Blog a 99%-nak

Nagy maffiát nem váltunk kis maffiára

Elég sokat el lehet merengeni azon, hogy mégis mi szerepük van az önkormányzati választásoknak Magyarországon és azon belül is Budapesten. Világos, hogy hazánkban az önkormányzatoknak soha nem volt olyan széles jogköre a parlamenttel és a kormánnyal szemben, mint más országokban, s emiatt az önkormányzati választások nyilvánvalóan mindig másodlagos szerepet játszottak a parlamenti választások mögött. 2010 után aztán a parlamenti hatalom egy csoport kezébe került, az önkormányzatok súlya pedig még inkább csökkent, a nagyobb városok sorsáról pedig sokkal inkább döntenek budapesti kormányhivatalokban, mint a városházákon.

Budapest méreténél fogva mindig is kilógott és mindig is ki fog lógni a többi város közül, és világos, hogy ennek megfelelően teljesen külön is kell kezelni. Azt is látjuk, hogy Budapest vezetése a rendszerváltás óta soha nem rendelkezett azzal az önállósággal és pénzügyi háttérrel, hogy tényleg önálló várospolitikát folytasson: a nagyobb fejlesztések így soha nem fővárosi, mindig állami vagy európai pénzből, s ennek megfelelően azon a szinten meghozott döntések eredményeként születtek. Világos az is, hogy Budapest költségvetése nagyon rég óta lélegeztető gépre van téve, azaz a város intézményeinek fenntartása messze többe kerül, mint amennyi bevétele neki van. A gépet pedig a mindenkori kormány irányítja – így volt ez 2010 előtt is – azóta pedig hatványozottan így van.

Látjuk azt, hogy Budapest, mint város előtt óriási lehetőségek állnak. Látjuk, hogy a hasonló méretű Barcelona, Bécs, Hamburg vagy München hogy néz ki és látjuk azt is, hogy Budapest hozzájuk képest sok szempontból még jobb adottságokkal is rendelkezik. Aztán persze tudjuk azt is, hogy mindig van rosszabb, látjuk, hogy néz ki Bukarest vagy Kijev. Tarlós István egyetlen ígérete, hogy Budapest nem csúszik vissza a posztszovjet világ városai közé, s ezt eddig be is tudta tartani. Ebben az országban azonban már ez is nagy szó, akik Demszky alatt szocializálódtak, tudják értékelni a problémák díszkővel való lefedését is.

1.

Budapest várospolitikáját lehet rövid, meg hosszútávon nézni. Rövid távon elég lenne néhány határozott és bátor döntés ahhoz, hogy a város sokkal élhetőbb legyen az ott lakóknak. Elég lenne kitiltani az autókat a belvárosból, átadni a rakpartokat az autók helyett az embereknek, előnyt adni a közlekedésben a buszoknak, biciklisávokat elkülöníteni és behajtási díjat bevezetni. Ez nem kerülne sokba, de kezdetben rengeteg ember ellenkezésébe ütközne. Megvalósításához tehát konfliktusvállalásra lenne szükség – arra, amire Karácsony Gergely soha nem volt képes.

Hosszú távon mindez azonban nem lenne elég ahhoz, hogy Budapest egy ország élhető és méltó fővárosa legyen. Ehhez ugyanis számos olyan hosszú távú fejlesztést kellene megvalósítani, ami pénzbe kerül – rengeteg pénzbe. Ha Budapest lakóhelyet és méltóságteljes életteret akar kínálni minden magyarnak, aki oda költözne az országból, akkor egyrészt óriási fejlesztésekre van szüksége a közlekedés terén (elsősorban a villamosokkal és a városi vasutakkal kapcsolatban), másrészt megfizethető lakhatást kell biztosítani.

Ez, a társadalmi mobilitást lehetővé tevő lakáspiac pedig nem egyik napról a másikra jön létre, hanem évtizedek tudatos várospolitikájának az eredménye: ez a várospolitika pedig vagy baloldali lehet, vagy semmilyen. Bécs nem úgy lett a világ legélhetőbb városa, hogy egyik napról a másikra átírtak néhány jogszabályt, hanem úgy, hogy a szociáldemokraták százharminc éve egy irányba vezetik és tudatosan, lépésről lépésre fejlesztették a vörös várost. Ezt egyszer majd Puzsérnak is be kell látnia.

Egy Budapest vezetésére pályázó politikusnak tehát egyrészt fel kell vázolnia egy rövidtávú tervet, amelyben konfliktusokat kell vállalnia és konkrét, öt éven belül akár minimális pénzből megvalósítható projekteket kell ismertetni. Másrészt rendelkeznie kell egy hosszú távú vízióval arról, hogy milyen várost szeretne kialakítani. Karácsonynak az előbbihez a konfliktusvállalás hiányzik, utóbbihoz a hitelessége.

A régi baloldal főpolgármester-jelöltje a legfontosabb ígéreteket ugyanis nem hajlandó megtenni. Behajtási díjat csak akkor vezetne be, ha meghosszabítanák a metróvonalakat és sok új P+R parkolót építenének – azaz a belátható időn belül nem. „Közlekedési alapjövedelem” nevű ígéretével pedig világossá tette, hogy nem a parkoló autósok pénzéből építene jobb tömegközlekedést, hanem a valahonnan a semmiből talált pénzt osztaná szét mindenkinek – köztük a belvárosban parkoló autósoknak is. Az önkormányzati bérlakásokkal pedig egyszer szerencsére volt már alkalom bizonyítani: 2014-ben Karácsony 100 új bérlakást ígért Zuglóban, ezek közül egy sem épült meg. Budapesten valami hasonlót várhatunk.

2.

Elmerengtünk korábban arról, hogy milyen lenne egy tökéletes baloldali főpolgármester-jelölt. Azóta a politikai térkép megváltozott és világos lett, hogy Tarlós Istvánnak két kihívója lesz. Egyrészt az ellenzéki pártok által indított Karácsony Gergely, másrészt a rendszerellenes civil Puzsér Róbert.

Tarlósról sokat lehetne beszélni, de összességében egy átlagos jobboldali polgármesternek ismerjük: egyrészt viszonylagos rendet tart mind a városban mind a városházán, másrészt ugyanakkor kényszeresen távol áll attól, hogy bármilyen jelentősebb fejlesztést végrehajtson. Ennek megfelelően az utóbbi öt év nem szólt másról, mint a közterek felújításáról és néhány villamosvonal meghosszabbításáról. Többet pedig a következő öt évben sem várhatunk.

A rendszerellenes civilek jelöltje ezen a választáson Puzsér Róbert lett. Puzsér talán egyedüliként képes volt mindenki számára olyan követeléseket felvázolni, melyek túlmennek a legyen mindenkinek minden jobb ígéretén. És ha személyével lehet is vitatkozni, arra legalább képes volt, hogy a két nagy politikai erő folyamatosan egymást alulmúló gárdájával szemben egy alternatívát mutasson.

És aztán ott van az ellenzéki pártok jelöltje, Karácsony Gergely. Hogy miként lehetett ő tavaly az MSZP miniszerelnök-jelöltje, majd idén főpolgármester-jelölt, talán örökké talány marad. Karácsony politikai gondolkodóként soha nem volt értelmezhető, pártot pedig soha nem tudott szervezni. Egyetlen teljesítménye az volt, hogy mindig kellő ügyességgel szedegette össze a körülötte állók gondolatait, majd ezt a lehető legtudatosabban felépített kommunikációval igyekezett eladni. Jelenlegi pártja önállóan soha egy választáson sem indult, szövetségeseit pedig rendre két-három évente hátba szúrta, mindennek ellenére az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikus – kár, hogy a fideszesek így is utcahosszal verik.

3.

Karácsony jelöltségéről azért könnyű beszélni, mert ő már öt éve polgármester, Zuglót ráadásul ellenzéki többséggel irányította. Persze azért nem szerette annyira az ellenzékieket, hogy együtt is működjön velük, így inkább kinevezett egy fideszes alpolgármestert és az esetek egy részében a Fidesszel szavazott együtt – pont az ellenzékiek ellenében. Polgármesterként pedig rengeteg mindenbe beleállt: pont ugyanúgy megszavazta annak idején a budapesti olimpiát, mint később a referencia nélkül induló patkányirtó céget.

Az a visszatérő állítása, hogy 2019-től ismét Zugló polgármestere szeretne maradni mindössze egy volt hazugságainak hosszú sorában. Ide tartozott még egy rakás dolog a Liget megvédésétől kezdve a bérlakások építésén keresztül a korrupció felszámolásáig: mégis ez volt az a hazugság, ami után eldöntöttem, hogy ha mégis elindul, akkor biztosan nem fogok rá szavazni. Polgármesteri munkásságában turkálva csupa botrányt találunk, mégis talán egyszerűbb megnézni, mit ért el öt év alatt Zuglóban. Ez a kép pedig sajnos lesújtóbb, mint a korrupciós ügyek: öt év kerületvezetés után az egyetlen jelentős változás, amit elért, a zuglói parkolás bevezetése volt, annak a sarcnak a kivetése, amit aztán fideszes és mszp-s barátai karöltve lophattak el.

Karácsonnyal a legnagyobb baj azonban mégsem az, hogy az ígéreteit soha nem tartotta be, polgármesteri munkája pedig alig-alig minősíthető. Sokkal nagyobb probléma, hogy az évek alatt képtelen volt bármilyen mozgalmat vagy pártot felépíteni, ennek megfelelően mindig ki volt és mindig ki lesz szolgáltatva azoknak a politikai erőknek, akik mögötte állnak. Az a csoportosulás pedig kormányozta már Magyarországot és vezette Budapestet is – ebben pedig semmi köszönet nem volt.

4.

Amikor az ellenzéki pártok nekiláttak a polgármester-jelölti helyeket erőből, mintegy véletlenszerűen politikusoknak kiszórni, először azt hittem viccelnek. Az, hogy ellenzéki politikusok olyan kerületekben lettek polgármester-jelöltek, amelyekhez látványosan alig van közük (Horváth Csaba, Tüttő Kata, Niedermüller Péter), világossá tette, hogy itt nem beágyazott városvezetőkre van szükség, hanem egyszerűen kiosztható koncokra. Világossá tette, hogy az ellenzék semmit nem felejtett és semmit nem tanult az elmúlt tíz évből, hogy nem leváltani akarják a Fideszt, hanem átvenni a helyét.

Az ellenzéki pártok jelöltjei között ott vannak oligarchák családtagjai, maffiózók meg korrupciós botrányok szereplői – éppen úgy, mint ahogy a Fideszben. Persze vannak köztük talpig becsületes emberek is – éppen úgy, mint a Fideszben – csakhogy a disznók mindenkit megesznek, aki egyszer korpa közé keveredett. S amikor a nagy ellenzéki összefogás központi szereplője, Horváth Csaba a békemenethez hasonlítja a Kerékpáros Klub munkáját, akkor lesz egyértelmű, hogy nem csak programban, de arroganciában is ugyanott vannak, mint a fővárosi Fidesz.

És akkor lesz egyértelmű, hogy ezek ugyanazok.

Hogy miért hiszik néhányan mégis azt, hogy Karácsony Gergely a magyar Jeremy Corbyn? Nem lehet tudni. Corbyn harminchat éve ugyanazt képviseli ugyanabban a pártban ugyanott – Karácsony mindig mást képviselt, mindig mással, mindig máshol és mindig másik pártnál. Corbyn azzal lett nagy, hogy képes volt maga köré mozgalmat szervezni – Karácsony pártja hat év után sem mérhető. Corbyn azzal lett népszerű, hogy tűzön-vízen keresztül képviselte elveit, Karácsony azzal, hogy mindig a legkisebb ellenállás felé ment. Ma még nem tudni, hogy az újbaloldali Karácsony-fanok mikor látják be tévedésüket. Jó esetben rájönnek arra, amire Gyurcsány 2011-ben, méghozzá hogy az MSZP&Co menthetetlen, rossz esetben talán úgy végzik, mint Sápi Attila.

5.

Amikor a Fidesz azt mondja, hogy mindenki Soros György jelöltje, aki nem velük van, akkor én hátat fordítok, mert szeretek kitartani amellett, amit képviselek. Amikor Karácsony azt mondja, hogy mindenki a Fidesz jelöltje, aki nem vele van, akkor hátat fordítok, mert szeretek kitartani amellett, amit képviselek.

Nem látom ugyanis a különbséget.

Amikor a budapesti összefogást április-májusban az ellenzéki pártok végül megszülték, akkor világossá vált, hogy itt nem a legjobb jelöltek megtalálása a cél, hanem a rendszerkritikus erők kiszorítása és 2010 előtti világ restaurálása. Mert hiába vannak az ellenzéki jelöltek között becsületes emberek, ők – ha egyszer többségbe kerülnek – mindenképpen maffiózókkal kell majd együtt várost vezessenek. Azokkal, akik 2010 előtt már lerabolták egyszer az országot.

És persze, lehet a végtelenségig centire méricskélni, hogy melyik párt meg melyik jelölt mennyire vállalható meg vállalhatatlan, de egy bizonyos szint alatt ennek nincs semmi értelme. Az, hogy a borzalmast leváltjuk egy hajszállal kevéssel borzalmasra, semmivel nem visz előrébb. Mert abban a keserű igyekezetben, hogy végre valahára valahogy legyőzzék a Fideszt, a hivatalos ellenzék egyes szereplői már majdnem olyan aljassá váltak, mint a NER. És innen már nincs távol, hogy ugyanoda süllyedjenek.

Van egy budapesti ellenzéki véleménygettó, ami minden választás előtt felhergeli magát, hogy ez lesz az utolsó. Ebben az önhergelésben pedig meggyőzik magukat, hogy a Fidesz legyőzése érdekében minden belefér, hogy a morált meg a gátlásokat most már tényleg félre kell tenni. Meggyőzik magukat, hogy a végső harcban bárhová lehet süllyedni, hogy nem kell különbnek lenni, mint a Fidesz, elég csak erősebbnek. Ebben a harcban pedig igyekeznek elhallgattatnak minden ellenvéleményt és árulónak kiáltani mindenkit, aki kicsit is más – ugyanolyanná válva ezzel, mint a NER.

6.

Onnantól kezdve, hogy a budapesti főpolgármester-választást sikerült két egymással örökké ellentétben álló törzs szent háborújává silányítani, világossá vált, hogy itt Budapest sorsa másodlagos. Világossá vált, hogy itt a 2010 előtti politikai hatalom áll szemben a 2010 utánival – s a kérdés csak az, hogy idén októberben ki szerez több muníciót a következő felvonáshoz. És azzal, hogy a különálló hangra mind a két oldal ellenségként tekint, világossá vált, hogy nekünk egyik oldalhoz sem szabad csatlakoznunk, hogy a mi helyünk az ellenvéleményt megfogalmazók között van.

Az idei főpolgármester-választás egy éves előjátéka alakulhatott volna másképp – így alakult azonban. Elindulhatott volna más radikális zöld és rendszerellenes programmal – végül azonban Puzsér Róbert indult el. A két nagy politikai oldal a kampány során mind a megnyilvánulások színvonalában, mind a kampány eszközeiben, mind a korrupciós ügyek mocskosságában egymással versenyzett. Ebben a versenyben pedig a végére alig-alig látszik már a különbség.

Nekünk pedig nem marad más választásunk, mint Puzsér Róbert és a Sétáló Budapest programja. Nagy maffiát ugyanis nem váltunk kis maffiára.

A cikkben kifejtett vélemény nem a Mérce szerkesztőségének álláspontját tükrözi.

Olvass tovább!