Szeptember hatodikán a Balra Át blogon megjelent „Salvini helyett baloldali kormány alakult Olaszországban” című cikkemben azt sugalltam, hogy az új olasz kormány megalakulásával valódi baloldali fordulat következhet be Itáliában. Ez azonban mindenképpen egy túlzás: ahogy a cikk végén megjegyeztem, a Demokrata Párt hatalmon egy tipikus neoliberális nyugat-európai párt volt, az Öt Csillag pedig elmúlt másfél éves működése során sok mindent megvalósított, csak éppen az addig folyamatosan ígérgetett szociális reformjait nem.

Örömre tehát nem azért lehet okunk, mert tökéletes frigy született, hanem sokkal inkább azért, mert a két, korábban egymást gyűlölő politikai tábor összefogásával meghiúsították a legrosszabb forgatókönyvet, Salvini miniszterelnökségét. A korábbi belügyminiszter, egyben a Liga nevű szélsőjobboldali párt vezetője pontosan azért rúgta fel az első Conte-kormányt, mert új választások kiírásában és „a teljes hatalom megszerzésében” reménykedett.

Ez, a teljes hatalom, a neofasiszta Itália Fivéreivel való kormányzást jelentette volna, ami a rasszizmus állami szintre emelésével az első nyugat-európai szélsőjobbos mintaállammá változtatta volna Itáliát.

Salvini pártja, a Liga (Lega) korábban Északi Liga néven Olaszország kettészakításával és a gazdagabb észak-olasz régiók kiválásával kampányolt. A párt alapvető politikai üzenete tehát a kétezres években végig az északolaszok déliekkel való szembeállítása volt. A két országrész közötti gazdasági-kulturális különbségek meglovagolása pedig tényleg hozott sikert az északiak (olaszul polentoni) körében, azonban Berlusconi kormányba emelve mindig le tudta szerelni a szeparatisták követeléseit.

Az Északi Liga aztán a menekültválsággal párhuzamosan váltott identitást és nevet, Ligaként pedig kiegyezett a déliekkel (terroni). Új identitásukhoz pedig új ellenségkép, a bevándorlók és elsősorban rajtuk belül is a feketék váltak. Az olasz társadalomba tényleg rosszul integrált, általában szegénységben feketemunkából vagy koldulásból élő feketék pedig tökéletes ellenségképet mutattak, Salvini velük szemben korábban példátlan gyűlöletkampányba kezdett. Ez pedig nem merült ki a menekültek elutasításában: az utóbbi néhány évben Olaszországban a társadalom minden szintjén belekezdtek a bevándorló hátterűek és fekete bőrűek támadásába.

Salvini kirekesztő politikája termékeny talajra hullott a gazdasági sikertelenség miatt frusztrált olasz társadalomban, augusztusban pedig pontosan azért merték felborítani a kormányt, mert a neofasisztákkal együtt a Liga támogatottsága elérte a többséghez elegendő 45%-ot. Azaz a két szélsőjobboldali párt támogatottsága együtt majdnem annyi volt, mint a mérsékelt jobboldali Berlusconi, a populista Öt Csillag és a komplett balközép szövetség támogatottsága. Ekkor már nagyon sokan (köztük én is) biztosak voltak benne, hogy Salvini végül megszerzi a teljes hatalmat és tényleg megvalósítja az első nyugat-európai szélsőjobboldali mintaállamot.

A Demokrata Párt és az Öt Csillag váratlan kormányalakítása pedig pontosan ezt hiúsította meg. A PD bűneinek hosszú lajstroma van: a párt a válság idején a megszorítások mellett döntött, az olaszok érdekeivel szemben pedig sokszor szégyen nélkül képviselték az erősebb gazdasággal rendelkező EU-s államok érdekeit. Gazdaságpolitikájuk pedig semmilyen szempontból nem volt baloldalinak mondható: tipikusan a piaci liberalizáció mellett és a szociális állam kiépítése ellen foglaltak állást.

Az Öt Csillagos Mozgalom kezdetben pontosan a PD ellen alakult, politikai ideológiája, a grilloizmus pedig nagyrészt pont a liberálisok elmaradó szociális programjára reflektált. Legfőbb követelésük sokáig a feltétel nélküli alapjövedelem (állampolgári jövedelem) volt, ami tekinthető egy valódi, huszonegyedik századi baloldali politika alapjának is. Kormányon aztán annál botrányosabban muzsikáltak: a Ligával koalícióban számos szélsőjobboldali ihletésű törvényt szavaztak meg, miközben a feltétel nélküli alapjövedelemből végül egy modern munkanélküli-segély maradt csak. Ezzel párhuzamosan aztán engedtek a hatalom csábításának és belesimultak az európai politikai elitbe: ennek a pálfordulásnak az utolsó pontja volt Ursula von der Leyen Európai Bizottsági elnök megszavazása is.

Hogy a kettő, korábban homlokegyenest mást képviselő párt (mozgalom) hogyan fog együtt kormányozni, azt még nem tudjuk. Programjuk tényleg komoly baloldali ígéreteket tartalmaz (a feltétel nélküli alapjövedelmet nem), de ezeknek nagy része valószínűleg megmarad majd a szavak szintjén. Valódi baloldali kormányzás tehát tényleg nem lesz várható.

Egynek viszont mindenképp örülhetünk (s én magam is ezért írtam pozitívan az új kormány megalakulásáról) ez pedig Salvini megállítása. A szélsőjobboldali vezérrel ugyanis az a kisebb baj, hogy szuverenista és nem támogatja a menekültek befogadását: a sokkal nagyobb az, hogy gazdaságpolitikájában piaci fundamentalista, retorikájában pedig ténylegesen fasiszta. Azaz hatalmon egyrészt igyekezne porig rombolni a válságot amúgy is megszenvedő olasz alsó középosztályt, másrészt minden bizonnyal állami szintre emelné a rasszizmust, a homofóbiát és az idegengyűlölet minden egyéb mérgező fajtáját.

Összefoglalva tehát elmondható:

ha az új, sárga-vörös kormánnyal szemben nem is lehetnek túl magasak az elvárásaink, és ha nem is hihetjük azt, hogy bele fognak kezdeni egy valódi baloldali és zöld fordulat végrehajtásába, egy dolgot mégiscsak elértek, Salvini megállítását.

Ennek pedig mindenképpen örülnünk kell. Salvini miniszterelnöksége ugyanis még rosszabb lett volna, mint gondolnánk.