Majtényi László, magyar jogtudós, az MTA doktora, Göncz Árpád adatvédelmi biztosa, illetve 2017-ben a neoliberális ellenzék köztársasági elnök-jelöltje beszélt csütörtökön a szektAtv-ben a magyar jogállamiság helyzetéről Krug Emíliával.

Majtényi nem csak azt bizonyította be a beszélgetés során, hogy a magyar rendszerváltás óta a kormányváltások sorával sosem történt lényeges gazdaságpolitikai változás, de azt is, hogy ő 30 éve nem érti miért nincs demokrácia és jólét Magyarországon.

Akkor ugyanis, amikor azt állítja, hogy elsősorban közjogi reformok kellenek meg alkotmányozás, aztán majd utána lehet olyan részletkérdésekkel foglalkozni, mint az adórendszer meg a vagyon újraelosztása, ugyanazt a hibát követi el, mint az egész rendszerváltó elit.
Majtényi és a neoliberális alkotmányjogászok akkor tévednek, amikor azt hiszik, hogy az antidemokratikusságból következik a nyomor, pedig valójában éppen a nyomorból következik az antidemokratikusság.

Hiszen az elbukott rendszerváltás egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy bármilyen közjogi átalakítást lehet végezni, bármilyen modern európai alaptörvényt lehet írni, ha nem történik radikális változás a gazdaságpolitikában és a vagyon újraelosztásában. A legdemokratikusabb intézmények is korrumpálódnak a jólét hiányától és a legátláthatóbb működés válik gátlástanná, ha azt nem demokraták működtetik és a politikai eliten kívül megmaradnak a feudális társadalmi viszonyok.

Jól illusztrálja ezt a magyar önkormányzatiság rendszerváltáskori története is, amely részeként Európa egyik legmodernebb önkormányzati modelljét állították fel, de a vidéken változatlan feudális viszonyok és kiszolgáltatottság és az egyre inkább befagyó társadalmi mobilitás a vidéki bárók és helytartók töménytelen korrupciójának világát eredményezték, amiből egyenesen következett az önkormányzatok eladósodása és a vidéki szegénység kiszolgáltatottságának továbböröklődése. (Az önkormányzati rendszer radikális reformja aztán halaszthatatlanná vált és egy rossz alkotmányos koncepció miatt csak az Alaptörvény módosításával vált lehetővé és a kétségtelenül korrupt rendszerből sikerült agyoncentralizálni és megcsonkítani a területi autonómiát, de ez már más téma.)

A rendszerváltás óta minden kormányváltás alkalmával ugyanaz történt. Új identitáspolitika, új költészet az Alaptörvényben, új iskolák az igazságszolgáltatás működéséről és a hatalom megosztásának elméletéről, új közjogi elképzelések lényegében ugyanazon neoliberális doktrínában, de a gazdasági elit és függőség egy tapodtat sem mozdult, a középosztály alatt pedig rossz és tragikus forgatókönyvek váltogatták egymást egyre romló tendenciában és egyre autoriterebb feudalizmusban.

Hogyan lehet az, hogy a rendszerváltás óta változatlanul ugyanolyan jól megél Schmidt Mária és Bajnai Gordon is, akik sokáig üzlettársak is voltak és a pletykák szerint jóbaráti nexusban Schmidt Gordikának hívja az európai neoliberalizmus mintapéldányát?

Pontosan úgy, ahogy Majtényi vallja be véletlenül. A rendszerváltás óta kivétel nélkül minden kormánynak fontosabb volt a költészet és a festmény kerete, mint a rendszer lényegének reformja, mint a neoliberális kapitalista termelési modell megváltoztatása, a hatékonyabb redisztribúció, így a társadalmi mobilitás elősegítése.

Félreértés ne essék, egy poszt-fideszi Magyarországon az alapoktól kell majd újjáépíteni a közjogi rendszert és újragondolni az összes demokratikus intézményt. Ezt azonban nem lehet többször neoliberális alkotmányjogi szemlélettel, amely a szociális biztonságot és az összes új, negyedik generációs jogot nem alapjogi szinten kezeli, hanem egy homályos alkotmányos célként. Annak ugyanis nincsenek garanciái és marad a költészet a reálpolitikai és gazdasági fordulat nélkül, Schmidt Mária és Bajnai Gordon pedig újra rendel magának egy kávét.

Egy valódi magyar rendszerváltáshoz meg kell haladnunk a neoliberális jogelméletet és meg kell születnie végre a magyar kritikai jogelméletnek.
Ahogyan a klasszikus közgazdaságtant meghaladta a behaviorista iskola és újra helye lett a közgazdaságtanban az értékítéleteknek és etikai kérdéseknek, úgy a magyar jogelmélet sem tekintheti többé egy jogi szemponton kívülálló jelenségnek a szegénységet, a globális egyenlőtlenségeket és a strukturális elnyomás különböző módjait. Új definíciókra, átfogóbb interdiszciplinaritásra, jóval több szociális érzékenységre, a kritikai társadalomtudományok eszközkészletére és velős értékítéletekre van szüksége a magyar jogtudománynak az etikamentes leírások helyett.
A magyar kritikai jogelméletnek éppen itt van az ideje megszületnie.