Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Blog a 99%-nak

Az úzvölgyi konfliktus és a szemünk előtt kialakuló párhuzamos társadalmak

Az elmúlt hónapok egyik meghatározó eseménye, az úzvölgyi katonai temető engedély nélküli román átalakítása majd szélsőségesek által való felavatása joggal borzolta fel a kedélyeket mind az erdélyi, mind a magyarországi magyar közvéleményben. Ma már elég világos, hogy előre megtervezett provokációról van szó, a balhé megrendelői szándékosan játszottak a konfliktus elmérgesedésére és a nemzetiségek egymásnak ugrasztására. Hogy pontosan ki volt az érdemi szerző, azt nem tudjuk, az viszont biztos, hogy az ügyből mind az RMDSZ, mind a román pártok egy része igyekezett politikai tőkét kovácsolni. Így, ha más nem, az legalábbis az ő saruk is, hogy az ügy végül a temető meggyalázásával és egy nemzetközi szintű botránnyal végződött.

A konfliktussal kapcsolatban, véleményem szerint, Markó Béla író fogalmazta meg a legfontosabb gondolatot. Az RMDSZ volt elnöke, valamikori szenátor és miniszterelnök-helyettes a Transindex-en megjelentetett írásában felhívja a figyelmet, hogy bárki is áll a temető átalakítása mögött, az államhatalom nagyon sokszor közbeavatkozhatott volna és könnyűszerrel megakadályozhatta volna, hogy a konfliktus ilyen módon mérgesedjen el. Mégsem tették meg, s ezzel elég világossá is vált, hogy a román államigazgatás (vagy annak nagy része) érdekelt volt a nemzetiségi ellentétek kiélezésében.

Itt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a közhiedelemmel ellentétben Romániában nagyon széleskörű kisebbségi intézményrendszere van a magyaroknak. A román állam fenntart magyar nyelvű iskolákat, egyetemi képzéseket, színházakat stb., s törvények sokasága biztosítja a szabad nyelvhasználat jogát. A probléma az, hogy ezeknek a törvényeket az államhatalom visszatérően és krónikusan nem tartatja be, hogy a magyarok intézményeit pedig adminisztratív indokokkal, sokszor a törvényekkel szemben ellehetetlenítik. Így lehetséges az, hogy miközben papíron Románia kiválóan bánik a kisebbségeivel (és ezt bőszen mutogathatják is Nyugaton), addig az országban sokszor mégsem olyan jó magyarnak lenni.

A politikai diskurzus azonban kevésbé az egyéni, inkább a kollektív jogokról szokott szólni. Azaz hiába van egy romániai magyarnak széleskörű nyelvhasználati és kultúrához való hozzáférési joga, a magyaroknak, közösségi szinten, nagyon kevés beleszólásuk van abba, hogy miként szervezzék meg az életüket. Így nem dönthetnek arról sem, hogy mit taníthassanak a magyar iskolákban és arról sem, hogy milyen feliratokat rakjanak ki a magyar önkormányzati épületekre.

Mindezek ellenére mégsem az a legproblémásabb Romániában, hogy sok helyen nem lehetnek kint a magyar nyelvű utcatáblák a falakon. Ennél sokkal zavaróbb a többségi társadalom egy részének passzív elutasítása, az a ki nem mondott ellenérzés, amit a politikai közbeszéd szít a magyarok ellen. És elég, ha valakire egyszer kiabálnak csak rá az utcán, hogy „Romániában románul beszélj!”, ez aztán évekre elveheti az ember biztonságérzetét.

Az úzvölgyi konfliktus ennek a tipikus romániai nemzetiségi konfliktusnak volt egy új fejezete. Ebben a fejezetben pedig a fő motívum ugyanaz, mint a romániai konfliktusok nagy részénél: a tehetetlen államhatalom. Az az államigazgatás, amelyik nem tudja eldönteni, melyik településhez tartozik egy katonai temető, és amely aztán később képtelen arra is, hogy a csendőrséget szakszerűen bevesse a szélsőséges tüntetők megfékezésére. Az az állam, amelyik képtelen a feladatát ellátni és ezzel tökéletes táptalajt nyújt a nemzetiségeket egymás ellen hergelő szélsőségeseknek.

A katonai temető ügye ugyanis egy tökéletesen megszerkesztett és mérnöki pontossággal adagolt provokáció volt. Adott egy temető, amelyet száz éve a magyarok ápolnak, amelyben többségében magyar katonák nyugszanak, és amelyben a magyarok állítottak keresztet a halottak emlékére. Dormánfalva önkormányzata pedig ebbe a temetőbe erőltet be 52 oda nem illő, név nélküli betonkeresztet, egy részüket ráadásul a magyar sírokra ráépítve. Páratlan modortalanság.

De akkor feltehetjük a kérdést, hogy a román társadalom ebben a kérdésben – néhány jogvédőt és civil aktivistát leszámítva – miért nem áll ki a magyar kisebbség mellett, miért nem tiltakozik a minden szempontból szerencsétlen temető-átalakítás ellen.

A válasszal pedig elérkezünk ennek a cikknek a címéhez. A román nyelvű sajtó ugyanis néhány nagyon elszigetelt esetet leszámítva teljesen máshogy kezelte az ügyet, mint a magyar. Az ő értelmezésükben:

  1. Az Úz völgyében egy nemzetközi katonatemető van
  2. Ebben a katonatemetőben eddig csak a magyarok elhunytaknak voltak keresztek felállítva
  3. Most a helyi önkormányzat a román katonáknak is emléket állított
  4. Amit a gonosz magyarok igyekeznek megakadályozni

És persze mind a négy állítás tartalmaz egy féligazságot, de összességében ez a megközelítés elhallgatja mindazokat a körülményeket, amik az egész esetet ilyen durvává teszik: azt, hogy a temetőben csak egy (vagy más források szerint tizenegy) román katona nyugszik, s nekik állítottak 52 keresztet. Azt, hogy a románok betonkeresztjeit igen ízléstelen módon magyarok fakeresztjeire állították, illetve, hogy a temetőt száz éven keresztül a magyarok gondozták és tartották fenn.

Azaz adott egy történet, amit féligazságok felemlegetésével lehetséges két teljesen különböző módon értelmezni, s a két nyelvi közösség ezt meg is teszi. A románok nem értik, miért tiltakoznak a magyarok a temető átalakítása ellen, a magyarok nem értik, hogyan lehet a román önkormányzat ilyen kegyeletsértő. És, a történet végén nagyon szépen elbeszélgetünk egymás ellen.

De hogyan lehetséges mindez? Hogyan lehetséges az, hogy miközben a romániai magyarok nagy része olyan településeken él, hogy az utcában nagy eséllyel románok is laknak, hogy a piacon a vásárláshoz románul is kell beszélni, hogy egy ilyen helyzetben mégsem tisztázódik le az ügy háttere és mégsem születik meg aztán egy közös értelmezés, majd aztán közös megoldás? Leginkább úgy, hogy a két közösség már nem együtt, hanem egyre inkább egymás mellett él.

És bár a párhuzamos társadalmak fogalmát leginkább Nyugat-Európára szoktuk használni, valójában érdemes lenne legalább beszélni erről az erdélyi magyarság kapcsán is. Különböző felmérések ugyanis már évekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy az erdélyi magyarok egyre kevésbé fogyasztanak román nyelvű sajtót, hogy a televíziótól kezdve az internetes újságokig szépen-lassan a többség áttért a magyarországi sajtó fogyasztására. Ennek az eredménye pedig az, hogy egyáltalán meg sem ismerjük a másik álláspontját, s egy közéleti eseményt a két közösség tud teljességgel máshogy értelmezni.

Riasztó adat, hogy egy idei felmérés szerint

mindössze tíz év alatt 40%-ról 28%-ra csökkent azoknak az erdélyi magyar fiataloknak az aránya, akik tökéletesen beszélnek románul.

És ez nem azért szomorú, mert ennek következtében majd a két közösség is nehezebben kommunikál egymással, de azért is, mert egy hosszú távú folyamat eredménye, azé a folyamaté, amely részeként az eltérő nyelvű közösségek az internet világában teljesen elszigetelődnek egymástól és minden gond nélkül elvannak a másik közösséggel párhuzamosan.

Személyes tapasztalatom is abszolút megerősíti azt, hogy az ember boldogan el tud élni a 85%-ban románok lakta Kolozsváron anélkül, hogy egy összetett mondatot el tudna mondani románul. Pontosan és bőven elegendő, ha az ember tud a boltban kenyeret, a kocsmában sört meg a kávézóban eszpresszót kérni, a mobilon pontosan ugyanúgy el lehet olvasni a híreket magyarul, mintha Budapest belvárosában ülnék. Ha meg valami ok folytán mégis beszélgetni kéne a román fiatalokkal, akkor megtehetjük minden gond nélkül angolul is.

A probléma ezzel nem az, hogy akkor igazából felesleges is magyar iskolában zajló (egyébként meglehetősen alacsony színvonalú) románoktatás. Sokkal inkább az, hogy aki nem beszéli a másik nyelvét, az következésképpen nem is értheti annak a kultúráját, nem követheti a közéletét és nem lehet tisztában azzal, hogy a másik közösségen belül miről miként gondolkodnak.

Így aztán az olyan esetekről, mint az úzvölgyi konfliktus, kialakul egy román álláspont meg vele párhuzamosan egy magyar álláspont, de végső soron a kettő nagyon távol áll egymástól.

Aztán mindkét közösség haragudhat a másikra (inkább annak politikusaira meg szélsőségeire), és anélkül, hogy beszélnénk egymással, elvagyunk abban a tudatban, hogy a másik a hibás.

Bár az úzvölgyi konfliktus jelentőségét nem kell túlságosan felnagyítani, de az eset mégis rávilágít arra, hogy a jövőben milyen könnyű lesz ehhez hasonló konfliktusokat generálni. Ezentúl bármikor, bármilyen etnikai konfliktus esetén lesznek szélsőségesek meg politikusok, akik az ügyből a saját érdeküknek megfelelően fognak tőkét kovácsolni. Az internetes információ korában pedig a terep ideális ehhez, hiszen bőven elég megosztani egy magyar cikket, a románok úgysem fogják elolvasni, kommentekben szinte lehetetlen érvelni meg értelmes vitát folytatni, s végső soron az interneten mindenki megtalálja azokat, akikkel egyetért – anélkül, hogy a szomszédját megkérdezte volna.

És amikor a nyugat-európai párhuzamos társadalmak kiépüléséről beszélünk (amely, kétségkívül, egy valós probléma), akkor nem árt belegondolni abba, hogy

egyáltalán nem kell ehhez több ezer kilométert utazni, mert a párhuzamos társadalmak itt, nálunk is nagy sebességgel alakulnak ki, csak valamiért még nem veszünk tudomást róla.

És bár bizonyos politikusok ebből igen nagy hasznot húznak, összességében csak egyre távolodunk egymástól és a végén ezzel mindenki veszít. Pontosan azért, mert az olyan értelmetlen és felesleges konfliktusok szítása, mint az úzvölgyi temető ügye, napról napra könnyebb lesz.

Olvass tovább!