Blog a 99%-nak

Bernie Sanders veresége és az sz-betűs szó

„Az ideológiai csatát megnyertük”

– nyilatkozta a demokratikus szocialista politikus, Bernie Sanders, amikor visszalépett az elnökjelöltségtől. Sandersnek és támogatóinak valóban van oka optimizmusra, mivel a közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak túlestek az sz-betűs szótól való félelmükön. Egy felmérés szerint tízből négy amerikai pozitívan ítéli meg a „szocializmus valamilyen formáját”.  Egy másik felmérés szerint mára még az egyik legkonzervatívabb államban, Texasban is pozitívan ítéli meg a szocializmust a demokrata szavazók többsége. A magasabb minimálbér és egyéb, Sanders által javasolt jóléti intézkedések is rendkívül népszerűek a kutatások szerint.

Viszont, amint arra Richard Wolff, marxista közgazdász is felhívta a figyelmet, még ennek ellenére is óvatosan bánik Sanders az sz-betűs szóval, így leköszönő beszédében sem beszélt róla, és a kapitalizmusról sem ejtett szót. Ha visszatekintünk a Sanders-kampányra, az is világos, hogy a vörösveszedelem még él: kubázással és venezuelázással pl. még kiválóan lehet ijesztgetni.

 

Bernie Sanders Kubáról és Nicaraguáról beszél a Demokrata Párt elnökjelölti vitája során.

Ami egyáltalán nem mindegy, akkor sem, ha mi[1] történetesen a latin-amerikai baloldali rezsimeknél sokkal demokratikusabb és szabadabb baloldalt szeretnénk. A vulgáris kubázás és venezuelázás csak az amerikai külpolitikáról szóló kritikákat igyekszik elhallgattatni, amely Latin-Amerikában (is) sorozatos baloldali rezsimek elleni puccsokat és katonai diktatúrák bevezetését jelentette. A teljesség igénye nélkül néhány példa: 1954, Guatemala; 1964, Brazília; 1973, Chile; 80-as évek, Nicaragua.

Kuba sem azért fáj igazán az amerikai uralkodó osztálynak, mert kommunista, és főleg nem azért, mert autoriter – hanem mert meg merészelte törni az amerikai hegemóniát a térségben, és részsikereket ért el: felszámolta területén az analfabetizmust, viszonylag hatékony egészségügyi rendszert épített ki stb., és nem mellesleg a világ legfenntarthatóbban fejlődő országa.

Utóbbi egyébként nem a Castro-rezsim, hanem az embargó érdeme, de így is – vagy inkább éppen ezért – figyelemreméltó és vizsgálatra érdemes.

A történelemben két kitaposott ösvény vezetett a modernizáció és iparosodás felé, a kapitalizmus és a „létező kommunizmus”.

A perifériákon nem is lett volna lehetőség iparosodásra a kapitalista centrumországoktól függetlenedni kívánó, gyakran kommunista rezsimek nélkül, mert ezeknek az országoknak a kapitalista centrum gyarmati sorsot szánt.

A kommunizmus iparosodási és modernizációs folyamata viszont általában pont annyi, ha nem több erőszakkal járt, mint a kapitalista országokban, és pont azokat a fejlődési pályákat, fejlődési ideálokat követte, amiket korábban a kapitalizmus megteremtett.

A véletlen és az embargó műve, hogy Kuba megtörte a modernitásnak és iparosodásnak ezt az ördögi körét, mert pl. nem jutott hozzá azokhoz a peszticidekhez és vegyi műtrágyákhoz, melyek a bolygó és az emberiség pusztulását okozzák.

Valahogy, valamilyen véletlen folytán, sokszor előfordul, hogy a „jó baloldal” a gazdag országok baloldala, a „rossz baloldal”, a diktatúrába torkolló baloldal pedig a szegényeké.

Anélkül, hogy diktatúra-apologétává válnánk, ez a fajta gondolkodás mindenképpen önreflexiót kíván, hiszen a képlet szerint a „jó baloldal”, a Corbyn-Sanders recept nem importálható félperifériás hazánkba (sem). Itt pl. nem igazán lehet feltenni azt a kérdést, amit Corbyn és Sanders feszegetett, miszerint leraboljuk már a félvilágot évszázadok óta, és mégis szegények vagyunk, hogy lehetséges ez?

A Sanders-Corbyn inspirálta fiatal baloldalnak (melynek én is tagja vagyok) előbb-utóbb szakítania kell a Skandináviára való mutogatással, és szembe kell szállnia a venezuelázással és egyéb hasonlókkal. Nem azért, hogy zászlajára tűzze az autoriter Maduro-rezsimet (Isten ments), hanem mert nem lehet megválaszolatlanul hagyni, mi hozza létre ezeket a rezsimeket, hol csúsznak szándékaik félre és morális bukásuk miért ajándék a kapitalizmusnak.

Globális, ha úgy tetszik internacionalista baloldal nélkül nincs esély „ideológiai győzelemre”.

A dán szociális piacgazdasági modell működőképességének történelmi eredete.

Arról nem is beszélve, hogy a „jó baloldal”, az úgynevezett „demokratikus szocializmus” is a New Deal-féle liberalizmus szinonimájává vált az Egyesült Államokban.

Arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez Bernie Sanders részéről csupán fogalmi zavar, hiszen abból sose csinált titkot, hogy az ő elsődleges politikai példaképe a szocialista Eugene V. Debs, és nem Franklin D. Roosevelt. Az, hogy a kampánya során mégis FDR-hoz, mintsem inkább Debshez hasonlította magát, csak egy másik bizonyíték arra, hogy nem nyerte meg az ideológiai csatát. (Azt se gondolom egyébként, hogy a Corbyn-projekt csupán a posztvilágháborús jóléti állam-nosztalgiára akart rájátszani, ahogy az végül a gyakorlatban történt, mert ha valaki, akkor éppen Corbyn biztosan érzékeny a periféria, a Globális Dél problémáira, amiért meg is kapta a „terroristaszimpatizáns” jelzőt.)

És akkor mégis hogy kell megnyerni az ideológiai csatát, és hogyan kell gondolkozni a végeken kialakuló autoriter baloldalról? Erre a kérdésre nem vagyok hivatott egyedül választ adni (részleges válaszomat azért lásd fent), de (!) – és ebben áll Bernie Sanders valódi ideológiai győzelme – az általa népszerűvé tett sz-betűs szóhoz tartozik egy 200 éves irodalom, ami segít ezeknek a kérdéseknek megválaszolásában.

Amikor egy – nevezzük így -„kezdő balos” sejteni kezdi, hogy valami nagyon nincs rendjén ebben a világban, általában olyan címszavak alatt futó baloldalt talál, mint „Occupy Wall Street”, vagy „rendszerkritika” és egyéb homályos fogalmak. Ezek a max. a 90-es évekig visszanyúló, alterglob mozgalmak szakítani akartak a baloldal múltjával, és sutba dobták a régi fogalmak nagyrészét, érthető okokból. Viszont éppen ezért számtalan kérdésre egyszerűen nem szolgálnak válasszal. Nem adnak választ pl. a „kulturális baloldal” népszerű, de általában nagyon alacsony színvonalon folyó vitájára[2].

Az sz-betűs szóhoz tartozó irodalom viszont megmutatja, hogy amik bennünket is foglalkoztatnak, azok nem új kérdések, és nem nekünk kell mindent feltalálni, a nulláról indulva. Persze én értem, hogy ez egy történelmi teherrel is együtt jár, aminek jelentős részétől jobb lenne megszabadulni, mint felvállalni, főleg itt, Kelet-Európában.

De ez a bizonyos irodalom a „létező szocializmus” bűneire is keresi a válaszokat. És azt hagyjuk, hogy az sz-betűs szó milyen asszociációkkal jár Magyarországon – az Egyesült Államokban sem volt túl jó híre Bernie Sanders megjelenéséig. És különben is, a Facebook-like-okért folytatott politizálást nyugodtan meghagyhatjuk a magyar ellenzéki pártoknak. Ők rövidtávra terveznek, mi hosszúra.

 

[1] – …hogy a „mi” itt, ebben a szövegkörnyezetben mit takar, nyitott kérdés.

[2] –  „It is often claimed that ‘economistic’ extremism was justified by cultural opportunism . . . but might it not be replied, vice versa, that the cultural opportunism was justified by the economistic extremism? In reality, neither one nor the other was justifiable nor should they ever be justified. They should be ‘explained’ realistically as twin aspects of the same immaturity and the same primitivism.” – Gramsci

Durva fordítása: „Gyakran állítják, hogy a „gazdasági” szélsőséget igazolta a kulturális opportunizmus… de nem lehet erre azt válaszolni, hogy éppen fordítva, a kulturális opportunizmust igazolta a gazdasági szélsőség? Valójában egyik sem igazolható, és nem szabad soha egyiket sem igazolni. Reálisan nézve, mindkettő ugyanannak az éretlenségnek és primitivizmusnak a két oldala.

Címlapkép: