Most már öltönyben tapsolunk, gondoltam a sokadik sörömmel magam előtt a céges karácsonyi bulin, mikor az egyik kollégám rámszólt, hogy túl hangosan tapsolok, hogy ne játsszam a hülyét, én pedig félig részeg tekintettel néztem csak, mondtam, hogy majd alábbveszek, de közben arra gondoltam, hogy vajon a mögöttem ülő főnökömnek mi tetszene jobban, ha továbbcsinálnám, vagy ha abbahagynám végre; végül mikor felcsattant a következő tapsvihar, ismét csapkodni kezdtem a kezeimet, a másik kollégám a fülembe súgta, hogy talán az Anschlusskor tapsoltak utoljára ilyen hangosan, ekkor már az ezredik céges sikert emelték ki, a sokadik nyugdíjazottnak adtak át díjat; a színpadon a cégtulajdonos család állt a reflektorfényben, sorra járultak eléjük a jutalmazott kevesek, mi meg ünnepeltünk megállás nélkül; az volt a fejemben, hogy talán pontosan ilyen lelkesedéssel ünnepeltek a parasztok is, mikor annak idején a földesúr az évben egyszer megvendégelte őket, s a helyzet egyáltalán nem is volt más: a főnököm idejében szólt, hogy még a vacsora alatt igyak, mert utána nem lesz már ingyen sör, én pedig Kis Jánosként ittam Sarudyék sörét, s beleképzeltem, hogy most végre lefogyaszthatom a ki nem fizetett szabadságok árát, öntöttem magamba az italt, s tudtam, hogy minden ugyanaz maradt, csak most már öltönyben tapsolunk.

Igen, most már öltönyben tapsolunk, de nem volt ez ám mindig így, két és fél évig dolgoztam ugyanabban a rendezvényközpontban, ahol most a karácsonyi vacsora volt pincérként, rakodófiúként, takarítóként meg miegymásként, akár ki is mondhatjuk az igazságot, hogy szolgaként, két és fél évet bérelt munkaerőként fix munkaidő meg főnök meg fizetés nélkül, pontosan ennyi ideig pakoltam a harminc kilós dobozokat, mosogattam a pezsgőspoharakat, meg húztam ki a hátsó kijáraton a raklapokat egymás után, estétől reggelig, hogy közben soha nem tudtam, hogy mikor lesz vége a munkaidőnek, mert persze mindig akkor volt, mikor a főnök azt mondta, mikor a rendezvénynek vége lett, mikor az undorító gazdagok abbahagyták a rongyrázó, felesleges mulatságukat, mikor aztán nekiálltam még kiszedegetni a narancsdarabokat a piszoárból, s gyűlöltem: gyűlöltem minden percét az elsőtől az utolsóig, a főnökömet, a főpincéreket, de még náluk is jobban a vendégeket, a rengeteg öltönyös nímandot, akik taxival jöttek, és taxival mentek, s akiket szolgálni kell, és persze, most is szolgálunk, de most már öltönyben tapsolunk.

Még mindig az öltönyben tapsoltunk, már összemosódtak a színpadon folyó események, a vége felé közeledett a gála, mikor az asztalnál szóltak, hogy amint lemegy az utolsó fogás, nem lesz több ingyen ital, a pincérnőket néztem, pontosan tudtam, hogy mit éreznek, hogy mennyit keresnek; részeg voltam már, de kikértem még egy sört, majd a tőlem jobbra ülő főnököm kikért még nyolc poharat, néhány perccel később a tőlem balra ülő még tizenkettőt, akkor néztem rájuk és jöttem rá, hogy nálam még sokkal nagyobb Kis Jánosok ők, még ki sem fogyott az egyik pohár, mikor már ittak bele a másikba, a színpadon a cégtulajdonos asszony, a földesúr asszony már kitüntetett mindenkit, már előléptette a legügyesebb szolgáit, mi jobbágyok pedig továbbra is csak tapsoltunk, s azt gondoltam, hogy én megdolgoztam már ezért, hogy szolgáltam két és fél évig és megérdemlem ezeket a söröket, eljött az idő, hogy önző legyek, azzá váltam, akiket annyira gyűlöltem, mikor véget ért az utolsó beszéd még két teli sör állt előttem az asztalon, a csokornyakkendőm alig bírtam már bekapcsolni, de tudtam, hogy ez nekem jár, csak mert most már öltönyben tapsolunk.

Most már öltönyben tapsoltunk, de annak idején senki nem volt kíváncsi a tapsunkra, annak idején a rendezvény végén halmokban álltak a koszos poharak és tányérok, tonnaszámra kellett raklapra emelni a dobozba rakott mosatlant, s a főnök legfeljebb akkor tapsolt, mikor épp nem ordított, hogy gyorsabban kell dolgozni, néha elbújtam a wc-ben, hogy néhány percig pihenhessek, de pontosan tudtam, hogy csak egy termelőeszköz vagyok, akit minden műszak után egy applikáción értékel a főnök, s aki nem fog több munkát kapni, ha nem dolgozik elég keményen, s tudtam, hogy nem tudom megvenni az egyetemre a tankönyveket, ha nem tudok eleget dolgozni, így nem volt választás; a munka néha fél négykor végződött, olyankor már éppen elment az utolsó éjszakai busz, a metró meg még nem járt, s vagy hazasétáltam hetven percet a munkáscipőben, ami már rég feltörte a lábam, vagy vártam ötven percet a jéghideg szélben egy villamosmegálló alá behúzódva, egyik cigit a másik után szívva, remélve, hogy nem fogok megfázni az átizzadt ingemmel, azon gondolkodva, hogy hogyan fogok bemenni két óra alvással az egyetemre, s közben mélységesen gyűlölve azt az osztályt, amelyik előtte végigmulatta az éjszakát, s amelyik már rég hazament taxival, s persze ma már nem így van, hiszen most már öltönyben tapsolunk.

Most már öltönyben tapsolunk, de a torkomon leerőltetett végtelen ital ellenére is pontosan figyeltem a rendezvényen fel-alá rohangáló pincéreket, pontosan tudtam, hogy a folyamatos éjszakázás vitte szét az arcukat, és nem volt nehéz kiszámolni, hogy az én vacsorám pont nyolcszor annyiba került, mint amennyit ők itt egy éjszaka kerestek, én pedig csak ittam, és próbáltam elfelejteni ezt, próbáltam elhitetni magammal, hogy én ezt már megérdemlem, hogy eleget dolgoztam annak idején, hogy most már csak mulatnom kell; órákig keringtem a bárok között, amíg az éjszaka egy pontján kértem két cigit egy barátomtól és lementünk a barátnőmmel a dohányzóhelyiségbe, a teremben állt a füst, rágyújtani is alig bírtam, nem ismertem már fel senkit a barátnőmön kívül, és egy pillanatban azt gondoltam, hogy bárcsak ő se lenne már ott, mert beszélni is alig bírok, azt magyarázta, hogy nem érti, amit mondok, mert össze-vissza beszélek, s igaza volt, tényleg annyit ittam a földesúr söréből, hogy alig bírtam kifejezni magam, s rádöbbentem, hogy semmi értelme nem volt az estének, éppen még el tudtam köszönni végül a lánytól, kitántorogtam az épületből és a taxik között átdülöngélve valahogy eljutottam a metrómegállóig, ugyanaddig a metrómegállóig, ahonnan annak idején pincérként is jártam haza, s ahogy felszálltam rá, és ahogy megláttam magam mellett egy otthagyott hányást, úgy döbbentem rá, hogy nem változott semmi, hogy ugyanolyan szolgák vagyunk, mint annak idején, csak most már öltönyben tapsolunk.