„Rövid időn belül a harmadik fiatal dél-koreai sztár halt meg” – írja a 444.hu. A magyar sajtó rövidhírként vette át a hírt a Guardian-től, viszont nem adott magyarázatot arra, mi hajszolja öngyilkosságba a dél-koreai sztárokat. Spoiler: a válasz valahol a zeneipar neoliberalizálódásában rejlik.
Az öngyilkosság feltűnően gyakori a K-Pop sztárok körében, még annak ellenére is, hogy az öngyilkosságok száma egész Dél-Koreára nézve magas. Az alábbiak bőséges magyarázatot adnak arra, miért van ez így.
Rabszolgasors
„Rabszolga szerződés” – így emlegetik a köznyelvben azokat a szerződéseket, amelyeket a fiatal K-Pop „növendékek” kötnek az ügynökségeikkel. Ezek a szerződések korábban akár 10-15 évre is szólhattak, amíg 2009-ben a dél-koreai Fair Trade Commission 7 évre nem korlátozta azokat. Ez a 7 év azonban csak a karrier időszakára vonatkozik, és nem foglalja magában az azt megelőző „tehetséggondozást”, ami akár 10 évig is eltarthat. Egy növendék átlagosan 12-13 éves a szerződéskötéskor, és a kiképzés időszaka alatt a cég felügyeli a fiatal növendék diétáját, testsúlyát, viselkedését vagy akár szerelmi életét is. A növendéknek folyamatosan ének- és táncórákat kell vennie. Több pletyka és történet terjeng a kiképzés időszaka alatt elkövetett kegyetlenségekről és visszaélésekor, egy korábbi növendék pl. így nyilatkozott a kötelező testsúly-monitorozásról:
„Sorba állítottak minket és egyenként mérlegre kellett állnunk. Mindenki előtt felolvasták, hogy mennyi a testsúlyunk. Ha a súlyunk nem csökkent az előző hetihez képest, akkor megaláztak bennünket.”
Ezt a cikket részben egy népszerű baloldali YouTube csatorna, a Cuck Philosophy „The Late Capitalism of K-Pop” c. videója inspirálta.
Azonban a képzés időszaka után, a hírnév ellenére sem szűnik meg a K-Pop sztárok rabszolgasorsa:
A legtöbb ügynökcég addig nem ad fizetést, amíg a növendékként felhalmozott „hitelt” – táncórák, énekórák ára stb. – ki nem fizetik az előadók.
Tehát a sztárok sokáig egyáltalán nem, vagy csak nagyon alacsony fizetést kapnak. Lásd: 2008-ban az egyik legnépszerűbb K-Pop zenekar, a TVXQ beperelte ügynökségét, mert a zenekar szinte egyáltalán nem kapott fizetést.
Ami pedig a zenét illeti, a sztároknak nincsen vagy alig van beleszólása a kreatív folyamatokba. A Guardian szerint ugyanazok a dalszerzők írják a K-Pop dalokat, akik anno pl. Britney Spearsnek dolgoztak.
Girls Cannot Do Anything
A kizsákmányolás soha nem csak a bérezésben nyilvánul meg, hanem a tőke által támasztott testi és szellemi elvásárokban is, és nincs ez másképp a K-Pop-iparban sem: gyakori jelenség a „szereposztó dívány”, vagyis a szexre kényszerítés; az ügynökcégek gyakran ösztönzik a sztárokat, különösen a nőket, hogy plasztikai műtéteken essenek át; a testsúly-monitorozás folyamatos.
A K-Pop világában a szexizmus nem csak a gyártók, hanem a rajongók körében is általános. 2018-ban pl. egy sztárt azért ért kritika, mert az Instagramra kiposztolt telefontartóján az állt, hogy „Girls Can Do Anything” – és ez egyes rajongók szerint egyet jelentett a „feminista eszmék” terjesztésével. Nem sokkal később egy másik sztár azzal okozott felháborodást, hogy elolvasott egy koreai feminista könyvet és ezt hírül adta a közösségi médiában – a rajongók válaszul feltöltötték, ahogy elégetik a sztár fotóját.
Dél-koreai rémálom vagy világtrend?
A K-Pop világáról olvasni olyan, mint egy disztópikus sci-fi regényt olvasni.
Mégis, bár a K-Pop világa kiugróan elnyomó, rávilágít arra, mivel jár a zeneipar neoliberalizálódása szerte a világon.
A K-Popban rengeteg olyan elem van, ami a világ zeneiparát tekintve is általános: futószalagon gyártott zene és videóklipp, egyforma arcok és egyforma stílusok, softcore pornó jellegű tárgyiasítás, és így tovább. Mark Fisher Capitalist Realism c. művében rámutat arra, hogy korunk tömegkultúrája a jelenben ragadt, mert egy másmilyen jövő, egy nem-kapitalista vagy akár csak egy-nem neoliberális jövő elképzelhetetlenné vált –
de a zeneipar hanyatlásának része az is, hogy a tőkének sosem látott kontrollja van az előadók és a kreatív folyamatok felett.
További források:
