Blog a 99%-nak

Szeptember végén választ Ausztria: kivel alakít új kormányt Sebastian Kurz?

Alig másfél év kormányzás után döntött úgy Ausztria történetének legfiatalabb kancellárja, Sebastian Kurz, hogy ejti koalíciós partnerét az Osztrák Szabadságpártot (FPÖ). 2017-ben Kurz óriási médiafelhajtás közepette a jobboldali sajtó és a tőkés csoportok támogatását élvezve mindössze 31 évesen nyerte meg pártjával, az Osztrák Néppárttal az akkor tavasszal tartott parlamenti választásokat. Nem is teketóriázott sokat, hogy kirakja korábbi koalíciós partnerüket, a Szociáldemokrata Pártot (SPÖ) a hatalomból, és koalícióra lépjen a szélsőjobboldali FPÖ-vel. Közös kormányzásuk aztán idén nyáron az Ibiza-botrány nyilvánosságra kerülésekor ért véget, amikor Kurz úgy döntött, kirakja kormányából a korrupciógyanús, orosz szálakkal rendelkező Heinz-Christian Strache szélsőjobbos vezért. De hogy jutottunk el odáig, hogy egy harminchárom éves suhanc legnagyobb problémája az legyen, szeptember végétől kivel alakít kormányt Bécsben?

A második osztrák köztársaság

A második világháború után, nem sokkal azután hogy a szovjet csapatok elfoglalták Bécset Ausztria nem megvárva a békeegyezményeket, 1945 április 27-én kikiáltotta függetlenségét a Német Birodalomtól. Az új ország államformája a köztársaság lett, kormányában pedig helyet kaptak korábban letartóztatott szociáldemokraták, konzervatívok és kommunisták is. Ahogy pedig a Szovjetunió és a nyugati hatalmak megegyezésének értelmében Ausztriából egy, mindkét oldaltól független ország vált, úgy szilárdult meg a demokrácia.

Ausztriában a legtöbb nyugati országhoz hasonlóan két nagy párt alakult ki, a jobboldali-kereszténydemokrata Osztrák Néppárt (ÖVP) és a baloldali-szociáldemokrata Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ). A két erő pedig meglehetősen jól megvolt egymással: az 1945-öt követő fél évszázadban néha felváltva, néha pedig együtt, körülbelül 90%-os parlamenti többséggel kormányozták az országot. Ebből az időszakból is ki lehet emelni az 1970 és 1999 közötti majdnem három évtizedet, amikor a Szociáldemokrata Párt vagy egyedül, vagy kisebb koalíciós partnerrel, de végig hatalomban tudott maradni: ebben a harminc évben építették ki a Közép-Európában páratlanul jól működő szociális ellátórendszert és ekkor vezették be azokat a munkavállalói jogokat, melyeknek következtében ma Ausztriában sokkal jobb dolgozónak lenni, mint akár Németországban, akár Nagy-Britanniában.

A két nagy párt támasza ezekben az évtizedekben a többi nyugati országhoz hasonlóan alakult: a Néppártot (feketék) a vidéki, mezőgazdasági dolgozók, a városi középosztály, a hivatalnokok és a vállalkozók támogatták, a Szociáldemokratákat (pirosak) pedig a kétkezi munkások és a városi értelmiség. A két politikai oldal pedig általában meg tudta találni a közös célokat és sikerült mindig úgy kompromisszumot kötni, hogy abból minden társadalmi csoport jól jöjjön ki.

A második köztársaság fő ellenzéki pártja a kezdetben magát nemzeti-liberálisként meghatározó Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) volt. Az FPÖ a világháborút követően sokáig egyszerre képviselt társadalmi liberalizmust a másik két párt mérsékelt társadalmi konzervativizmusával szemben és egyszerre volt sokkal megengedőbb a korábban nácikkal együttműködő osztrákokkal. A szabadságpártiak ideológiájukat az 1848-as nemzeti liberálisoktól vezetik le, ennek megfelelően pedig legfőbb gondolatuk sokáig a pángermanizmus, azaz Németország és Ausztria egyesítése volt.

A huszadik század végéhez közeledve aztán a szabadságpártból végleg kiszorították a liberálisokat és Jörg Haider vezetésével a nacionalista-szélsőjobboldali irány került a párt élére, ezzel pedig másfél évtized alatt megötszörözték a szavazóik számát. Az új FPÖ azonban így sem tudta egyértelműen meghatározni ideológiáját: egyrészt harcoltak az egyéni szabadságjogokért és a társadalmi rend felborításáért, másrészt rájátszottak a náci nosztalgiára és kemény nacionalista jelszavakkal kampányoltak. 2005-ben végül Haider kilépett saját pártjából, három év múlva pedig autóbalesetben meg is halt, az FPÖ pedig ekkor vált a mai, klasszikus szélsőjobboldali párttá.

A politikai térkép átalakulása

A kétezres évektől aztán az osztrák gazdaság és ennek megfelelően a társadalom is átalakulásnak indult. A korábban erősen ipari és mezőgazdasági beállítottságú ország elkezdett elmenni a szolgáltatások felé, ezzel új társadalmi rétegek kezdték el kiszorítani a régieket. Az elöregedést pedig Ausztria már régen a bevándorlással próbálja megoldani, ennek megfelelően ma az ország lakosságának negyede (azaz kétmillió ember) bír bevándorló felmenőkkel.

A társadalom átalakulásával mára a politikai térkép is átalakult. A jobboldali Néppárt szavazói ma már klasszikusan a városi konzervatívok és a vidéki középosztály, míg a Szociáldemokraták elveszítették támogatottságukat a kétkezi munkások között és ma már inkább az értelmiség és a városi szegények szavazataira számíthatnak. Velük szemben harmadik erőként a Szabadságpárt vette át a vezetést a kétkezi munkások között és – abszurd módon – őket támogatják a bevándorló kisebbségek bizonyos csoportjai: leghűségesebb szavazóik ugyanis pontosan a muszlim bevándorlást ellenző bécsi ortodox szerbek.

A nyolcvanas években jelentek meg Ausztriában a német példát követve a Zöldek, akik a vidéki környezetvédők és a városi szabadelvűek támogatására építenek, illetve az ezredforduló után a Neos nevű neoliberális párt, akiket a magyar Momentum Mozgalomhoz lehetne hasonlítani. Az elmúlt évtized politikáját tehát ennek az öt pártnak a küzdelmeként lehetne leírni: a három nagy párt (SPÖ, ÖVP és FPÖ) és két kicsi (Zöldek, Neos) versengéséből eddig mindig úgy lett kormány, hogy két nagyobb kötött koalíciót.

Sebastian Kurz színre lép

A 2008-as válság, ha mérsékelten, de Ausztriát is megrázta. A szociáldemokrata-néppárti koalíció ugyan meg tudta tartani a hatalmat, de a hitelválság megviselte támogatottságukat, később pedig a menekültválság vezetett a Szabadságpárt fenyegető megerősödéséhez. Ebben a helyzetben került előtérbe a 2013 óta külügyminiszterként szolgáló pimaszul fiatal Sebastian Kurz.

Kurz politikai karrierjét nagyon tudatosan, tégláról téglára építette és mindig pontosan tudta, kivel kell párton belül szövetkezni, kit pedig hátba szúrni az előrejutásért. Még külügyminisztersége kezdetén jó kapcsolatot kezdett ápolni a gazdasági körökkel és a médiával, ennek megfelelően a szürke, öreges ÖVP-vel szemben őt a jobboldali újságok mindig mint újítót, mint egy új politika megtestesítőjét mutatták be. Ebben a szerepben pedig tökéletesen is fel volt építve: minden egyes mondatát tanácsadók serege találta ki a konzervatív-liberalizmust és a jobboldali populizmust patikamérlegen keverve.

Kurz páratlan népszerűsége elég volt arra, hogy 2017-ben a fekete színűről türkizre átbrandelt Új Néppártjával 31%-kal elsőnek fusson be a választásokon maga mögé utasítva a korábban domináns szociáldemokratákat. A történet ezek után pedig ismert: másfél év kompromisszumokkal teli kormányzás után idén nyáron Kurz végül dobta a korrupciós botrányba keveredett alkancellárt, Heinz-Christian Strachét, amivel végül a koalíció is felbomlott. Így jutottunk el oda, hogy idén szeptemberben Ausztriában előrehozott választásokat fognak tartani.

Peter Pilz Listája

Van azonban még egy mellékszál a 2017-es választásokon, mely az idei eredményre is ki fog hatni: a zöldek akkori pártszakadása. Az Osztrák Zöldpárt a nyolcvanas évek óta lépésről-lépésre, százalékról százalékra javítva az eredményét építette fel magát. Ennek megfelelően 2013-ban már 12%-os eredménnyel jutottak a parlamentbe, komoly fenyegetést jelentve ezzel a nagy pártokra. A nyerő széria pedig nem állt meg: 2016-ban az elnökválasztás második fordulójában a zöldek jelöltje, Alexander van der Bellen legyőzte a nacionalista Norbert Hofert (aki jelenleg az FPÖ elnöke), ezzel ő lett Ausztria első zöld köztársasági elnöke.

A siker aztán felemésztette a zöldek erőforrásait: a 2017-es választások előtt a párt liberális szárnya a másképp gondolkodók kiszorítása érdekében nem volt hajlandó befutó helyet biztosítani a pártveterán Peter Pilznek, aki azzal a mozdulattal ki is lépett és saját mozgalmat alapított. A rendszer- és korrupcióellenes, leginkább baloldali-zöld-schifferiánusként leírható Peter Pilz Listája pedig mindenki meglepetésére még abban az évben bejutott a parlamentbe – míg a zöldek több, mint két évtized után kiestek.

Pilzet választási sikere után (egy később hamisnak bizonyuló) szexuális zaklatási váddal sikerült ellehetetleníteni, így mozgalma ma kifulladóban van, a zöldek pedig megint két számjegyű eredményt várnak. A politikai fordulat azonban egy dologról mindenképp tanúskodik: az osztrák baloldalon nagy az elégedetlenség és a jobboldallal szembeni tehetetlenségben több cselekvést várnának el a politikusaiktól.

A következő kancellár: Sebastian Kurz

Kurz elképesztő és páratlan népszerűsége az osztrák közvélemény-kutatókat és szövetségeseit is meglepi. Ausztriában általában 30%-kal szoktak választást nyerni, Az ÖVP mai 35%-os támogatottsága pedig már különlegesen jó eredménynek számítana. Nem kizárható azonban egy ennél is jobb eredmény: az osztrákok 40-45%-a Kurzot szeretné kancellárnak, azaz más pártok támogatói is őt szeretnék az ország vezetőjének.

A konzervatív kancellár az elmúlt másfél évben erősen rámarkolt a Szociáldemokraták főleg idős szavazóira: míg korábban a városi nyugdíjasok kifejezetten az SPÖ-t támogatták, addig ma ötven felett toronymagasan vezet a Néppárt. Az Ibiza-videó után pedig Kurz ugyanilyen sikerrel szerzett szavazatokat a szabadságpártiaktól is, korábbi koalíciós partnerét korruptnak, magát pedig becsületes jobboldalinak beállítva.

Az Ibiza-botrány óta az FPÖ folyamatosan védekezni kényszerül, Norbert Hofer pártelnök igyekszik lemosni magukról a korrupció vádját és a koalíció folytatásával kampányolnak: pontosan tudják ugyanis, hogy a saját szavazóik is bele vannak már szerelmesedve Kurzba. A két párt közötti átjárás ugyanis egészen nagy és akár öt százalék is lehet, aki az utolsó pillanatban dönti el, melyik jobboldali pártra szavaz végül.

Az osztrák politika egyik különlegessége, hogy szinte bármely két párt között van szavazói átjárás, azaz mindenkinek mindenki ellen kell kampányolni: az SPÖ ennek megfelelően egyszerre kényszerül defenzívába a környezetvédelem terén a zöldekkel szemben, az oktatás terén a liberálisokkal szemben, míg a munkások szavazataiért a szabadságpártiakkal szemben. Az idén 131 éves párt jelenleg belső válságban is szenved, a nem túl karizmatikus Pamela Rendi-Wagner vezetésével maguk sem tudják, hogy liberális vagy baloldali irányba akarnak indulni, a húsz százalékos eredmény alá süllyedéstől pedig valószínűleg csak az fogja megmenteni őket, hogy az egy évszázada általuk vezetett fellegvárukban, Bécsben, még mindig nincs kihívójuk.

Peter Pilz listája (JETZT) az ideológiai keszekuszaságuk és az ellenük indított lejárató-hadjárat miatt ma már két százalék szavazatára sem számít, helyüket újra a Zöldek igyekeznek átvenni, akik két év kihagyás után nagy valószínűséggel visszaszerzik korábbi szavazóikat és tíz százalék feletti eredményt érnek el. Riválisaik gyengeségét pedig a polgári-liberális Neos is ki tudja használni, történetükben először idén szeptember végén akár a tíz százalékot is megközelíthetik.

Az az egy nem kérdés, hogy Ausztria következő kancellárját Sebastian Kurznak fogják hívni. Az ÖVP teljes kampánya az ő személyére van felhúzva, Ausztria minden városában ő néz le a türkizkék óriásplakátokról. Az egyetlen kérdés az, kit kér fel kisebbik koalíciós partnerének.

Egyet ugyanis mindenképpen láttuk: az elmúlt közel két éves kormányzás nem volt zökkenőmentes és az FPÖ orosz kapcsolatai több nyugati hatalomnál kiverték a biztosítékot. Kurznak a legkényelmesebb tehát az lenne, ha nagyot nyerne és a liberális Neos-szal alakíthatna kormányt: ezzel egyrészt elhárulna róla a szélsőjobbal való együttműködés árnyéka, másrészt ellenkezés nélkül át tudná vinni a neoliberális, piaci jobboldali elképzeléseit.

A két párt támogatottsága ma azonban még csak 43%, így kevés esély van rá, hogy többséget tudnak szerezni. Sokkal valószínűbb, hogy Kurz a meggyengülő FPÖ-t fogja ismét magához édesgetni. Ha ugyanis tényleg sikerül egy nagy darabot kiharapnia a szabadságpártiak szavazói közül, akkor már sokkal jobb tárgyalópozícióból indul majd a kormányalakításkor, mint két éve és ennek megfelelően kiszoríthatja majd a nacionalistákat a kulcsfontosságú belügyminisztériumból.

A harmadik, ma valószínűtlennek tűnő lehetőség a klasszikus nagykoalíció újrafelvétele, azaz hogy két év szünet után az ÖVP ismét régi partnerével, a szociáldemokratákkal alakít kormányt. És ha a két párt az elmúlt hetven évben igencsak jól is tudott együttműködni, ma ez nem tűnik valószínűnek. Kurzot ugyanis a gazdasági szereplők pontosan azért futtatták fel, mert a cégek adóinak csökkentését és a piac liberalizációját várták el tőle, azaz éppen azokat a reformokat, amelyeket az SPÖ leginkább ellenez. A jobboldal régi elképzelését, a szociális állam tégláról téglára való lebontását pedig soha nem fogják tudni a most éppen sikertelen, de az elmúlt százharminc évben igen eredményes SPÖ-vel megvalósítani.

Ausztriában, amely kétségkívül kiváló jóléti államnak számít, idén szeptember végén mindenképpen a jobboldali pártok fognak többséget szerezni. Ebben a közép-európai baloldali mintaállamban tehát jobboldali pártok (ÖVP, FPÖ, Neos) a szavazatok kétharmadát szerzik meg várhatóan a baloldal (SPÖ, Zöldek, Jetzt) egyharmadával szemben.

Így, ha még nem is tudjuk pontosan, milyen koalíció is lesz, abban mindenképpen jobboldali pártok fognak dominálni. Egyvalami pedig biztos: a következő kancellárt Sebastian Kurznak fogják hívni.

Olvass tovább!