„Az ideológiai csatát megnyertük”

– nyilatkozta a demokratikus szocialista politikus, Bernie Sanders, amikor visszalépett az elnökjelöltségtől. Sandersnek és támogatóinak valóban van oka optimizmusra, mivel a közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak túlestek az sz-betűs szótól való félelmükön. Egy felmérés szerint tízből négy amerikai pozitívan ítéli meg a „szocializmus valamilyen formáját”.  Egy másik felmérés szerint mára még az egyik legkonzervatívabb államban, Texasban is pozitívan ítéli meg a szocializmust a demokrata szavazók többsége. A magasabb minimálbér és egyéb, Sanders által javasolt jóléti intézkedések is rendkívül népszerűek a kutatások szerint.

Viszont, amint arra Richard Wolff, marxista közgazdász is felhívta a figyelmet, még ennek ellenére is óvatosan bánik Sanders az sz-betűs szóval, így leköszönő beszédében sem beszélt róla, és a kapitalizmusról sem ejtett szót. Ha visszatekintünk a Sanders-kampányra, az is világos, hogy a vörösveszedelem még él: kubázással és venezuelázással pl. még kiválóan lehet ijesztgetni.

Ami egyáltalán nem mindegy, akkor sem, ha mi^[1] történetesen a latin-amerikai baloldali rezsimeknél sokkal demokratikusabb és szabadabb baloldalt szeretnénk. A vulgáris kubázás és venezuelázás csak az amerikai külpolitikáról szóló kritikákat igyekszik elhallgattatni, amely Latin-Amerikában (is) sorozatos baloldali rezsimek elleni puccsokat és katonai diktatúrák bevezetését jelentette. A teljesség igénye nélkül néhány példa: 1954, Guatemala; 1964, Brazília; 1973, Chile; 80-as évek, Nicaragua.

Kuba sem azért fáj igazán az amerikai uralkodó osztálynak, mert kommunista, és főleg nem azért, mert autoriter – hanem mert meg merészelte törni az amerikai hegemóniát a térségben, és részsikereket ért el: felszámolta területén az analfabetizmust, viszonylag hatékony egészségügyi rendszert épített ki stb., és nem mellesleg a világ legfenntarthatóbban fejlődő országa.

Utóbbi egyébként nem a Castro-rezsim, hanem az embargó érdeme, de így is – vagy inkább éppen ezért – figyelemreméltó és vizsgálatra érdemes.

A történelemben két kitaposott ösvény vezetett a modernizáció és iparosodás felé, a kapitalizmus és a „létező kommunizmus”.

A perifériákon nem is lett volna lehetőség iparosodásra a kapitalista centrumországoktól függetlenedni kívánó, gyakran kommunista rezsimek nélkül, mert ezeknek az országoknak a kapitalista centrum gyarmati sorsot szánt.

A kommunizmus iparosodási és modernizációs folyamata viszont általában pont annyi, ha nem több erőszakkal járt, mint a kapitalista országokban, és pont azokat a fejlődési pályákat, fejlődési ideálokat követte, amiket korábban a kapitalizmus megteremtett.

A véletlen és az embargó műve, hogy Kuba megtörte a modernitásnak és iparosodásnak ezt az ördögi körét, mert pl. nem jutott hozzá azokhoz a peszticidekhez és vegyi műtrágyákhoz, melyek a bolygó és az emberiség pusztulását okozzák.

Valahogy, valamilyen véletlen folytán, sokszor előfordul, hogy a „jó baloldal” a gazdag országok baloldala, a „rossz baloldal”, a diktatúrába torkolló baloldal pedig a szegényeké.

Anélkül, hogy diktatúra-apologétává válnánk, ez a fajta gondolkodás mindenképpen önreflexiót kíván, hiszen a képlet szerint a „jó baloldal”, a Corbyn-Sanders recept nem importálható félperifériás hazánkba (sem). Itt pl. nem igazán lehet feltenni azt a kérdést, amit Corbyn és Sanders feszegetett, miszerint leraboljuk már a félvilágot évszázadok óta, és mégis szegények vagyunk, hogy lehetséges ez?

A Sanders-Corbyn inspirálta fiatal baloldalnak (melynek én is tagja vagyok) előbb-utóbb szakítania kell a Skandináviára való mutogatással, és szembe kell szállnia a venezuelázással és egyéb hasonlókkal. Nem azért, hogy zászlajára tűzze az autoriter Maduro-rezsimet (Isten ments), hanem mert nem lehet megválaszolatlanul hagyni, mi hozza létre ezeket a rezsimeket, hol csúsznak szándékaik félre és morális bukásuk miért ajándék a kapitalizmusnak.

Globális, ha úgy tetszik internacionalista baloldal nélkül nincs esély „ideológiai győzelemre”.

Arról nem is beszélve, hogy a „jó baloldal”, az úgynevezett „demokratikus szocializmus” is a New Deal-féle liberalizmus szinonimájává vált az Egyesült Államokban.

Arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez Bernie Sanders részéről csupán fogalmi zavar, hiszen abból sose csinált titkot, hogy az ő elsődleges politikai példaképe a szocialista Eugene V. Debs, és nem Franklin D. Roosevelt. Az, hogy a kampánya során mégis FDR-hoz, mintsem inkább Debshez hasonlította magát, csak egy másik bizonyíték arra, hogy nem nyerte meg az ideológiai csatát. (Azt se gondolom egyébként, hogy a Corbyn-projekt csupán a posztvilágháborús jóléti állam-nosztalgiára akart rájátszani, ahogy az végül a gyakorlatban történt, mert ha valaki, akkor éppen Corbyn biztosan érzékeny a periféria, a Globális Dél problémáira, amiért meg is kapta a „terroristaszimpatizáns” jelzőt.)

És akkor mégis hogy kell megnyerni az ideológiai csatát, és hogyan kell gondolkozni a végeken kialakuló autoriter baloldalról? Erre a kérdésre nem vagyok hivatott egyedül választ adni (részleges válaszomat azért lásd fent), de (!) – és ebben áll Bernie Sanders valódi ideológiai győzelme – az általa népszerűvé tett sz-betűs szóhoz tartozik egy 200 éves irodalom, ami segít ezeknek a kérdéseknek megválaszolásában.

Amikor egy – nevezzük így -„kezdő balos” sejteni kezdi, hogy valami nagyon nincs rendjén ebben a világban, általában olyan címszavak alatt futó baloldalt talál, mint „Occupy Wall Street”, vagy „rendszerkritika” és egyéb homályos fogalmak. Ezek a max. a 90-es évekig visszanyúló, alterglob mozgalmak szakítani akartak a baloldal múltjával, és sutba dobták a régi fogalmak nagyrészét, érthető okokból. Viszont éppen ezért számtalan kérdésre egyszerűen nem szolgálnak válasszal. Nem adnak választ pl. a „kulturális baloldal” népszerű, de általában nagyon alacsony színvonalon folyó vitájára^[2].

Az sz-betűs szóhoz tartozó irodalom viszont megmutatja, hogy amik bennünket is foglalkoztatnak, azok nem új kérdések, és nem nekünk kell mindent feltalálni, a nulláról indulva. Persze én értem, hogy ez egy történelmi teherrel is együtt jár, aminek jelentős részétől jobb lenne megszabadulni, mint felvállalni, főleg itt, Kelet-Európában.

De ez a bizonyos irodalom a „létező szocializmus” bűneire is keresi a válaszokat. És azt hagyjuk, hogy az sz-betűs szó milyen asszociációkkal jár Magyarországon – az Egyesült Államokban sem volt túl jó híre Bernie Sanders megjelenéséig. És különben is, a Facebook-like-okért folytatott politizálást nyugodtan meghagyhatjuk a magyar ellenzéki pártoknak. Ők rövidtávra terveznek, mi hosszúra.