Ahogy egymás után lemennek a selejtezőnek minősülő előválasztások az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltségéért, úgy fogynak a pályázók is. Miután a február 11-ei New Hampshire-i forduló után hárman is kiszálltak a versengésből, immár nyolcra csökkent a jelöltek száma. És ha a választások kimenetele bizonytalan is még, eléggé úgy néz ki, hogy a következő hónapokban a baloldali Bernie Sanders fog szembenézni az egyik centrista jelölttel, legyen az akár Pete Buttigieg, akár Michael Bloomberg. A jelöltek közül pedig mostanra kiszűrődtek azok, akik nem tudtak elég pénzt vagy támogatást összeszedni: a milliárdos Tom Steyert leszámítva mindenki hat százalék feletti támogatással bír, a kampányszámlákra pedig továbbra is érkeznek a szebbnél szebb összegek.

Van azonban egy jelölt, aki az elmúlt egy évben soha nem tudott támogatásra szert tenni, mégis bent maradt az előválasztási versenyben. Tulsi Gabbard mögött jelenleg a demokraták 1,6%-a áll, úgy, hogy korábban a jelöltek jelentős része már azért feladta a küzdelmet, mert támogatottsága 5% alá süllyedt. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a harmincnyolc éves veterán Gabbard mégis miért folytatja kampányát, ha esélye soha nem volt. Jelöltségét megvizsgálva azonban nem nehéz kitalálni a választ, és képet kapunk a születő amerikai balpopulizmusról is.

Gabbard 1981-ben született Amerikai Szamoán, és családjával két éves korában került Hawaii-ra. Konzervatív családban nőtt fel, hindu vallásúként pedig sokáig maga is hasonló nézeteket vallott, így kampányolt a kétezres évek elején még apjával együtt a melegházasság ellen. 2002-ben mégis demokrata színekben lett a hawaii kongresszus képviselője, hogy aztán onnan lemondva a hadseregben folytassa. 2004-től először Irakban, később Kuvaitban szolgált, ahonnan őrnagyként (azaz főtiszti rendfokozatban) szerelt le. A politikus később Honolulu városi tanácsának volt tagja, majd 2013 óta Hawaii-t képviseli az Egyesült Államok kongresszusában.

Tulsi Gabbard nem csak azzal szerzett hírnevet, hogy a kongresszus első amerikai szamoai és első hindu tagja, de egyedülálló politikai nézeteivel is. Míg a társadalmi és gazdasági kérdések jelentős részében – szakítva korábbi konzervativizmusával – a Demokrata Párt balszárnyával ért egyet, addig számos bel- és külpolitikai kérdésben élesen szembemegy politikai közösségével. Ennek részeként egyrészt támogatja a mindenki számára hozzáférhető egészségügyet, az alapjövedelmet és a radikális környezetvédelmi reformokat is, beleértve a Green New Deal megvalósítását. Másrészt ugyanakkor, pártjával szembemenve, globális fenyegetésnek nevezi a politikai iszlámot és ezzel párhuzamosan ellenez minden tengerentúli amerikai katonai beavatkozást.

A demokraták között nagy felháborodást váltott ki, amikor 2017-ben találkozott a népirtással vádolt szíriai diktátorral, Bassár el-Aszaddal, közben pedig kétségeit fejezte ki az iránt, hogy Aszad csapatai valóban bevetettek-e vegyi fegyvereket korábban a szíriai polgárháborúban. Gabbard ezzel együtt „brutális diktátornak” nevezte Aszadot, a találkozót pedig azzal indokolta, hogy a polgárháborúban kevesebben haltak volna meg, ha senki nem avatkozik be a diktátor elmozdítása érdekében.

2019 végén aztán ismét szembement pártjával, amikor a Donald Trump ellen indított impeachment-eljárást, pártja képviselői közül egyedüliként nem szavazta meg.

A később a szenátuson amúgy is elbukó politikai támadást értelmetlennek nevezte, és azt mondta, szerinte ha valamiért, akkor az eljárás miatt fogják a demokraták elbukni a 2020-as elnökválasztást és a kongresszusi többségüket is.

Gabbard idei elnökjelöltsége tehát inkább értelmezhető a pártelit elleni fricskaként, mint a valódi jelöltségért való küzdelemért. Az amerikai baloldaliak és szélsőjobboldaliak között is népszerű Gabbard ugyan minden bizonnyal sok republikánus szavazót meg tudna szólítani valódi indulása esetén, erre azonban alacsony támogatottsága miatt nem lesz esélye. Ha pedig már nyerni már nem volt esélye, legalább befolyásolta az előválasztásokat: a demokrata előválasztási vitákon ugyanis kezdetektől hangos kritikusa volt centrista jelölteknek, támadásaival sokszor a baloldali Bernie Sanders malmára hajtva a vizet.

Tulsi Gabbard jelöltsége pedig a kezdetektől nem is szólt másról, mint az elnökjelölti vitákon a centristák kritizálásáról, ezzel pedig Sanders jelöltségének legitimálásáról.

Gabbard már négy évvel azelőtt is támogatta a baloldali szenátor indulását, minden bizonnyal pedig mostani kampánya is azzal fog végződni, hogy Sanders javára lép vissza. A demokrata pártelit elleni háborúja ugyanis már korábban is a Sanders-támogatók szája íze szerint működött: ennek részeként perelte be 50 millió dollárra a 2016-os demokrata elnökjelölt Hillary Clintont rágalmazás vádjával.

Hogy Gabbard meddig húzza még az amúgy is esélytelen elnökjelöltségét, nem világos. Legújabb tweetjeiben azonban már egyre gyakrabban áll ki nyíltan Sanders mellett, legutóbb például azt hangoztatta, hogy a baloldali politikusnak kellene elnökjelöltnek lennie, akkor is, ha az ahhoz szükséges delegáltaknak csak relatív, nem abszolút többségét tudja összeszedni. Kampánya mindezzel együtt valószínűleg néhány héten belül véget ér, onnantól pedig más kongresszusi képviselőkhöz hasonlóan Sanders mellett kampányolhat.

Tulsi Gabbard azonban nem csak egy a többi baloldali demokrata elnökjelöltek között, hanem egy újfajta politikai irányzat meghonosítója is az Egyesült Államokban. Az, hogy gazdasági és társadalmi kérdésekben minden további nélkül a demokraták balszárnyába tartozik, bel- és külpolitikában azonban élesen szembemegy azzal, azt jelenti, hogy van igény valódi baloldali elképzelésekre a demokrata politikai konszenzuson kívül is.

A Green New Deal, a feltétel nélküli alapjövedelem, az antiimperializmus és az iszlámellenesség keveréke pedig egy új, balpopulista politika megjelenését jelzi.

Nem kétséges, hogy Gabbard politikai karrierje nem ezzel az elnökválasztással ér véget, nagy eséllyel folytathatja két év múlva a szenátusban. Az azonban bizonyos, hogy idei indulása megkavarta a demokrata állóvizet és új hangokat juttatott mikrofonhoz: olyanokat, akik a következő években Gabbardhoz hasonló elképzelésekkel indulhatnak majd demokrata pozíciókért. Ezzel pedig, hosszú lemaradásban a világ többi részétől, és néhány éves lemaradásban a Sanders-féle baloldaltól, megjelenhet Amerikában a balpopulizmus is.