A legfrissebb felmérések szerint Franciaország lakosságának 70%-a gondolja úgy, hogy a következő elnökválasztás után az országot végre (és első alkalommal) egy nőnek kell vezetnie. A követelés jogos: Franciaországnak nem volt még női elnöke, de az ország 987-es alapítása óta királynője sem. A posztra pedig biztosan lesz jelentkező, a szélsőjobboldali Marine Le Pen ugyanis bejelentette, hogy 2012-höz és 2017-hez hasonlóan biztosan elindul az elnökségért. Hogy riválisai kik lesznek, még nem világos, egyet azonban tudunk: az előző két választáson ő volt az egyetlen nő a komolyan vehető pártok jelöltjei között.

Le Pen pedig nem az egyetlen nő az általában szexistának és nőgyűlölőnek bélyegzett európai szélsőjobboldali vezetők között: a német AfD-t évekig Frauke Petry, az olasz neofasiszta Itália Fivérei pártot pedig ma is Georgia Meloni vezeti. Ugyanebbe a listába tehető Lengyelország előző miniszterelnöke, Beata Szydlo, de az sem volt véletlen, hogy a Jobbik európai parlamenti listáját kétszer is a korábbi feminista aktivista Morvai Krisztina vezette.

E cikk apropóját mégsem ez a listázgatás adja, hanem a tény, hogy a hétvégi olaszországi regionális választásokon mindkét tartományban (Emilia-Romagna és Calabria) nőt indított a jobboldali-szélsőjobboldali koalíció a baloldal férfi jelöltjeivel szemben. Ami persze nem reprezentatív minta, mégis világos a trend, hogy a maszkulin, jellemzően férfiak dominálta olasz politikába éppen a (szélső-)jobb emel pajzsra több nőt, mint a baloldal.

A szélsőjobboldal két fajtája

A nyugat-európai szélsőjobboldalnak alapvetően két iránya van: az egyik az elitista-individualista pártok világa, a másik az etnicista-kollektivistáké. Az előbbibe tartozik a német AfD (részben az FDP is), a holland PVV, az olasz Lega meg általában a skandináv szélsőjobboldal is. Ezeket a pártokat felső-középosztálybeli emberek alapították és vezetik elsősorban a maguk osztálykiváltságainak a megőrzése érdekében: az ő politikai céljuk a társadalmi szegregáció, melyben a képzett, gazdag és fehér lakosság érdekeit védik a szegényekkel és a (szegény) bevándorlókkal szemben.

Ezeknek a pártoknak a bevándorlókkal elsősorban nem az a bajuk, hogy más a kultúrájuk, hanem hogy „nem tudnak viselkedni”, hogy szegények meg képzetlenek. Az a baj velük, hogy nem fizetnek elég adót, miközben szociális juttatásokat kapnak, hogy feltörik a Mercedeseket meg BMW-ket. Azaz, valójában nem sok különbözteti meg őket a fehér szegényektől.

Ezeket az elitista-individualista pártokat általában városi, magasan képzett, minden szempontból toxikus és maszkulin férfiak vezetik, általában korábbi vállalkozók, self made man-ek, a szó legszexistább értelemben vett férfias férfijai. Olyanok, mint Donald Trump, Matteo Salvini vagy éppen Geert Wilders.

A másik oldalon ott vannak az etnicista-kollektivista szélsőjobboldali pártok, amilyen az osztrák FPÖ, a francia Nemzeti Tömörülés (korábbi Nemzeti Front) meg az olasz Itália Fivérei is. Ezeket a pártokat, ha felső osztálybeliek alapították is, később gerincüket átvette az alsó középosztály meg a munkások. Az ő céljuk elsősorban pedig nem a gazdasági, hanem az etnikai szegregáció: retorikájukban a szegény, dolgozó, de fehér embereket védik a nem fehérekkel meg a nem dolgozókkal (tehát még szegényebbekkel) szemben.

Ezeknek a pártoknak a bevándorlókkal nem az a bajuk, hogy szegények, hanem hogy más a kultúrájuk, ezzel pedig alkalmazkodásra és életmódjuk megváltoztatására kényszerítik a fehér szegényeket. Ennek megfelelően pedig elsősorban nem gazdasági, hanem kulturális kiváltságaikat féltik: azt, hogy a nők járhassanak egyedül éjszaka az utcán és azt, hogy a gyerekeiknek csak anyanyelven kelljen beszélniük a játszótéren.

Ezeket az etnicista-kollektivista pártokat pedig általában már nem tökéletes self made man-ek, hanem a nép egyszerű gyermekei vezetik: a láncdohányos, ízléstelenül reppelő HC Strache vagy fénykorában fekete mellényben és fehér ingben szónokló Vona Gábor. Vagy, és ma már ez az egyre gyakoribb, történetesen nők.

Mégis ki hinné el egy nőről, hogy fasiszta?

Mégis ki hinné el egy családanyáról, hogy a menekültek tengerből való kimentése ellen kampányol? Ki hinné el egy festettszőke, csinos ifjúsági miniszter nőről, hogy a melegek meg a színes bőrűek ellen uszít?

Az olasz neofasizmus szerint a húszas évek fasizmusa még jó volt, s a háborús bűnökért csak a németek felelősek, ez a politika pedig ma a reneszánszát éli. A korábbi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom soha nem tudott két számjegyű eredményt elérni, utódpártja, a Fratelli d’Italia viszont ma már könnyedén megugraná ezt a lécet: a párt pedig azóta szárnyal, mióta Georgia Meloni személyében a szélsőjobbnak először női vezetője van.

Hasonlóan tudott áttörni a francia Nemzeti Tömörülés is azóta, mióta egy nő vezeti: 2017-ben Marine Le Pen pártja (eddigi) legjobb eredményét tudta elérni. És persze az RN sikere betudható annak is, hogy a párt visszafogta korábbi politikai pozícióit: az ideológia mégis ugyanaz, s a rájuk szavazók fő motivációja továbbra is a (színesbőrű) bevándorlás ellenzése.

De hogy miért vezetik ezek a nők ilyen sikeresen pártjaikat? Azért, mert egy nőből sokkal kevésbé nézzük ki, hogy náci legyen.

Azért, mert amíg egy férfi politikus kirekesztő és szélsőséges mondatai sokaknak a harmincas évek egyenruhásait juttatják eszébe, addig egy kicsit átfogalmazva ugyanezek a gondolatok egy nő szájából egy gyermekeit féltő anya aggodalmainak hangzanak. A csúnya ideológiák szép arcok mögé bújtatása pedig, ezek szerint, működik.

Femonacionalizmus

De mégis: ahogy van baloldali feminizmus meg van liberális feminizmus, úgy miért ne lehetne nacionalista feminizmus is? Ha pedig igaznak bizonyul az a gyakran emlegetett tézis, miszerint a bevándorlók gyakrabban követnek el nők ellen bűncselekményeket az őslakosoknál, a feministák és a nacionalisták érdekei éppenséggel egyeznek. Egyeznek akkor is, amikor a városok éjszakai biztonságát kell javítani és akkor is, amikor női kvóták miatt éppen bevándorlók vagy más kisebbségek képviselői nem jutnak magasabb pozíciókba.

A kép persze összetettebb: a sok fajta feminizmus legfontosabb közös célja a férfiak által dominált (patriarchális) társadalom megváltoztatása: azé a társadalomé, amit a fent említett nacionalista mozgalmak éppen megőrözni (vagy újjáteremteni) kívánnak. A Nemzeti Tömörülés és az Itália Fivérei pedig pontosan olyan pártok, ahol a vezetőn kívül magas pozícióban leginkább házas férfiak vannak – olyanok, akik tényleg a patriarchális társadalmi rend fenntartását képviselik.

Ez a jelenség pedig rámutat arra a – feministák által ritkán emlegetett – érdekellentétre, ami a (már) házas/gyermekes és a (még) nem házas/gyermektelen nők között húzódik. A fiatal, hajadon/gyermektelen nők társadalmi érdeke (férfiakkal egyenlő fizetés és társadalmi státusz) ugyanis elég gyakran tér el az idős/házas/gyermekes nők érdekeivel (anyagi biztonság a férfi révén, társadalmi státusz a gyerekszülés révén). Ez utóbbi csoport, azaz a családos nők pedig nem egyszer érezhetik azt, hogy pontosan a szélsőjobb képviseli az érdekeiket: ki más védené meg őket a bűnöző, nőgyűlölő és gyerekeiket veszélyeztető bevándorlóktól.

A nemzet anyja

Ahogy a hagyományos szélsőjobboldal, a régi vágású, Vezért követő szélsőjobb a huszadik századdal megy ki a divatból úgy az erőskezű Nemzet Apja szerep is kezd megkopni. Az individualista szélsőjobb vezérei senkinek a szülei nem akarnak lenni, hiszen politikájuk lényege éppen az, hogy a szegényeket lehetőleg minél jobban kizárják a társadalomból, azok lehetőleg minél távolabbi külvárosokba költözzenek és csak takarítani meg felszolgálni jöjjenek át, azt is lehetőleg csak nappal. Az ezzel párhuzamosan felfutó kollektivista szélsőjobboldal azonban valóban nem zár ki senkit, aki a megfelelő etnikumhoz tartozik: ehhez, a mindenki mást kirekesztő, de a sajátok közül mindenkit keblére ölelő szerephez pedig a tökéletes vezető a Nemzet Anyja, az egyszerre szociálisan érzékeny, de közben mélyen rasszista Marine Le Pen, s az egyszerre szerető családanya, de közben büszke neofasiszta Giorgia Meloni.

Mert mégis, ki nézne ki egy nőből, hogy náci legyen?