Blog a 99%-nak

Varoufakis: Az egyetlen megoldás a Green New Deal

Az előző válság kezelését elszúrtuk, a következőnél ezt nem engedhetjük meg magunknak. Az egyetlen valós megoldás pedig csakis a Green New Deal lehet.
Korábban itt írtunk az európai Green New Deal szükségességéről és programjáról elemzést.

Ez a cikk Yanis Varoufakis és David Adler Guardianben megjelent cikkének fordítása.

Amerikai vérontás, Brexit összeomlás, fogolytáborok ökológiai katasztrófa – a mindennapok elkeserítő hírei egymástól függetlennek tűnhetnek, ám valójában ugyanannak a betegségnek a szörnyű tünetei. E betegséget pedig a 2008-as globális pénzügyi válság szabadította a világra.

A válság éveiben zöld aktivisták egy holisztikus válságkezelő megoldást javasoltak Európában és az Egyesült Államokban is: egy „Green New Deal”-t követeltek, ami egyszerre jelentett volna befektetést a bolygó és az emberiség jövőjébe. A fősodorbeli közgazdászok hamar elhessegették az elképzelést. Egyszerűbb volt a közvetlen pénzügyi stimuláció, ami pusztán tüneti kezelés volt. Mostanra azonban az összes tünet kiújult, az eddigi kezelések pedig már nem működnek, ahogy az antibiotikumok is elveszítik a hatásukat a mutálódott kórokozókkal szemben.

Mondhatnánk, hogy „Na ugye, előre szóltunk!”, de ez most nem lenne helyénvaló. Soha annyi használatlan vagy rosszul használt pénz nem halmozódott fel a világgazdaságban, mint az elmúlt évtizedben. Mindemellett pedig soha nem hiányzott ennyire a tőkebefektetés a gazdaság kizöldítéséhez.

A Green New Deal megvalósítását évekkel ezelőtt el kellett volna kezdeni.

A 2008-as válság beütésekor sokan a jelenlegi szabályozatlan, pénzügyi piacokon alapuló kapitalizmus végét jósolták. Alan Greenspan, az Egyesült Államok jegybankjának akkori elnöke elismerte a Kongresszus előtt, hogy óriási hiba volt az önszabályozó pénzügyi piacokba vetett hit. Még a Goldman Sachs vezérigazgatója is belátta felelősségét a 2008 előtti pénzügyi lufik létrehozásában. Úgy tűnt, hogy radikális változás közeledik.

Nem így történt. A Goldman Sachs és a többi óriásbank ma is rekordnyereséget termel, rekordösszegű bónuszokat osztogatnak, és válságot okozó kockázatos pénzügyi műveleteiket és gyakorlataikat pedig átcsomagolva, de alapvetően zavartalanul folytatják.

A válság közvetlen kiváltója, a jelzáloghitel-állomány ma magasabb szinten van, mint a válság előtt. A BBB besorolású (meglehetősen kockázatos) kötvények teljes állománya megnégyszereződött 2008 óta Európában és az Egyesült Államokban. Az államadósság történelmi magasságokban. A CLO-k (hitellel fedezett kötelezvények) állománya 3 trilló dollárra nőtt, ami kísértetiesen hasonlít az amerikai jelzálogpiaci válságot elmélyítő CDO-k (adósságjellegű kötelezettségek) állományának válság előtti növekedéséhez a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) szerint.

Hogyan történhetett ez? Hogy tudtak a bankok ilyen sikeresek lenni az elmúlt években, mikor a válság alatt a csőd szélére kerültek?

Hogy lehet, hogy az elmúlt száz év legsúlyosabb gazdasági válsága után a pénzügyi szabályozási rendszer gyakorlatilag érintetlen maradt?

Jutalmazás, büntetés és néhány trükk segítségével.

Az első két hozzávaló ismert. A bankok természetesen megkapták a jutalmukat. A kormányok az Egyesült Államokban és Európában is a kimentették a bankokat, így a bankok tartozásának javarésze ma már az államadósságot gyarapítja.

Az emberek pedig megkapták a büntetésüket. A válság felelőtlen okozói helyett, a kormányok a lakosságot büntették megszorítási programokkal.

Sokkal kevésbé ismertek a trükkök, melyeket a kormányok és a központi bankok vetettek be a pénzügyi rendszer stabilizációja, valamint a fiskális élénkítés iránti igény kielégítése érdekében.

A legjelentősebb és legkárosabb ilyen trükk az ún. mennyiségi könnyítés volt (angolul: quantitative easing – a ford.).

A mennyiségi könnyítés megértéséhez egy dolgot kell észben tartani: a bankok semmit nem utálnak jobban, mint amikor a mérlegükben olyan eszközök szerepelnek, melyeket nem tudnak kihitelezni és kamatot szedni utánuk. A 2008-as összeomlás után mindenhol bezuhantak a beruházások, a központi bankok pedig nullára csökkentették az alapkamatot, hogy újraindítsák a hitelezést és így a gazdasági növekedést. Ezzel azonban a bankokat sarokba szorították, hiszen így alig tudtak kamatot szedni az eszközeiken.

A bankok megsegítésére a központi bankok sok trillió dollárt hoztak létre és költöttek a banki eszközök felvásárlására. Amikor a Bank of England a McDonald’s által kibocsátott kötvényeket kezdett felvásárolni, ott már erősen bűzlött a helyzet.

A trükkök látszólag működtek. A központi bank által kibocsátott pénz a mennyiségi könnyítésen keresztül véget vetett a recessziónak, a munkanélküliség csökkent és még az Egyesült Államok brutális külkereskedelmi hiánya is normalizálódott. Minden visszatért a normális kerékvágásba, a bankok újra biztonságosak lettek.

A felszín alatt azonban a válság tovább súlyosbodott.

Az alacsony alapkamat és a mennyiségi könnyítés által létrehozott környezetben a vállalatoknak könnyű volt hitelhez jutni. A pénzből azonban nem új cégek alakultak, nem a bérek növekedtek, hanem a nagyvállalatok elkezdték felvásárolni a saját részvényeiket, ami felnyomta a részvényárakat, a cégek jómódú részvényesei és menedzserei pedig óriásit kaszáltak ezen. 2018-ban a részvény visszavásárlások rekord magas, 806 milliárd dolláros szintet értek el, ami 55%-os növekedés 2017-hez képest. A Bank of England becslései szerint a mennyiségi könnyítés „lecsorgott” az átlagemberekhez is: a brit társadalom alsó 10%-ának vagyona átlagosan 3000 fonttal nőtt, míg a leggazdagabb 10% vagyona 350000 fonttal.

Mindeközben a reálgazdaság gyengélkedett. Az Egyesült Államokban az állami beruházások szintje a GDP 1,4%-ra zuhant vissza, ami a 1929-33-as válság óta nem volt ilyen alacsony. Az eurozónában az állami beruházások gyakorlatilag közel nullán maradtak, Dél-Európában pedig az infrastrukturális beruházások a válság előtti szint 70%-án állnak. Az államok szerepe gyengül, a bolygó melegszik, a környezet összeomlóban, a fajok pedig tömegével halnak ki.

Ebben a helyzetben robogunk vissza a válságba. A régi trükkök azonban már nem fognak működni. Az alapkamat már nullán van mindenhol, a mennyiségi könnyítést kihasználtuk, a gazdaság pedig nem igazán akar beindulni. Ahogy Marriner Eccles, volt amerikai jegybankelnök fogalmazott: „a madzagot nem lehet tolni, csak húzni”, azaz az aggregát kereslet élénkítése nélkül nem lehet válságot kezelni, erre pedig a monetáris politika eszközei csak igen korlátozottan képesek.

A Green New Deal csomagot először 2008-ban dolgozták ki, 2019-ben pedig eljött a megvalósítás ideje: a bukott válságkezelési stratégia megvalósítói nem tudják tovább védeni a védhetetlent. „Teljes egyetértés volt abban, hogy a fiskális politika legyen a fő válságkezelési eszköz.” – nyilatkozta Mario Draghi az Európai Központi Bank leköszönő alelnöke.

Ennek másodszorra nem dőlhetünk be. Az előző válság kezelését elszúrtuk, a következőnél ezt nem engedhetjük meg magunknak. Nem hihetünk Draghinak és fősodor politikusainak:

a globális ökológiai katasztrófa és az emberi faj kihalásának elkerüléséhez mit sem ér egy visszafogott keynesi élénkítés.

Csábító, hogy a jelen helyzetre útelágazódásként gondoljunk: vagy sikerre visszük a Green New Dealt, vagy ökofasizmusba süllyed az emberiség. Az előző válság tanulságai azonban nem erre mutatnak. Ha nem küzdünk elég keményen a Green New Dealért, könnyen lehet, hogy egy enyhén kizöldített verzióját kapjuk a status quonak. Kicsit zöldebb, de a hatalom és az erőforrások elosztása gyakorlatilag ugyanaz marad. Egy ilyen terv már az asztalon is van az Európai Bizottságban: a von der Leyen által javasolt „Green Deal” csak a felszínt kapargatja, a Green New Deal mélyreható reformjait pedig messze elkerüli.

A klímamozgalmak előretörésével a fősodor visszavonulóban van – eljött a lehetőség a valós, rendszerszintű változás elérésére. A kormányainknak pedig egyértelműen üzennünk kell: a Green New Deal az egyetlen megoldás.

Olvass tovább!