Van egy érdekes átmeneti állapot, a bénult döbbenet és az ember tudatalattijában ott motoszkáló pánik egyvelegének ritmikus váltakozása. Az egyik pillanatban az ember próbál gondolkozni, próbál szórakozni, pihenni, tervezni, a következőben megnézi, hogy mennyi gyógyszer van a spájzban. Fejben átpörgeti, hogy milyen rokonok mennyire lehetnek érintettek, s az eddigi adatok alapján vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy pont bekerülnek a helyi kórházba, ÉS mekkora a valószínűsége annak, hogy onnan ki is jönnek?
Ezt persze a bűntudat percei követik: mit érezhetnek azok, akik most a frontvonalon tolják: nővérek, ápolók, orvosok, gyógyszerészek, élelmiszerbolti alkalmazottak, futárok, szakácsok? És persze azok az emberek, akik esszenciálisak a hatalmas városok olajozott működésének fenntartása érdekében: szemétszállítók, szakemberek akik a víz/áram/gáz-hálózatok javításait végzik. Vagy azok, akiknek a teljes egzisztenciája került veszélybe? Mert a főnök fizetés nélküli szabadságra kötelezte (ismétlem: kötelezte), vagy nemes egyszerűséggel lehúzta a rolót?
Ezek a realitások keretezik be most mindennapjainkat. Mindezt azért, hogy elhúzódjon a járvány, és ne tetőzzön korábban. Mert ha korábban tetőzik, abban az esetben bármelyik fejlett nyugati ország egészségügyi ellátórendszere összeomlik. London, New York épp versenyt fut az idővel, azt pedig mind láttuk, hogy mi történt akkor, amikor a szolidaritásban világelső Európa bénultan figyelte, hogy mi zajlik Észak-Olaszországban.
És itt, ezen a ponton kell hátra lépnünk egy hatalmasat. Az emberiség fantasztikus csodákra képes. Dollármilliárdok pörögnek a gazdaságokban (hogy ez mit jelent, arra mindjárt visszatérünk), autókat küldünk az űrbe, mert hát nincs jobb dolgunk, a természetet pedig futballpálya/perc mértékben vagyunk képesek az optimális termelés érdekében letarolni a francba.
A 2008-as válság csak egy apró nátha volt csupán (egy másfajta koronavírus), a feladat nem a termelési módok megváltoztatása volt, hanem a felelőtlen bankok felsegítése, a nadrágszíj meghúzása, az emberek munkába terelése (karámba terelése, ha úgy tetszik).
Termeljünk, bármi áron is. Ebbe a kiélezett versenybe (ahol szögezzük le: a kiélezést leginkább azok a versenypiaci résztvevők érzik, akik nem egy oligopólium tulajdonosaként jachtokat számolnak, hanem azok, akik egyre kevesebb biztosítékkal dolgoznak egyre komplexebb munkákat, folyamatosan növekedő ingatlanárak mellett) egyetlen elem nem fért el: a tartalék.
Na nem az a fajta tartalék, amiből a világ leggazdagabbjai könnyedén kimenthetnének teljes egészségügyi rendszereket az alulfinanszírozottság csapdájából, hanem az a fajta tartalék, amit két évszázaddal ezelőtt egy hidegebb télre tettek félre: az a képesség, hogy a társadalom két hónapra leüljön a popsijára, és várjon. Netflixezzen, ha úgy tetszik, vagy a maradék négy darab nagy streaming szolgáltatás valamelyikét élvezze csak, ha már a többszörös monopóliumok szóba kerültek.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Donald Trump, a válságot előbb a tagadás, majd a nacionalista retorika eszközeivel köszöntötte („tökéletesen védve vagyunk ellene”, mondja, miközben özönlenek oda-vissza a turisták és az utazásra építő szakmák űzői, tízezresével), majd a teljesen inkompetens reakció közben arról delirált, hogy két hét múlva igazán ideje lenne visszakapcsolni az Egyesült Államok hétköznapi ügymenetét.
Rendkívül jól dokumentált az, hogy abban az országban pontosan hogyan mennek a dolgok: miközben egyre több ember kényszerül másod, sőt: harmadállás vállalására, aközben a tőzsde szárnyalásából, a GDP-ből és persze a munkanélküliek számából vezették le azt, hogy itt minden a legnagyobb rendben van. Hát nincs: tízmilliók vannak Amerikában biztosítás nélkül, a COVID-19 megjelenésének első heteiben konkrétan több ezer dolláros (forintban számolva akár milliós tételről is beszélhetünk) számlák érkeztek a fizetős karanténból kiengedett szerencsétlen „gyógyultaknak”. Ott megszokott, hogy az állam semmit nem garantál. Mégis, a retorikán léket ütött a kegyetlen valóság, ami a teljes ellátórendszer bedőlésével fenyeget, és mivel azt egy kezdő közgazdász is tökéletesen tudja, hogy egyszerűbb megakadályozni bármely szektor csődjét, mint egy csőd után újraépíteni azt, a republikánusok és a demokraták most éppen azon dolgoznak, hogy minimum egy egyszeri 1000+ dolláros csekket adnak az embereknek, és további kedvezményeket a munkanélküliek számára, a cégeknek és kis/középvállalkozásoknak biztosított juttatásokról nem is beszélve. Nem tehetnek mást, mert az alternatíva még nekik is túl rémisztő. Bernie Sanders és a progresszív ág persze figyelmeztet: ez az összeg semmire nem lesz elég, esetleg ha havonta ismétlődne, az már egy jó kiindulópont lenne – de meglátjuk, hogy mik lesznek az álláspontok úgy két hét múlva.
Csatornát váltok. A Magyar Hangtól a HVG-ig különböző publicisták aggódnak, részben érthető aggodalomból, részben pedig a gazdasági növekedést siratva – és nincsenek egyedül véleményükkel. Felpaprikázott hangulatú cikkben olvashatunk arról, hogy agyrém, hogy egy járvány esetében kizárólag az epidemológusok véleményét veszik a kormányok figyelembe. Hát a háborúk is áldozatokkal jártak, az élet csak nem állhat meg. Egy másik heti műsorban az egyébként ellenzéki érzelmű műsorvezető megérti Donald Trump álláspontját, és szerinte szükség lenne némi átmenetre a „két szélsőség” (a teljes leállás és a teljes újraindítás) között. Véleményüket (és Trump véleményét) nem osztják a szakemberek, az államok szerencsére egyelőre nem rájuk hallgatnak. Miért jelennek meg mindenütt ezek a hangok? Ez történik ugyanis akkor, ha annyira mindennapjaink részévé vált a gazdaság sikerét azonosítani a társadalmak sikerével, hogy teljesen eltévesztettük az irányt. Ez történik akkor, ha a nagy GDP-növekedésben, a folyamatosan maxra járatott turizmusban (aminek egyébként már évek óta mellékterméke az, hogy a népszerűbb turistaközpontokon a városok élhetetlenné válnak, a természeti látványosságból kiszorul a természet, hogy átadja a helyét a szelfiző globális középosztálynak) elfelejtettük felkészíteni magunkat arra, hogy mi történik akkor, ha ilyen vagy olyan okból néhány hónapra pihenni kényszerülünk. Kényszerülünk, ízlelgessük csak ezt a szót.
Márpedig fogunk még kényszerpihenőkre kényszerülni.
Az orosz permafroszt alatt váró tízezer-százezer éves vírusokkal riogattak minket egy szebb világban, amikor még csak tudománykodós, okoskodós riogatásnak tűnt minden ilyen beszéd, a fantasy/scifi melegágyának. Délkelet-Ázsiában és Amerika egyes részein egyre gyakrabban válnak egész életek munkái tornádók, cunamik, elképesztő erejű áradások martalékává. Emberek százezrei kényszerülnek lakhelyelhagyásra. Ezek a katasztrófák nem ritkábbak, hanem gyakoribbak lesznek.
Ne legyenek tehát illúzióink. Az elmúlt évtizedekben a kapitalizmus vizsgázott. Egyesre.
Ezt a leckét a túlpörgetett turizmussal, a túltermelést maximális globalizációval és kereskedelemmel, tőzsdei spekulációval kombináló modellel most csúnyán elbukták azok, akik az eddigi szabályokat diktálták. Azt mindannyian sejtjük, hogy az új szabályok másmilyenek lesznek majd, de csak jósolni lehet – bizonytalan sikerrel -, hogy milyenek. Két drasztikusan eltérő modell szerintem ott lesz a népszerű alternatívák közt. Az egyikben egy szociálisabb gazdasági modell épül a jelenlegi romjaira, ahol ha megvan egy állam kapacitása arra, hogy a lakosság érdekében cselekedjen, akkor ezt meg is fogja tenni, és nem csak a vészhelyzetekre tartogatja az eltartott kisujjal adott alamizsnát. A másik modell egy autoriter, neofasiszta valami, amiben búcsút mondhatunk az emberek szabad mozgásának – vagy legalábbis nagyon szigorú feltételekhez kötjük azt. Befordult, izolált, egymás ellen könnyebben hergelt államok is létrejöhetnek a mostani kényszerpihenő romjain – mert az biztos, hogy ha empátia nélkül akarunk kezdeni valamit azokkal az ágazatokkal, amik gyakorlatilag elvesztették létjogosultságukat az elmúlt hónapokban (igen, a turizmusra gondolok elsősorban), akkor itt nagyon csúnya időknek nézünk elébe. Valamit pedig kell kezdeni a társadalomnak önmagával, az eszeveszett termelés, a megállás nélküli pörgés korszaka ugyanis jó eséllyel véget ért.
Aztán persze lehet, hogy tévedek. Amikor a gimnáziumi kötelező olvasmányokban találkoztam a drámák karaktereivel, nem tartottam hihetőnek azt, hogy bizonyos „korszellemeket” követve némelyikük tisztában van ugyan azzal, hogy semmi értelme nincs annak, amit csinál, de mégis végrehajtja azt. Azt gondoltam, hogy ezek csak ilyen ezeréves háborús korszakok, visszamaradott, letűnt korok karikatúrái csupán. Hogy tévedtem, az biztos. Hogy megint tévedni fogok-e, és visszatér-e minden a régi kerékvágásba a vírus után (és hogy ez pontosan mikor lesz): meglátjuk.
