Vitaindítónak szánta a Válasz Online a Fodor Gábor és Kovács Tibor által fémjelzett „Zöld kommunizmus vagy fekete diktatúra” című írását. A cím ezúttal nem olcsó hatásvadászat, hanem egészen hatékonyan közvetíti azt, amiről a két szerző az írás alapján álmatlan éjszakáin merenghet.
Eszem ágában sincs igazságtalannak lenni velük szemben, így gyorsan essünk is túl azokon a részeken, amikkel alapvetően egyetértek.
A felütésben viszonylag pontosan van vázolva a modern nemzetközi helyzet: az a tényállás, hogy a Közel-Kelet és Délkelet-Ázsia egyre komolyabb problémákkal szembesül, amelyek egy részét a nagyhatalmak katonai beavatkozásai, a másikat pedig az egyre inkább eldurvuló klímakatasztrófa különböző következményei teszik ki.
Ezekre a folyamatokra a nyugat-európai szélsőjobboldali – találó címkével ökofasisztának ‘becézett’ – pártok egészen komoly hadjáratot tudnak ráhúzni: egy adag aggodalom az elfogyó, nem elég számban születő magyar/német/osztrák/lengyel/angol hazafi miatt, egy adag határfetisizmus, egy nagy adag xenofóbia, és meg is van a tökéletes formula arra, hogy a hatalmon lévők egyetlen empatikus lépéssel komoly mennyiségű szavazót veszítsenek.
Ezt a receptet Magyarországon jól ismerjük: a jelenleg regnáló párt népszerűsége rövid gyengélkedés után akkor billent ismét erősen az 50% fölötti tartományba, amikor a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után beleálltak egy történelmi erejű és hatású bevándorlóellenes retorikába, aminek következményei a mai napig tartanak mind a közbeszédben, mind a politikai realitásokban.
A kapitalizmus poszt-thatcheriánus, cégek által dominált verziója pedig közben megállíthatatlannak tűnő módon tombol tovább: a termelés pörög, a munkások bérei – ha szerencsések – stagnálnak, és
folyamatosan az a megközelítés uralja a közbeszédet, amiben az automatizáció nem azért problémás, mert magánkézben marad az összes megtermelt jövedelem, és emberek millióinak roppan meg az egzisztenciája, hanem azért, mert a „munkához való jog” sérül – fel sem merül egy alternatív megközelítés lehetősége.
Közben egyre nyilvánvalóbbá válik a kapocs a szennyezett levegő, a természet visszaszorulása és az emberek krónikus megbetegedései között – és mégis kifejezetten ritkák azok a lépések, amelyek érdemben próbálnak hatni ezekre a folyamatokra.
Szó nincsen arról, hogy országok közötti egység alakult volna ki a helyzet kezelése kapcsán: azokat az alapvető lépéseket, amelyek adják magukat (regulációk a legnagyobb turistahajók üzemanyag-használatával kapcsolatban, állami támogatások csökkentése az olajiparban, kerozin-adó, programok a lakások szigetelésének korszerűsítésére, helyi gazdaságok támogatása, co2-elnyelő mezőgazdálkodási technikák megkövetelése/támogatása, és még sorolhatnám napestig), valahogy csak nem sikerült egészen mostanáig implementálni, de még komoly kezdeményezések sem nagyon történtek ennek irányába.
„Valamit tenni kellene”, és gyorsan kellett volna már tíz éve is, de még most sem tesszük, és ez a fajta kettős nyomás egyfelől egyre durvább geopolitikai következményeket, ökológiai katasztrófákat idéz elő, ÉS üzemanyagot szolgáltat a fentebb definiált ökofasiszta mozgalmak számára, sarokba szorítva azokat, akik nem egy olyan világban szeretnének élni, amihez képest Gibsonék cyberpunkja még egészen optimistának is tűnik.
És ez az a pont, ahol a „Zöld kommunizmustól” való rettegés átveszi a fentebb említett írás fölött az uralmat: megjelenik ugyanis Marx szelleme, és rálehel a Földanya sanyargó testére – és bármelyik pillanatban megkezdheti rémuralmát fölöttünk, ha nem vigyázunk.
Legalábbis ez lenne az az állítás, amit el kellene hinnem, de mégis képtelen vagyok rá.
Na nem alkatilag, láttam már elég sok animét ahhoz, hogy egy zöld komcsi fordulaton már a szemem se rebbenjen. De a viccet félretéve: tényleg kíváncsi lennék azokra a mechanizmusokra, amelyek itt aktiválódni fognak.
Felvázolták a szerzők, felvázoltam én is lépések egész sorozatát, ami nem történik meg jelenleg. Minden jel megerősíti azt a feltételezést, hogy nemzetközi szinten is erőtlenek a civil társadalmak a multinacionális cégek lobbierejéhez képest,
miközben még csak nem is arról van szó, hogy itt a legnagyobb vállalatok egzisztenciája lenne veszélyben: csak a profitjuk egy része.
Egy olyan logikai játék ez, ahol látom, hogy a tábla egyik pontján áll a bábunk, és a tábla teljesen ellentétes, több száz mező távolságra lévő pontján ott van az ördögi „Fekete/Zöld újmarxista terror”, de őszintén szólva már az említett cikk sem próbál meg racionális magyarázatokat találni arra, hogy miután megmentettük valahogy a bolygót, legyőztük azokat a lobbierőket, amelyek jelenleg szinte minden zöld lépést megnehezítenek, és ellensúlyoztuk azokat a nacionalista, spirituszukat tekintve ökofasiszta vonásokat is mutató kormányerőket, amelyek csak nagy kegyesen, az utolsó utáni pillanatban szeretnének bezöldülni, ezek után mégis miért tűzné ki célul a nemzetközi mozgalom azt az irracionális célt, hogy akkor most jól álljunk bosszút a képzelt bűnbakjainkon?
Képzelt bűnbak, írom, és nem viccből teszem. Ahhoz, hogy ez a fenyegetés hihetőnek tűnjön, a „Zöld kommunizmus” című írás némi csellel élt ugyanis. Ugyanis míg a Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom egyáltalán nem a fehér öreg nyugati férfit tűzte ki főellenségként, hanem a racionális és könnyen megléphető politikai döntések hiányát, és azt, hogy nem hallgatunk az évtizedek óta világos tudományos konszenzusra, addig Fodorék a következőt írják:
„A fenti ideológiának ráadásul fontos – és ijesztő – eleme, hogy bűnösnek tartja az összes korábbi nemzedéket, azt üzeni, hogy az előző generációk elvették a jövőt. A klímasztrájk meghívóján egy csecsemő ül az utcán ilyesmi szövegekkel: „Meséld el neki, hogy miért nem tettél semmit, amikor még lehetett.” Vagy: „Nézz a szemébe és valld be: milliók fognak meghalni tétlenséged miatt.” Ez nem nemzeti, hanem generációs megközelítés, amely bűnösnek, sőt gyilkosnak tart mindenkit, aki nem tesz, tett semmit a katasztrófa elhárításáért. A legfőbb bűnös pedig a nyugati ember.”
Ez nem elszólás, később megismétlődik, hiszen kik a felelősök? „A nyugati fogyasztói társadalom, az elit, a korábbi generációk, a népességrobbanás, az őserdők kiirtói”, és hogy biztos legyen a pont, még kiemelésre is kerül ez a részlet: „Amikor egy 16 éves fiatal elítéli az összes idősebb nemzedéket és a világ vezetőit, abban csak a pozitívumot szabad látnunk, a veszélyt nem illik észrevenni”.
Nézzük ezt végig tételesen. A népességrobbanást egyfajta elszólásnak is mondhatnám, de nem az: a felszínes, a problémát nem ismerő megközelítésben gyakran hallani olyasmit, hogy „ejj, teljesen mindegy bármit tenni, ezek a kínaiak, meg indiaiak úgyis túlszaporodnak minket”, egyes kormányközeli oldalakon pedig egész műsorokat szentelnek annak, hogy az afrikai népességrobbanás katasztrofális következményei miatt aggódjanak. De tegyük félre egy pillanatra azt a remekül dokumentált ellenérvet, hogy a népességszaporulat MINDIG a lakosság életkörülményeivel, a várható élettartammal van ellentétes arányban, és nézzük inkább meg a Fordulat című folyóirat Klímakatasztrófának szentelt kiadását, azon belül is ezt a passzust:
„A klímaváltozás előidézőjeként okolt emberi-geológiai tényező a jelenben sem kezelhető homogén aktorként. Ez könnyen belátható, ha figyelembe veszünk néhány adatot a szén-dioxid-kibocsátásban megfigyelhető egyenlőtlenségekkel kapcsolatban: az emberiség csupán egytizede felelős a fogyasztásból származó aktuális szén-dioxid-kibocsátás feléért, illetve másfelől az emberi faj fele a kibocsátás egytizedéért; az emberiség leggazdagabb egy százalékának a szénlábnyoma 175-ször nagyobb a legszegényebb tíz százalékánál; az amerikaiak, luxemburgiak és szaud-arábiaiak leggazdagabb egy százalékának a szén-dioxid kibocsátása kétezerszer nagyobb a legszegényebb hondurasiakénál, mozambikiakénál és ruandaiakénál.” (Szigeti Attila – A kapitalocén, avagy mibe kerül az olcsó természet, Fordulat 25)
Szó nincs tehát generációs bűnről: az itthoni nyugdíjas generáció döntő többsége értelemszerűen nem felelős, nem lehet felelős azért, ami történik:
egész megyék élnek olyan alacsony kibocsátási szinten, hogy a legnagyobb hatásuk a környezetre a téli hónapokban keletkezik, amikor életkörülményeik következtében olyan fűtési módokra kényszerülnek, amik nagyságrendekkel több kárt okoznak számukra is, mint az szükséges volna egy normális társadalomban.
A zöld komcsik tehát egyértelműen nem a szegény időseket és még csak nem is a normális életmódot élő társadalmat okolják. Az egyén kipécézése, bűnbakként való beállítása egyébként valóban komoly probléma lenne, képzeljük csak el, hogy milyen katasztrófa lenne abból, ha mondjuk egy nagyvállalat meg tudná lépni azt, hogy a saját pazarló gyártási folyamatának szabályozása helyett inkább arra terelné a közbeszédet, hogy az egyén és a szemetelők felelősek azért, ha majd a tengerbe kerül a műanyag. Óh. Hogy PONTOSAN ez történik?
Hogy pontosan ez zajlik MOST? Hogy pontosan az egyéni felelősség túlzott felemlegetését tartja a zöld mozgalmak jelentős része is problémának, hiszen belecsatornázza a politikai akaratot egy olyan irányba, ahol semmilyen érdemi döntés nem tud születni?
Ez máris nem hangzik jól érvként a fekete diktatúra felé menetelés mellett.
De elkalandozok, és nem szabad, mert nagyon fontos, hogy az olvasóban tudatosuljon: ha véletlenül mossuk össze az „idősebbeket” „Európa vezetőivel”, az minimum erős felkészületlenségre utal, ezt pedig feltételezni sem merem a szerzők alapján.
Ha viszont tudatos a mozdulat, akkor az egy olyan lépés, ami arra utal, hogy minden áron meg kellene védeni a mostani világrendet, amiben bizony az elit azt csinál, amit akar, a felmerülő válságok áldozatai rendre a legérzékenyebb, a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok, és amiben a döntéshozók a lehető legkevésbé felelnek döntéseik következményeiért.
Ha tudatosan mossuk össze a túlnépesedést az előző generációk ‘bűnével’ (idézek, nem én gondolom így), akkor úgy teszünk, mintha az egész emberiség lenne felelős a slamasztikáért, amiben vagyunk.
És ha mindenki felelős, és az ember de facto rossz, és úgyis feléli, amije van, akkor tulajdonképpen nem is nagyon tudunk mit tenni, majd lesz, ami lesz, csak a határon legyenek felkészültek azok az őrök, a többit megoldja a kormány. De ez abszurdum, aminek cáfolatát idézem, és eléggé belátható is: a generált javak és profitok döntő többsége nem az emberiség egészénél van, hanem egy nagyon szűk rétegnél. Ahogy a döntéshozói folyamatokra való behatás képessége is. Így ez a réteg KIZÁRÓLAG akkor élvezhetne immunitást a kritikával szemben, ha valahogy összemosnánk őket mindenki mással. De ne tegyük, nincs ugyanis rá okunk – és Greta Thunberg sem ezt teszi.
De sajnos Fodor Gábor, illetve Kovács Tibor folytatják, és nem is akárhogyan: teljesen beleállnak abba, hogy mi történne, ha itt bekövetkezne a fekete neomarxista diktatúra: születésszám-szabályzással, komoly rendszerekkel, amelyek követik a személyes kibocsátásodat és akár még korlátoznak is, ha túlléped azt.
Érdemes tényleg elolvasni, mert komoly szellemi munka ezt a fajta terrort elővarázsolni a semmiből, és most a Hitlerre kitérő résztől eltekintenék, ez a fajta retorikai csel ugyanis egyszerre gusztustalan, történelmietlen, és teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy már 1939 előtt is megismerhető, érzékelhető volt a náci politika kifutása és végcélja, még ha a konkrét végrehajtás módja nem is. Szóval térjünk vissza a népességszabályozáshoz inkább:
„Amikor az emberi élet kikerül az értékek középpontjából, sok minden megváltozhat. Ha egy afrikai éhínség esetén az éhezők az ottani állat- és növényvilág jelentős pusztításával próbálnak életben maradni, akkor a szélsőséges zöld gondolat nem állhat az emberek oldalára. De a menekültek befogadása is véget kell, hogy érjen, mert az emberi élet megmentése többé nem a legfőbb cél, sőt, az emberek pusztulása akár kívánatos is lehet. Véleményünk szerint rövid időn belül általános gondolattá válhat, hogy a Föld népességének csökkennie kell, csak így állítható helyre a klíma. Innen pedig már csak egy lépés, hogy valakik tegyenek is ezért.”
Közvetlenül a bekezdés után egy alultáplált afrikai gyermek, a következő képaláírással: „Ha egy afrikai éhínség esetén az éhezők az ottani állat és növényvilág jelentős pusztításával próbálnak életben maradni, akkor a szélsőséges zöld gondolat nem állhat az emberek oldalára.”.
Mielőtt még helyreállna az elmém ezen sorok után, jön a jobbhorog is: népességszaporulat-korlátozás is felmerülhet, és hát mivel a nyugati ember nem szül eleget (emiatt retteg a fél konzervatív világ évtizedek óta), ezért biztosan szegény muszlim közösségeket fogják majd akár erőszakkal is megrendszabályozni ezek a zöld erők, mert ők még azért szülnek.
Lehetnék cinikus, és beidézhetném az összes olyan írást, ami pont egy klímatagadó megközelítésből üti a muszlim közösségeket, és bárkit, aki „túl meri szülni” az adott ország ott született lakosait (vagy akár felhozhatnám azt a visszatérő toposzt, amely nem azon aggódik, hogy magyarok milliói élnek a mélyszegénységi küszöb környékén, hanem azon, hogy bezzeg a romák, na ők aztán szülnek, nem úgy, mint a túlliberalizált magyar nők, akik jó dolgukban még a kötelességüket sem akarják teljesíteni).
Kezdhetném azzal, hogy semmiféle erre utaló magatartás nem létezik a zöld mozgalmak mainstream ágában, majd folytathatnám azzal, hogy ezek a retorikák pont a szélsőjobbos ideológiák bevett elemei, de inkább csak visszatérnék a hideg számokhoz, azokkal ugyanis kifejezetten nehéz vitatkozni.
A számok pedig azt mutatják, mint azt fentebb említettem, hogy a nyomorba születő emberek százmilliói sem álmodhatnak olyan életvitelről, ami akár csak megközelítené azt a környezetszennyezést és kibocsátást, amit egy jómódú nyugat-európai család elfogadottnak és kívánatosnak tart – a profitmaximalizálást mindenek fölébe helyező gyárak szennyezésétől pedig egész kontinensnyi távolságokra maradnak majd ezek a lakosságok.
Így logikus, hogy semmiféle zöldmozgalom nem tűzi, nem tűzheti ki célul azt, hogy ezek ellen az emberek ellen bármiféle eszközt be kellene vetni. Ez a retorika megmarad ugyanis az ökofasisztáknál, akik az egymilliárd fekete-afrikai menekülttől rettegve mit sem szeretnének jobban, mint egy ilyen fajta nyomást a déli határokon.
Értem én, hogy óva kell inteni az embereket a túlzásoktól, de mindennek megvan a maga helye és az ideje. A jelenlegi társadalmi berendezkedés hatásainak fájdalmas következménye lesz (mit lesz? van!) az egész bolygóra nézve – következmények, aminek egy jelentős részét nem a nyugat-európai polgárok fogják elszenvedni.
Amikor pedig ők is sorra kerülnek, az úgy fog kinézni, hogy az adott társadalmak perifériájára szorult emberek mozgástere szűkül, szabadságjogaik sérülnek, olyan ételekhez nem férnek majd hozzá, amelyeket ma még lazán fogyasztanak (ciao, kávé, kakaó, viszlát borok, vár a lencse és a cukor), és a folyamatosan visszaépített ellátórendszerekből kiszorulva valóban falanszterek lesznek majd, csak épp olyanok, amiket a lakosságok fél-egy százaléka épít magának, hogy ne kelljen érintkezni senkivel, aki nem kívánatos ebben a rendszerben.
Ez a disztópia nem az én személyes hagymázas rémálmom, hanem a jelenlegi kapitalista berendezkedés közvetlen kifutási pontja, ami egyre több ember számára válik világossá.
Ez a modern realitás, ez ellen küzdeni pedig nem azt jelenti, hogy átvesszük a bunkósbotot, és ütünk, amerre csak tudunk, hanem azt, hogy alapjaiban gondoljuk át azt, ahogyan működünk, hogy valóban a GDP-növekedés-e az egyetlen élhető cél, hogy hogyan lehet és érdemes lokalizálni a termelést, visszaépíteni az önfenntartó és fenntartható gazdálkodási módokat, és hogy pontosan hogyan tudnánk beleépíteni az olyan externalitásokat is a termékek árába, amiket jelenleg nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyunk.
Ez egy érdekes diskurzus, amit érdemes lenne folytatni – ezt, és nem egy olyat, ahol ördögöt festünk a falra, és azokkal azonosítjuk, akik már szeretnének kilépni abból a bénító ritmusból, amiben a mindennapjainkat éljük.
