Blog a 99%-nak

Az internacionalizmusról

Jobboldali öngyarmatosítás

Külföldön élő magyarként általában kétféle magyarral találkozom, a momentumos petit bourgeois-val és a fideszes petit bourgeois-val. Az egyik, a momentumos petit bourgeious ámulva csodálja Belgiumot, amiért „annyira fejlett, hogy itt még a szélsőjobboldali pártok is vonulnak a Pride-on”. (Azaz éljen a rasszizmus pinkre mosása!) A másik, a fideszes petit bourgeois szerint Brüsszelt a nem-fehér emberek tették tönkre, és egyáltalán nem zavarja meggyőződésében, hogy ő sem sokkal szívesebben látott vendég a városban, mint a „nem-fehérek”. Akármilyen különbözőnek is tűnnek ezek az emberek, valamiben azért egyetértenek:

mindketten elismerik a belga gyarmattartó felsőbbrendűségét, mindketten öntudatlanul meghajolnak II. Lipót véres öröksége előtt.

Éljen a belga, a felvilágosult, a történelem élenjáróra, a civilizáció monopóliumának birtokosa, aki a szélsőjobboldallal vonul a Pride-on; éljen a belga, az árjavérű, akinek fővárosát véletlenül sem a hírhedten rossz laissez-faire várostervezése tette tönkre, hanem a migráció.

Bizony, a magyarországi jobboldal minden brüsszelezés és sorozás ellenére provinciálisan viszonyul a centrumországokhoz. Ez rengeteg mindenben megnyilvánul: nőgyűlöletben – „a magyar nők köztudottan kurvák”, vagyis nyugodtan prostituáljátok asszonyainkat, kedves nyugati turisták, mert mi úgysem akarunk róluk méltósággal gondoskodni; munkásellenességben – héj, Audi és Mercedes, hozzátok ide az autógyáraitokat, mert jobbat úgysem tudnak munkásaink, mint összeszerelni; rasszizmusban – gyűlölünk mindent, ami Nyugat-Európától délre vagy keletre van, és nekünk minden nem-európai „migráns”, még azok is, akik nem migrálnak sehová – és így tovább.

A Fidesz „antikolonializmusa”

Békés Márton, fideszes ideológus látszólag roppant szereti a dekoloniális szerzőket, mint pl. a humanista marxista, pán-afrikanista, de egyébként az orbáni rendszerre is tökéletesen alkalmazható Frantz Fanont. Máskor Békés a keresztény származású, palesztin Edward Saidot idézve ír az orientalizmusról és a magyar „bennszülöttekről”. Tátong ebben az egészben egy hatalmas logikai szakadék, mégpedig az, hogy Békés egy olyan kormánynak keres legitimációt, ami éppen azokkal azonosul, akiket Fanon és Said világéletében kritizált – az etnicizált, „fehér”-keresztény gyarmatosítókkal. Az, hogy hol van erre a felháborodott reakció… nem az a kérdés. Hol van a Terror Házáig hallatszó nevetés? Hol vannak a leszakadt csillárok?

A mindennapi politikai gyakorlatban is láthatjuk a jobboldalt egyszerre kikérni a magyar nemzet félgyarmati státuszát és behódolni a neokolonializmus előtt. Nemrég történt pl., hogy miközben kormányunk „bátran” harcolt a Soros-féle amerikai befolyás ellen, Trump elnök hívó szavára Szijjártó Péter azonnal, jótanuló módjára bejelentette, hogy Magyarország be fogja tartani a NATO-szerződésbe foglalt katonai védelmi költségeket.

Persze nincsen új a nap alatt. Európában kétféle „gyarmatosításellenesség” honos: az egyik baloldali és internacionalista; a másik, a nemzeti, ami azt kifogásolja, hogy nem elég, hogy a „nyugat” kihagyta őt a világrablás-bizniszből, még őt is holmi gyarmatként kezeli – utóbbi  termelte ki anno az olasz és német fasizmust, most pedig a magyart. (De azért várjuk a mélyelemzéseket arról, hogy „Magyarországon nincs is fasizmus” a balraat@gmail.com-ra.)

Ez a felemás viszony a neokolonialista hatalmakkal teszi lehetővé, hogy Kelet-Európában a nacionalizmus és az öngyarmatosítás, a metropoliszhoz való hűség nemhogy kioltja, hanem inkább erősíti egymást. Ezt Noam Chomsky is megfigyelte, aki ezt írta 1996-ban:

Bár a latin-amerikaiak sokkal többet szenvedtek, reakcióik sokkal kevésbé voltak öncentrikusok. Közép-amerikai jezsuiták például nagyon kritikusak voltak az Egyesült Államok hatalmával, de ez nem késztette arra őket, hogy ne bírálják a szovjet hatalmat. Éppen ellenkezőleg, ők nagyon kritikusak voltak a szovjetek zsarnokságával és brutalitásával, és mindig nagy együttérzést, szimpátiát és támogatást fejeztek ki a kelet-európai disszidensek felé, akiknek az elnyomása, bár valódi volt, közel sem állt ahhoz, amit ők [a latin-amerikaiak] megszenvedtek. Miután együtt dolgoztam sok elnyomott néppel a világ nagyrészén, és miután sokat olvastam erről, tudom, hogy ez a minta az egész világon érvényes, egyetlen kivétellel: Kelet-Európa.


Néhány héttel később Havel az Egyesült Államokba érkezett és beszédet tartott az Egyesült Államok Kongresszusának, ahol nem volt semmi mondanivalója az egyesült államokbeli disszidenstársainak sorsáról, ami önmagában is meglepő lett volna, de emellett az Egyesült Államokat a „szabadság védelmezőjének” is nevezte- felháborító megjegyzés a tények fényében. Pontosan olyan, mintha valamelyik közép-amerikai jezsuita értelmiségi, akit elnyomtak, Oroszországba menne, hogy Oroszországot dicsérje a Legfelső Szovjet előtt, mint „a szabadság védelmezőjét”- ez teljesen elképzelhetetlen.

Globalizáció és internacionalizmus

A globalizációnak két arca van. Az egyik egy Londonhoz hasonló multikulturális metropoliszé, a másik – a kevésbé ismert, de jellemzőbb arca – a felgyorsult urbanizáció, migráció, gettókba szorult városi lakosság. Ami biztosítja az elitnek a „multikulti” metropoliszi nemzetköziséget, az emberek millióinak nyomort és identitásvesztést jelenti, akik ezért elzárkóznak a globalizáció nyerteseinek „internacionalizmusától”.

Ezért van az, hogy az „internacionalizmus” fogalma a „globalizmus” szinonimájává süllyedt – az „internacionalizmus” szó hallatán monokulturális, uniformizált társadalomra asszociálunk, és azt gondoljuk, hogy az internacionalizmus értelme nagyobb teret biztosítani a szupranacionális, globalizációt működtető neoliberális intézményeknek.

Pedig történetileg az internacionalizmus nem a metropolisz és globális kapitalizmus nyerteseinek képviseletére jött létre, hanem azok ellenében; és történetileg nem volt szuverenitásellenes sem. A Franciaországtól független algériai nemzetért harcoló Frantz Fanon A föld rabjai művének címe is az Internacionálé első sorából ered – „Föl, föl, ti rabjai a földnek…”

És a baloldal jövője is valahol Fanon filozófiájában rejlik, mert ahhoz, hogy az internacionalizmust kiszabadítsuk a globalizmus fogságából, dekolonizálni kell azt – tehát az internacionalizmus nem szólhat többé a metropoliszi kozmopolitizmusról, a kulturális homogenizáció éljenzéséről, a népszuverenitásellenességről, öngyarmatosításról. A baloldali, vagyis dekoloniális internacionalizmusnak a nyugati világrend – melynek brüsszelezés ide vagy oda, a magyar kormány is része – kritikájáról kell szólnia, az újgyarmatosítás ellen és a periféria mellett. (Ennek a képviseletéért kapta Corbyn a „terrorista-szimpatizáns” jelzőt, aki a jóléti liberálisok szerint „nacionalista”.)

És ez mégcsak nem is egy légből kapott ötlet – ez volt az internacionalizmus eredeti értelme, és ez is maradt az internacionalizmus a Globális Délen: népszuverenitás a metropolisszal szemben, azaz autonómia, és nemzetközi szolidaritás.

El Pueblo Unido Jamas Sera Vencido! Az Egységes Népet Legyőzni Sosem Lehet!

Egészségtelen nemzettudat

„Nemzeti politikusaink” többsége is kíválóan illusztrálja a fentebb megfogalmazott állításaim, miszerint minden látszat ellenére a „nemzeti gondolat” kiválóan megférhet a nagyhatalmi érdekekkel. És most hagyjuk a fideszeseket, őket unalomig ismerjük.

Olyan nemzeti politikusaink vannak pl., mint Ungár Péter, aki szerint a „woke hippi újbaloldaliak” képtelenek megérteni, hogy az amerikai érdek nemzeti érdek. (Nemzeti érdek, mert tudják, ő egy ilyen nemzeti politikus.) Az „egészséges nemzettudat” táborában ott van a momentumos Berg Dániel is, aki szintén következetesen képviselve a(z egészséges) nemzeti globalizmust kiállt Trump iráni eszkalációja mellett.