Blog a 99%-nak

Nem az iráni vezetést, hanem a közel-keleti békét félti a baloldal Kászim Szulejmáni meggyilkolása után

Kétségtelenül felrobbantotta a globális közvéleményt, amikor január harmadikán Donald Trump amerikai elnök parancsára amerikai drónok meggyilkolták Kászim Szulejmáni iráni tábornokot. Az akcióban leginkább annak váratlansága volt a megdöbbentő, semmi nem indokolta ugyanis egy ilyen horderejű támadást épp ebben a pillanatban – leszámítva az amerikai elnök újraválasztási kampányát.

A hírre a magyar ellenzék több alakja is egyértelműen Amerika (és ezzel a dróntámadás) mellett foglalt állást. Érvelésük szerint egyrészt Irán agresszív és gonosz állam, amelynek külpolitikai törekvéseit akár fegyverrel kell visszaszorítani, másrészt az USA szövetségesünk, akit mindenben követni kell. A probléma csak az, hogy mindkét érv elég gyenge lábakon áll: igaz ugyan, hogy Irán agresszív állam, amely megsérti az emberi jogokat (amelyeket amúgy Amerika is), az USA pedig emiatt lép fel ellene, ugyanakkor az Egyesült Államok szövetségesei között pontosan ugyanolyan agresszív államok vannak (Szaúd-Arábia), melyek külpolitikai törekvéseit nem hogy visszaszorítják, de éppen segítik. Ezzel egy időben az érvelés, hogy egy országnak katonai szövetségeseit mindenben és mindenkor követnie kell, éppen Magyarország esetében és a Varsói Szerződésre emlékezve nyer más megvilágítást: azaz akik ma Washingtont követnék mindig mindenben, negyven éve valószínűleg Moszkvához lettek volna ilyen hűségesek.

Az ellenzéki politikusok után később aztán megérkezett az értelmiségi muníció is, amelyik képmutatással vádolja a „pacifista” baloldaliakat. Eszerint az érvelés szerint a baloldaliak mindig csak bizonyos országok (USA, Izrael) imperializmusa ellen szólalnak fel, mások ellen (Irán, Oroszország) azonban soha. Az ilyen konfliktusokban márpedig mindig csak két oldal van, „a baloldal tehát most az iszlamista Irán mellett áll ki, amikor Szulejmáni meggyilkolásáért vagy az eleve nem létező közel-keleti békéért aggódik”. Azaz van amerikai imperializmus és van iráni imperializmus, akinek pedig baja van az előbbivel, az rögtön az utóbbi kiszolgálójává válik.

A kettős mérce vádja azonban rögtön egy tévedésen alapszik. A pacifisták a nemzetközi jogsértéseket és az imperializmust ugyanis nem bizonyos kiszemelt országokon szokták számonkérni, hanem általában a demokráciákon. Hogy miért? Azért, mert a tiltakozások soha nem közvetlenül a kormányokra hatnak, mindig először a közvéleményre. Ami aztán közvetve hat a kormányokra.

Éppen ezért nem kecsegtet sok sikerrel diktatúrák imperializmusa ellen tiltakozni: mivel ezekben a diktatúrákban általában nincsen szabad sajtó, így következőleg nincsen közvélemény sem, amire hatni lehetne a tiltakozásokkal. Ezért, ugyan ki lehet menni az utcára tiltakozni Irán agressziója ellen, csak semmi hatása nem lesz. Így pedig nem csoda, hogy nem sokan mennek ki, akkor is, ha pontosan ugyanúgy baja van az embereknek a diktatúrák jogsértéseivel, mint a demokráciákéval.

Az érvelés másik tévedése, hogy az USA felszabadítja a sanyargó embereket a gonosz diktatúrák alól. Azon kívül, hogy az Egyesült Államok szövetségesei között ott vannak az emberi jogokat elég durván megsértő államok (Szaúd-Arábia, Izrael, India stb.), Amerika beavatkozása legalább ugyanannyiszor jár a helyzet eszkalációjával, mint megoldásával. Tény, hogy a Jugoszláv háborút az USA tudta lezárni (nem emberbaráti szeretetből, hanem a Közel-Keletről beszivárgó muszlim önkéntesek miatt), de a polgárháborúval és népirtásokkal végződő demokráciaexportok jelentősége legalább ugyanekkora: az amerikai beavatkozás háborút és káoszt okozott Irakban, Afganisztánban éppen úgy, ahogy Líbiában is. Az iraki rendszer megdöntésével pedig megnyitották az utat az Iszlám Állam megszületésének és ezzel a Közel-Kelet hosszú távú káoszba fulladásának.

Amerika külpolitikájában tehát visszatérő fordulat, hogy háborút indít diktatúrák ellen (vagy kiprovokálja a háborút ezekkel az országokkal), hogy aztán a diktatúra megdöntése után képtelen legyen egy új politikai rendszert megszilárdítani, ezzel végeláthatatlan polgárháborúkba taszítva országokat. Amelyek persze nagyságrendekkel több kárt okoznak, mint az előttük lévő diktatúrák.

Amikor a baloldal és/vagy a pacifisták Kászim Szulejmáni meggyilkolása ellen tiltakoznak, akkor nem egy politikus likvidálásával van a bajuk, hanem egy még véresebb háború kialakulásának veszélyével. Mert bár a közvetlen háború veszélye nem nagy, a tény, hogy Irán végleg felmondta az atomalkut, Irak pedig kiutasítja a nemzetközi csapatokat a területéről, a status quo végének látszik, aminek következtében aztán a Közel-Kelet bármelyik pontján új konfliktus robbanhat ki – akár egy olyan háború, amiben ismét tízmilliók szenvednek, akárcsak Jemenben.

Ebben a konfliktusban tehát nem az Irán-pártiak és az Amerika-pártiak vannak egymással szemben, hanem a konfliktuspártiak és a békepártiak – azok, akik szerint lehet drónokkal meg bombákkal igazságot osztani és azok, akik szerint nem. És lehet, hogy vannak a nyugat-európai vegán kávéházakban olyan értelmiségiek, akik Amerikára, mint az abszolút gonoszra és Iránra, mint az abszolút jó és szabad országra gondolnak – ők azonban mind a baloldaliakon, mind a pacifistákon belül egy apró kisebbség.

A többségnek ugyanis Irán imperializmusával éppen úgy baja van, mint az Egyesült Államokéval, és mindössze azt akarja, hogy ne törjön ki újabb háború a Közel-Keleten.

Én magam életemben két háborúellenes tüntetésen voltam, mindkettőn Aleppó ostroma ellen tiltakoztunk. Egy olyan ostrom ellen, amelyet éppenséggel az orosz hadsereg bombázói és az iráni hadsereg szárazföldi csapatai hajtottak végre – az amerikaiak által támogatott szíriai lázadók ellen. Olyan lázadók ellen, akiket az amerikaiak fegyvereztek fel, aztán hagytak cserben és nyújtottak át tálcán az orosz és az iráni imperializmusnak.

Ott pedig, ahogy általában a béketüntetéseken, nem az számított, hogy kinek a gépei szórják a bombákat, hanem az, hogy azok kórházakra hullnak. És azért tiltakozik most is a baloldal, hogy egy hasonló háborút elkerüljünk.