazóval:

Mi lesz azzal a közel egymillió emberrel, aki nem kér sem a Fidesz bolsevik-feudális-fajvédő-multisimogató politikájából, sem az új ellenzék multikulti-szabadkereskedelem-urbánus-multisimogató tengelyéből?

Ez lesz a következő három év nagy kérdése.

Olvass tovább!