„A szegénység alapvetően a pénz hiányáról szól, nem arról, hogy aki szegény, az hülye. Nem húzhatod ki magad a gödörből a gallérodnál fogva, ha még ingre sem futja.”
Joseph Hanlon: Just Give Money to the Poor

A szegény ember segélyezési politikájáról szóló közbeszédben mindannyian hallhatjuk „a szegény ember attól szegény ember, hogy nem tud bánni a pénzzel” vagy éppen a „nem adok nekik pénzt, mert úgyis csak elpiázzák, eldohányozzák” közhelyeket.
A rosszabb esetben a szegénységet biológiai és nem szociális determináltságból levezető, kevésbé rossz esetben pedig antropológiai pesszimizmusra épülő kép a szegényekről azonban nem csak egyéni szinten és döntéseken érhető tetten, de több globális és lokális segélyezési politika logikájában is.

Ezekben az esetekben a segélyszervezetek, illetve kormányok például napelemekkel, haszonállatokkal vagy éppen kötött felhasználású hitelekkel oldják meg a segélyezést, gondolván, sokkal jobban tudják mire van szüksége egy szegény embernek, hiszen ha a szegény ember tudná, hogy mire van valójában szüksége, akkor nem lenne szegény és nem szorulna segélyre.

Ilyenkor azonban az még a legkisebb rossz, hogy a segély tárgyával a segélyezett életminősége egyáltalán nem javul, vagy nem biztosít kitörési lehetőséget az élethelyzetéből. Egy használhatatlan napelem és helyi templom is több, mint a semmi. Vannak azonban olyan esetek is, amikor egyenesen károkat okoz a kötött felhasználás és a jószág kihasználhatatlansága.

A haszonállatokkal való segélyezés a jelenség egyik legtipikusabb példája, amely során a segélyezett számára a haszonállat fenntartása végül jóval többe kerül, mint amennyi hasznot tudna belőle hajtani, a fuvarozási költségeket pedig már meg sem említve.
Kötött felhasználású hiteleknél pedig a folyamatos adminisztrációs teher és a felhasználás autoriter ellenőrzése ró feleslegesen nagy plusz költségeket a folyósításra a pszichikai nyomáson és a segélyezett infantilizálásán felül.
A legtöbb nyugati szervezet számára például egy tehén alig kerül pár száz dollárba, azonban a fuvarozással, adminisztrációs terhekkel és takarmánnyal együtt már háromszorosába is kerülhet.

Indiában, Nyugat-Bengálban például a Bandhan civil szervezet ugyanezzel a módszerrel 166 dollár értékű segélyt tud a segélyezett felhasználni, azonban ez végül összesen 331 dollárba kerül.
De Ruandában még ennél is abszurdabb a helyzet, ott ugyanis egy várandós tehén költségei 3000 dollár környékére tehetőek, ami egy átlag ruandai állampolgár 5 éves fizetésének felel meg!

David McKenzie és Christopher Woodruff kutatása az üzleti és gazdasági továbbképzésekről pedig azt bizonyítja, hogy önmagában nagyon kevés hálót adni a halászathoz, hiszen egy vállalkozás működtetéséhez egyáltalán nem elengedő a tudást megszerezni. A továbbképző intézetek szintén nagyon sokba kerülnek ahhoz képest, hogy garanciát utána a tudás használhatóságára, valamint álláslehetőségeket nem adnak.

De az egyszeri elrontott segélyezési akciókon kívül történnek súlyosabb esetek is, amelyek aztán hosszú évekre teszik tönkre az adott régió gazdaságát, ahogyan történt az 2010 után Pakisztán Szindh tartományában is. A segélyezés modern kori története tehát tele van meghökkentő történetekkel arról, hogyan dobjuk ki a pénzt az ablakon a valódi segítség helyett és hogy mennyire abszurd dolgok tudnak történni a felhasználásra nem alkalmas segélytárgyakkal.

A herointól a Broadway-ig

Hogyan kell akkor úgy segélyezni, hogy mindennel együtt a segélyezés procedúrája ne kerüljön többe, mint maga a felhasználható segély?
Elég egyszerűen. Oda kell adni a pénzt egyenesen a szegényeknek.
Hiszen a pénzben az egyedüli jó dolog éppen az, hogy szabad felhasználású, szinte bármire elkölthető és a segélyezettek megvehetik belőle azt, amire valóban szükségük van. De mi a garancia arra, hogy a segélyezettek jobban tudják, hogy mire van szükségük, mint az önjelölt szakértők és nem fogják azt elherdálni?

A helyzet az, hogy a közhiedelemmel ellentétben a szegények nem verik el a pénzt dohányárura és alkoholra abban az esetben, ha tartósan és olyan összeget kapnak támogatásként, amelyből nem csak a nyomorukat tudják konzerválni, hanem ami már alkalmas arra, hogy valódi, használható tudás- és kulturális tőkébe fektethessenek belőle.

A Világbank nagyszabású kutatása éppen azt támasztja alá, hogy a vizsgált afrikai, latin-amerikai és ázsiai esetekben az alkohol- és dohányfogyasztás kifejezetten csökkent a pénzben adandó támogatásoktól.

Egy libériai kognitív viselkedésterápia kísérlet során pedig kifejezetten alkoholisták, drogfüggők és bűnözök számára adtak feltétel nélkül 200 dollárt.
3 év múlva pedig az eredmények magukért beszéltek: a résztvevők ételre, gyógyszerre, ruházatra és kisvállalkozás indítására költötték el a pénzt.
„Ha ők nem herdálták el az ingyen pénzt, akkor ki tenne ilyet?” – tette fel a költői kérdést az egyik kutató.

A Lancet orvosi szaklap pedig azt is bebizonyította, hogy ha a szegények feltétel nélkül pénzhez jutnak, jellemzően éppen még szorgosabban kezdenek el dolgozni, mivel a tőke által kinyílnak előttük a perspektívák, céljaik és terveik lesznek, aminek a szegény ember meglehetősen híján van.

De mi a helyzet abban a reménytelennek tűnő esetben, amikor valaki már évek óta az utcán él? 2009-ben Londonban 13 hajléktalan férfi bevonásával végez kísérletet a Broadway segélyszervezet. A hajléktalanok közül van, aki már 40 éve alszik a Square Mile járdáin. A 13 résztvevő összesen 400 000 angol fontjába kerül az államnak évente, beleértve a rendőrségi, bírósági eljárások és szociális juttatások összegét.
A Broadway segélyszervezet úgy dönt, hogy ezentúl a 13 hajléktalan férfit VIP-ellátásban részesíti és kiveszik őket a hajléktalanszállóról, radikálisan és azonnal megváltoztatják az életkörülményeiket. Feltétel nélkül 3000 font költőpénzt kapnak, amit bármire költhetnek.
A kísérletben dolgozó szociális munkás bevallása szerint egyik kollégának sem igazán voltak nagyok a reményei.

A szociális munkások feladata a kísérlet során egyértelmű volt: annyit kell a hajléktalanoknak mondaniuk, hogy ez a ti pénzetek, arra költitek amire akarjátok, de ha segítségre, tanácsadásra van szükségetek, mi itt vagyunk.
A szociális munkásokkal készített interjúkban visszatérő elem, hogy a kísérlet résztvevői minél egészségesebbek, magabiztosabbak és jobb közérzetűek lettek, annál többször használták a hajléktalanok az „így döntöttem”, „ezt választottam” kifejezéseket, amiket a kísérlet elején egyáltalán nem hallottak.
A kísérlet résztvevői tehát rövidesen visszakapták azt is, amitől azelőtt évekig voltak megfosztva: a valódi döntés képességét. Ez ugyanis nem létezik sem a szegénységben, sem a kötött felhasználású segélyek esetében.

A Broadway eredménye alapján a többség meglehetősen takarékos volt, átlagosan 800 fontot költöttek el egy év után fejenként. Másfél év után a többségük már saját lakásba készült költözni, mert időközben tanfolyamokra jelentkeztek és a droghasználók a szerekről is lejöttek.
A kísérlet úgy került évi 50 000 fontba, hogy az a szociális munkások béreit is tartalmazta. Amíg az utcán éltek, az államnak évente 400 000 fontba kerültek.

A GiveDirectly siker

„Az igazság az, hogy mi nem tudnánk megmondani, mire van szüksége egy szegény embernek, mert mi nem vagyunk szegény emberek. Adjuk inkább a döntést a szegények kezébe.” – nyilatkozta Michael Faye a nagy sikerű GiveDirectly alapítója.
Faye alapítványa nem ad halat a segélyezettnek, de még csak nem is akarja őket önkényesen megtanítani halászni, vagy éppen a szájukba rágni, hogy milyen halakat foghatnak vele. Egészen egyszerűen csak a pénzt adják oda a segélyezetteknek.

Bernard Ormondi története megjárta a világsajtót is és felhívta a figyelmet a GiveDirectly sikereire.
A Nyugat-Kenyában élő férfi napi 2 dollárért dolgozott egy kőfejtőben hosszú évek óta, a családja éhezett, amikor egy napon 500 dollárt utalt egy ismeretlen a bankszámlájára, ami akkor Bernard egész éves fizetésének felelt meg.
Bernardot nem monitorozták, nem kérték számon és nem keresték, csak pár hónap múlva látogattak el az alapítvány munkatársai a siaya-i kis falucskába.
Ekkor elmondták a helyi lakosoknak, hogy kik is ők valójában és hogy azért választották ezt a falut, mert egész Nyugat-Kenya legszegényebb térsége.
A legszegényebb családoknak felajánlották, hogy ezer dollárt adnak egy évre két részletben, amit akármire elkölthetnek.

A helyiek kinevették őket és meg voltak győződve arról, hogy újabb politikusok jöttek megvásárolni a szavazataikat, vagy hogy ha újra visszajönnek és a segély értékének többszörösét veszik majd vissza.
Azért sem hitték el a falusiak, hogy segélyszervezettől jöttek a GiveDirectly munkatársai, mert bár Nyugat-Kenyában gyakoriak a segélyosztások, de soha nem kapnak pénzt, csak mezőgazdasági képzéseket, gyógyszereket, amik összességében tényleg csak a nyomoruk fenntartását szolgálták.

Pár hónappal később viszont a GiveDirectly munkatársai megdöbbenten tértek vissza a faluba. A faluban senki nem herdálta el a pénzt, a helyiek lakásfelújításba és építkezésekbe kezdtek, sorra nyitották a kisvállalkozásokat és munkát találtak azok, akik előtte még a saját ellátásukra sem tudtak elegendő mennyiségű zöldséget termelni a korábban segély útján szerzett mezőgazdasági ismereteikből.
Bernard motorbiciklit vett és taxisként napi 9 dollár körül keresett, háromszor-négyszer annyit, mint korábban.

A Massachusetts Institute of Technology (MIT) tanulmánya szerint a kedvezményezettek átlagosan 38%-os bevételnövekedést értek el a kísérlet során, 42%-kal csökkent a gyermekek éhezéssel töltött napjainak száma és 58%-kal javult a lakástulajdonosok száma is.
A GiveDirectly honlapján egyébként elérhető több tanulmány is a kísérleteikről, illetve nem rég indítottak el egy 12 éves projektet, amely részeként Kenyában tesztelik majd a feltétel nélküli alapjövedelem folyósítását.

A szabad felhasználású segélyezések sikereit alátámasztó kutatások és kísérletek száma hosszú, illetve egyenesen következik belőlük a feltétel nélküli alapjövedelem kérdése is, amelynek számos előnye közül az egyik éppen az, hogy kiszakad a neoliberális segélyezési modellből, visszaadja a döntés képességét és leszámol a szegényekkel kapcsolatos kontraproduktív közhelyekkel.
A feltétel nélküli alapjövedelemről itt, a finn kísérletről itt, arról pedig, hogy miért kell kiszakadnunk a neoliberális dogmákból a megértéshez itt található még olvasnivaló.

A cikk Rutger Bregman: Utopia for Realists és Joseph Hanlon: Just Give Money to the Poor könyve alapján készült