„Igénytelenség” a neoliberális gazdaságban

„Ez nem szegénység, ez igénytelenség!” – így szól az a vélemény, amelyet legtöbbször hallottam és olvastam a hős utcai nyomortelep kapcsán. A telep lakói mintha nagyon is jól ismernék ezt a vádat velük szemben.
Például amikor az ATV riporterei filmeztek otthonaikban, a lakosok szemmel láthatóan izgultak, igyekeztek megfelelni, és hosszan magyarázkodtak lakásuk minden apró hibájáért.
A TV-s riportok alapján a lehetőségekhez képest rendet és tisztaságot tartanak otthonaikban, a vizsgán mégis megbuktak: „Ez nem szegénység, ez igénytelenség!” – szól az ítélet.

Lebanov Barbara részletesen kifejtette cikkében, hogy a tanító-szándékú segélyezés miért tévút, és miért hatékonyabb a szabad felhasználású segélyezés.  A tanító-szándékú segélyezés is egyfajta „igényességet” kér számon, hiszen azon a hiten alapul, hogy a felsőközéposztály csupán jó képességeinek és kivételességének köszönheti jólétét, és ezért a szegényember, ha „igényes”, el tudja ezeket a képességeket sajátítani.

Viszont nemcsak a segély mibenlétével van baj, hanem azzal, hogy a neoliberális kapitalizmusban a segély az állam könyöradománya, és ez nem csupán erkölcsi tényállás.
Az olyan segélyezés, amely csak a legszegényebbeket célozza, a liberális piacgazdaságok jellemzője, hiszen ezek a piacgazdaságok azon a hiten alapulnak, hogy a többséget „majd eltartja a piac”.

Az ilyen piacgazdaságokban a legszegényebbeknek általában bürokratikus folyamatokon keresztül kell bizonygatniuk szegénységüket, ezért ezek a segélyezési rendszerek gyakran el sem érik őket. De a többség sem jár jól, mert valójában „a többségnek” is csak egy kisebbsége van biztonságban a piacon. (Lásd, az USA-ban nemcsak azoknak van veszélyben az egészségügyi ellátása, akiket az Obamacare megvédeni volt hivatott.)

Szociális piacgazdaságokban „segélyezettnek” lenni nem megbélyegző, hiszen sokkal több az univerzális, vagyis bárki által igénybe vehető jóléti juttatás. Az ilyen gazdasági rendszerekben az állampolgárok tisztában vannak vele, hogy amit kapnak, nem adomány, hanem olyan állami támogatás, amely a társadalom minden tagját megilleti.
Ezek a jóléti rendszerek hatékonyabbak is, mert univerzális jellegüknél fogva kevesebb bürokráciát vesznek igénybe és könnyebben elérik a rászorulókat. (A radikális baloldali álláspont pedig olyan hatalommal ruházná fel a dolgozókat, amely mellett a segély szükségessége eltörpül.)

Magyarországon, egy olyan országban, ahol a társadalmi mobilitás rendkívül alacsony, abban az illúzióban élnek mind szegények, mind gazdagok, hogy a létrán való felkapaszkodáshoz jó magaviseletre, és nem anyagi előnyre kell szert tenni. Amíg hazánkban ez a mítosz uralkodik, nem magától értetődő politikai program a jövedelmi különbségek csökkentése, mert ez a mítosz a társadalmat nem Szegényekre és Gazdagokra, hanem Igényesekre és Igénytelenekre osztja.

„Igénytelenség” a neoliberális kultúrában

A globális trendeknek megfelelően Magyarországon is rendkívül népszerű televíziós műfaj a valóságshow, ha nem a legnépszerűbb.

Mióta 2002-ben elindult Magyarországon a Big Brother és a Való Világ, a valóságshow uralja a magyar televíziózást: jelenleg is kb. 800 ezren néznek rendszeresen valóságshow-műsorokat.
Akik ezeknek a nézettségi statisztikáknak nem örülnek, általában a „rossz közízlést” emlegetik, és azt, hogy „erre van igény”.

De vajon véletlen, hogy a valóságshow éppen a 90-es években, a neoliberális konszenzus kiteljesedésekor vált domináns televíziós műfajjá?

A valóságshow, mint gyártási folyamat

A neoliberalizmus és a valóságshow kapcsolata egy egyszerű gazdasági megfontoláson alapul.

A nagyvállalati televíziózás azért gyárt elsősorban valóságshow-t, mert ez a legolcsóbban legyártható, tehát legtöbb profitot termelő televíziós műfaj.
A valóságshow attól olcsó és hatékony, hogy a színészeket fizetetlen „résztvevőkre” cseréli, amely kiadáscsökkentés nagymértékben megnöveli a megtermelhető profit mértékét.

A valóságshow tehát éppen azon a tényezőn spórol, ami a nézőknek magasabb minőséget nyújthatna: a színészeten. Ha pedig a résztvevők kapnának rendes fizetést, az már nem is lenne valóságshow – a valóságshow éppen attól valóságshow, hogy a résztvevő jutalma a részvétel: megtanulhat öltözködni, kibeszélheti a családi problémáit, pénznyereményt kaphat stb. A valóságshow tehát egyszerre műfaj és gyártási mechanizmus.

Továbbá, a valóságshow a leginkább alkalmas televíziós műfaj a marketingre. A „termékelhelyezés” sokkal kevésbé szemet szúró, ha a „valóságban” van elhelyezve a termék, a reklámokat pedig könnyedén „nyeremény” vagy „jutalom” formájába lehet csomagolni.

A valóságshow, mint a neoliberális munka-kultúra része

Egyes történészek szerint a pontosság kultúráját a korai kapitalizmus hozta magával, mivel a kapitalista termelési mód létrejöttével vált a szabadidő és munkaidő élesen szétválaszthatóvá. A modern munka világát a szolgáltatói szektor dominálja, amely szintén sajátos munka-kultúrát hozott létre: alapvető elvárássá vált a személyiségjegyek és a habitus munkavégzéshez való igazítása.

Az Egyesült Királyság Call Center Menedzserek Szövetségének elnöke erről így fogalmaz (Couldry, 2008):

„A szolgáltatói szektor munkáltatói egyre inkább megkövetelik, hogy az alkalmazottak „mélyrehatóan” cselekedjenek, dolgozzanak érzéseiken és változtassák meg azokat, így megnyilvánulásaik illeszkedni tudnak a megkívánt munkafolyamathoz.”

Tehát a modern, neoliberális munka világában „az őszinte mosoly” munkáltatói követelés.
Ezt a munka-felfogást világosan tükrözi a valóságshow-k világa – állandó megfigyeléssel hitelességet kényszerít ki (Big Brother) vagy „jóízlésre” nevel és arra, hogy a sikerhez csupán „önfegyelemre” és „igényességre” van szükség.

De mitől népszerű?

Mindenkori jobboldali taktika szerencsétleneket még szerencsétlenebbek ellen fordítani.
Nincs ez másként a valóságshow-k világában sem, ahol az egyik fő élvezeti faktor, hogy egyes valóságshow-résztvevők még nálunk, nézőknél is „igénytelenebbek”!

És bár ez megnyugtató, nekünk nézőknek is van azért még hová fejlődnünk, van még mit tanulnunk – még igényesebb öltözködést, még igényesebb lexikális tudást, még igényesebb főzést, még igényesebb diétát stb.

Lenézhetjük azokat, akik ezzel töltik szabadidejüket –

vagy akár fel is ismerhetnénk, hogy a dolgozó emberek számára a valóságshow egy útmutató az őket körülvevő világhoz.

Egy olyan világban, amelyben hitelesnek kell hazudni magunkat, a valóságshow segít megfelelni.

És ha majd megfelelünk, pont annyira lesz valódi a munka-mosolyunk, mint egy valóságshow.