Blog a 99%-nak

Joseph E. Stiglitz: A nagyobb egyenlőség és a jobb gazdasági teljesítmény kéz a kézben járnak

A fejlett gazdaságokban jelentősen emelkedtek a társadalmi egyenlőtlenségek az elmúlt 35 évben. Ez a folyamat nem magyarázható kizárólag a munkavállalók eltérő termelékenységével: a járadékvadászat és a munkavállalók gyenge alkupozíciója is kiemelt szerepet játszik. Az egyenlőtlenség gyenge keresletet és instabilitást okoz, ellehetetleníti az egyéni lehetőségek kiaknázását és korlátozza a közösségi beruházásokat. Mindez hátrányosan hat a gazdaság egészére nézve. A megoldás a munkajövedelmek progresszív átalakítása, a munkavállalói érdekképviseletek megerősítése, az oktatási rendszer fejlesztése, a közösségi beruházások növelése, és a tőkejövedelmek és a vagyon megadóztatása.

Stiglitz azzal kezdi tanulmányát, hogy szemléletesen bemutatja, hogy az elmúlt évtizedekben, hogyan nőttek az egyenlőtlenségek a fejlett világban. A fenti diagramról[1] (és további adatok elemzéséből) jól látszik, hogy az egyenlőtlenségek növekedése általános nemzetközi trend, és ez a folyamat hatványozottan igaz a vagyoni koncentrációra.

Az egyenlőtlenségek magyarázata

A jövedelmi egyenlőtlenségek magyarázata és egyben igazolása az ortodox közgazdaságtanban a határtermelékenység elmélet. Az elmélet szerint a termelési folyamat minden résztvevője határtermelékenységének megfelelő mértékű javadalmazásban részesül, tehát a magasabb jövedelmek magyarázata a termeléshez való magasabb fokú hozzájárulás. Ez az elmélet indokolhatja a magasabb jövedelműek kedvezményes adóztatását, hiszen a magasabb jövedelmek megadóztatásával „jogos jutalmuktól” fosztanánk meg gazdasági szereplőket, sőt, ezzel arra ösztönöznénk a jól keresőket, hogy mondjanak le tehetségük gyakorlásáról.[2]

Stiglitz elismeri, hogy a termelési folyamat egyes résztvevőinek eltérő termelékenysége bizonyos mértékig magyarázza a jövedelmi egyenlőtlenségeket, azonban rávilágít, hogy a határtermelékenység elméletnek önmagában nincs elég magyarázó ereje. Például ez az elmélet nem ad magyarázatot arra, hogy a hasonló technológiával, termelékenységgel és egy főre eső jövedelemmel rendelkező országokban, hogy lehet annyira eltérő az adózás előtti jövedelemeloszlás. A tanulmány két magyarázattal egészíti ki az ortodox elméletet: a járadékvadászattal és a kizsákmányolással.

Járadékvadászat

A „járadék” (rent) kifejezést eredetileg a föld hozamának megnevezésére használták, mert a föld tulajdonosa a tulajdonánál fogva jut hozzá ezekhez a bevételekhez, anélkül hogy bármit is tenne. Ezt a kifejezést terjesztették ki később a monopolnyereségre is. A járadékvadászat magyarul azt jelenti, hogy az illető olyan jövedelemhez jut, amely nem a vagyon létrehozásáért járó jutalomnak tekinthető, hanem egy nagy rész kihasítása abból a vagyonból, ami ettől függetlenül létrejött volna.

  1. Járadékvadászat a csúcsfizetéseken: A járadékvadászat egyik Stiglitz által kiemelt – és Egyesült Államok-specifikus – formája a felsővezetői fizetések és a pénzügyi szektorban fizetett bérek. Az Egyesült Államokban a felsővezetői fizetések és az átlagos munkásbér közötti arány 1965-ben 20:1-hez volt, míg 2012-ben már 354:1-hez.[3] Nincs olyan technológiai változás, amivel meg lehetne magyarázni ekkora mértékű változást a munkások és a felsővezetők relatív termelékenysége terén. Szintén empirikusan igazolt tény, hogy a pénzügyi szektorban dolgozók 40%-os bérprémiuma más szektorokhoz képest semmilyen termelékenységre utaló jellemzővel nem magyarázható.[4] A járadékvadászatnak ezeket a formáit egyfelől a felsővezetői fizetéseket szabályozó intézményrendszer hiánya másfelől a pénzügyi szektor monpoljáradékai teszik lehetővé (pl. too-big-to-fail járadék, versenykorlátozás a derivatívák és a debit- és hitelkártya kibocsátás piacain)
  2. Járadékvadászat a vagyonon: A tanulmányban Stiglitz rámutat a vagyon és a tőke közötti különbségre. A tőke a gazdaságban jelenlévő termelőkapacitásokat testesíti meg, míg a vagyonhoz – bár rendelkezik értékkel – nem kapcsolódik áruk és szolgáltatások termelése. A vagyon nem-produktív jellege ellenére is feljogosítja tulajdonosát arra, hogy járadékot szedjen utána. A leggazdagabb országokban az elmúlt 35 évben megfigyelhető a vagyon jövedelemhez viszonyított arányának növekedése[5]. Mivel a vagyon értékét a belőle kinyerhető járadékok adják, ezért a járadékok és a vagyon növekedése együtt jár. A tanulmány szerint ezért növekedhet a jövedelemeloszláson belül a járadékok aránya.

Ezzel a trenddel Stiglitz szerint az a probléma, hogy a járadékvadászat zéró összegű játszma. A járadékvadász nem hoz létre új vagyont, hanem kihasít egy részt abból, amit mások hoznak létre.

Mindezt súlyosbítja az a hosszú távú empirikus megfigyelés, hogy a kapitalista gazdaságok könnyűszerrel hoznak létre buborékokat.[6] Az alacsony kamatokkal együtt járó monetáris politika növelheti a nem produktív állóeszközöknek az értékét. Akinek van hozzáférése hitelhez, képes vásárolni ilyen eszközöket. A hitelek jelentette kereslet növeli az eszközök piaci árát, melyeket aztán később aztán fedezetként ajánlhatnak fel újabb hitelekhez. Ahogy folyik a buborékképződés, úgy nő a vagyon, (úgy nőnek a járadékok) és a társadalmi egyenlőtlenség. Mindez azért is káros, mert minél többet fektetnek nem produktív eszközökbe, annál kevesebbet fognak befektetni termelőtőkébe.

Kizsákmányolás

Stiglitz szerint az egyenlőtlenségek növekedésének másik alternatív magyarázata a – járadékvadászat mellett – a kizsákmányolás. Az Egyesült Államokban 1973 óta reálértéken gyakorlatilag nem változott a nem vezető beosztású dolgozók órabére, miközben a termelékenység jelentősen nőtt.[7] A bérek stagnálását nem a termelékenység stagnálása okozta, hanem a dolgozók kizsákmányolhatósága.

A legtöbb fejlett országban – különösen az angolszász világban – jelentősen gyengült a munkások alkupozíciója az elmúlt 40 évben. A szakszervezetek taglétszáma és befolyása csökkent, többek között a szakszervezetekkel szembeforduló politika hatására (pl. lásd Ronald Reagan, Margaret Thatcher). A szakszervezetiség hanyatlása Stiglitz szerint a leszakadó reálbérek egyik oka. A dolgozók alkulpozíciója a globalizációval sokkal mozgékonyabbá váló tőke miatt is romlott: a tőke a neki kedvező, laza munkajogi szabályozással rendelkező országok felé hajlamos mozogni. A jogi és formális intézményi tényezőkön túl a társadalmi szokások is nagy hatással lehetnek az egyenlőtlenségek alakulására. Ennek legnyilvánvalóbb példája az Egyesült Államokban a faji kisebbségek diszkriminációja, ami a gazdasági egyenlőtlenségeket felerősítő folyamat.

Az egyenlőtlenségek ára

A tanulmány négy kulcsterületen foglalja össze, hogy miért károsak a gazdaság egészére nézve a társadalmi egyenlőtlenségek.

  1. Gazdasági instabilitás: Az IMF és az OECD empirikus kutatásai igazolták, hogy a nagyobb egyenlőtlenségek rövidebb növekedési periódusokkal járnak együtt[8], valamint, hogy középtávon jelentős gazdasági növekedéstől esnek el a magasabb egyenlőtlenségekkel rendelkező országok.[9]
  2. Gyenge kereslet: Az egyenlőtlenségek hatására csökken az aggregált kereslet. Ez azért van így, mert az alacsony jövedelműek keresetük nagyobb hányadát költik el, mint a magas jövedelműek. Egy ilyen kereslethiányos állapotot súlyosabbá tehet a pénzügyi hatóságok reakciója: az alacsony kamatokkal eszközárbuborékokat és hitelből finanszírozott fogyasztásnövekedést idéznek elő, amely (még nagyobb egyenlőtlenségekhez és) idővel gazdasági visszaeséshez vezet.
  3. Elveszett egyéni potenciál: az egyenlőtlenségek a kimenetek terén összefüggnek a lehetőségek terén fennálló egyenlőtlenségekkel. Amikor a jövedelemeloszlás alján lévők nem férnek hozzá jó minőségű oktatáshoz, biztos életkörülményekhez, minőségi táplálékhoz és egészségügyi ellátáshoz, akkor ezek a társadalmi csoportok nem tudják kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket, az egész ország jövőjét és gazdasági fejlődését veszélyeztetve ezzel.
  4. Elhanyagolt közösségi beruházások: A nagyobb egyenlőtlenségekkel jellemezhető országok kisebb valószínűséggel hajtanak végre olyan közösségi beruházásokat, amelyek növelik a termelékenységet, például a közösségi közlekedés, infrastruktúra, technológia vagy az oktatás területén. A nagyfokú egyenlőtlenségekkel jellemezhető országokban a gazdagok úgy gondolhatják nekik nincs szükségük ilyen közösségi szolgáltatásokra, és nem áll érdekükben egy olyan politikai erőt támogatni, amelyik az erőteljesebb újraelosztás és a gazdagokat hátrányosan érintő adórendszer útján növeli az ország termelékenységét.

Az egyenlőtlenségek visszafordítása

Stiglitz több kulcsterületet azonosít be, amivel az intézményrendszer átalakításával és különböző szakpolitikák megvalósításával csökkenthetők lennének az egyenlőtlenségek.

  1. Munkások és alacsony jövedelműek pozícióinak megerősítése: Stiglitz szerint meg kell erősíteni a munkavállalók szerveződési lehetőségeit, növelni kell a minimálbért, és a legalacsonyabb bérek adókedvezményét, valamint korlátozni kell a diszkriminációt. Ezzel elejét lehetne venni, hogy a munkabérek jelentősen leszakadjanak a termelékenységtől.
  2. Vezetői javadalmazások szabályozása: Az Egyesült Államokban túlzott mértékűvé váló vezetői javadalmazást Stiglitz szerint egyszerűen a jogi intézményrendszer átalakításával le lehetne szabályozni.
  3. Teljes foglalkoztatás és közösségi beruházások: Olyan gazdaságpolitikára van szükség, amely segíti a teljes foglalkoztatást, mivel a munkanélküliség a jövedelemeloszlás alján és közepén lévőket érinti leginkább. A munkanélküliségre és a kereslethiányra Stiglitz szerint nem a hiperexpanzív monetáris politika és a dereguláció az egyetlen adható válasz – már csak azért sem mert ez eszközárbuborékok kialakulásához vezethet. Ehelyett közösségi beruházásokat kell végrehajtani például az infrastruktúra, az oktatás és a technológia terén. Ezek újraélesztik a keresletet – különösen akkor ha a gazdaságban vannak szabad kapacitások, segítik a növekedést és mérséklik az egyenlőtlenségeket. Mindennek nem kell együtt járnia a GDP arányos államadósság növekedésével, hiszen például a gondosan előkészített infrastrukturális beruházások megtérülnek a jövedelmek és az adóbevételek szintjén is.[10]
  4. Oktatás: Stiglitz szerint a jó minőségű – és mindenki számára hozzáférhető – oktatás kulcsfontosságú. Az oktatás szintje és minősége az egyik döntő tényező, amely meghatározza a munkások jövedelemét. Ha mindenki egyenlően fér hozzá az oktatási rendszerhez, akkor a bérek eloszlása valóban a képességeket fogja tükrözni, és nem találjuk szembe magunkat egy olyan rendszerrel, mint például az Egyesült Államokban, ahol a gazdag szülők gyermekei jobb minőségű oktatásban részesülnek, tovább örökítve ezzel az egyenlőtlenségeket.
  5. Adópolitika: A fent említett közösségi beruházásokat Stiglitz szerint a tőkejövedelmek méltányos és teljes körű megadóztatásából kell finanszírozni. Erre azért lenne szükség mert, így a jövedelmük nagyrészét megtakarító tőkések vagyona nem növekedne gyorsabban, mint a gazdaság egésze, ugyanis ez az ami a vagyoni egyenlőtlenségek kialakulásához vezet.[11] Stiglitz szerint az Egyesült Államokban többek között meg kéne szüntetni az árfolyamnyereség és az osztalék kedvezményes adóztatását, valamint be kéne vezetni az örökösödési adót.

Stiglitz csatlakozik, ahhoz az egyre bővülő konszenzushoz, mely szerint újra kell definiálnunk a gazdasági teljesítményt, mivel a GDP nem alkalmas az átfogó gazdasági teljesítmény mérésére.[12] Stiglitz szerint nem azzal kell foglalkoznunk, hogy mi történik az átlaggal – ugyanis a GDP erre ösztönöz – hanem azzal, hogy mit ad a gazdaság az átlagos polgárnak: milyen az elkölthető medián jövedelem, milyen a biztonság, az egészség és a méltányosság.

Stiglitz az alábbi sorokokkal zárja tanulmányát:

„Mostanra már világos, hogy figyelembe véve az egyenlőtlenségek szélsőséges mértékét, amely számos országban létrejött, és azt is, ahogy létrejött, a nagyobb egyenlőség és a jobb gazdasági teljesítmény valójában kéz a kézben járnak. […] Ha […] »újraírjuk« a piacgazdaságot szabályozó szabályokat, nagyobb egyenlőséget érhetünk el […], egyszersmind jobb gazdasági teljesítményre leszünk képesek.”

 

Hivatkozások

A címlapon:  Joseph E. Stiglitz egy konferencián a École Polytechnique-en (Franciaországban), 2019 október 16-án

Az eredeti tanulmány Mariana Mazzucato, Michael Jacobs: A kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetben jelent meg, Kossuth kiadó, 2018

[1] World Inequality Database https://wid.world/data/

[2] Ezt az érvet használja N.G. Mankiw: „Defending the one percent” Journal of Economic Perspectives, vol. 2, No 3, 2013 Nyár, 21-34. p.

[3] AFL-CIO, CEO-to-Worker Pay Ratios around the World, 2013

[4] T. Philipon és A. Reshev: Wages and Human Capital in the US Financial Industry: 1909-2006, The Quarterly Journal of Economics, vol 127, no. 4, 2012, 1551-1609 p.

[5] Itt Stiglitz a vagyonra és tőkére is gondol, bár amellett érvel, hogy ez a növekedés elsősorban nem a produktív tőkejavak növekedésének eredménye.

[6] C. Reinhard és K. Rogoff: Eight Centuries of Financial Folly, 2009, Princeton University Press

[7] https://www.epi.org/productivity-pay-gap/

[8] Jonathan David Ostry, Andrew Berg, Inequality and Unsustainable Growth : Two Sides of the Same Coin? 2011, Staff Discussion Notes No. 11/08

[9] Cingano, F. (2014), „Trends in Income Inequality and its Impact on Economic Growth”, OECD Social, Employment and Migration Working Papers, No. 163, OECD Publishing.

[10] IMF, Is it Time for an Infrastructure Push? The Macroeconomic Effects of Public Investment, International Monetary Fund. Research Dept., October 2014

[11] T. Piketty: A Tőke a 21. században, Budapest, Kossuth kiadó, 2015

[12] J. Stiglitz, A. Sen, J. Fitoussi: Mismeasuring Our Lives, 2010 valamint OECD Better Life Initiative és OECD High Level Expert Group on the measurement of economic and social progress