Bibliai méretű éhínségek, százmilliós nagyságrendben munkájukat elvesztők, félmilliárd szegénységbe süllyedő ember – ehhez hasonló következményekkel számol az ENSZ a koronavírus megállítására hozott intézkedések következtében. És emeljük ki, mindez nem magának a vírusnak a következménye, hanem a sokkal inkább az arra válaszként bevezetett kijárási és érintkezési korlátozásoké.
Egy oldalon tehát ott van a kép, amin katonai teherautókkal szállítják a koronavírusban elhunytak hulláit Olaszországban, másik oldalon ott van a videó, melyen éhező gyerekek próbálnak kifosztani egy élelmiszert szállító kamiont Nigériában – néhány nappal azután, hogy az országban kijárási korlátozást vezettek be a koronavírus elleni védekezésként. Egyik oldalon ott van a félelem, hogy Magyarországon is amúgy megmenthető embereket kell majd levenni a lélegeztetőgépről, s hogy utána fertőtlenített tömegsírba kell őket helyezni. Másik oldalon ott vannak a még a valódi járvány megérkezése előtt munkájukat elveszítők tízezrei, az anyagi csődből öngyilkosságba menekülő egészséges emberek, a megvert feleségek és borsodi falvakban nyomorba süllyedők.
Aki szerint ugyanis nem szabad kétségbe vonni a járvány megfékezésére hozott intézkedések súlyosságát, hazudik. Igenis el kell azon gondolkodni, hogy végső soron a járvány, vagy az ellene bevezetett korlátozások okozzák-e a nagyobb társadalmi kárt.
Mert persze könnyű home office-ből abban gyönyörködni, hogy a városi levegő tisztább, mint évtizedek óta bármikor, de az egzisztenciájukat elvesztőknek, a munkanélkülivé válók ezekben a hetekben elvettetett gyermekeinek, s az összes többi láthatatlan áldozatnak ez nem nyújt vigaszt.
Osztályok korona idején
Tudjuk azt, hogy a koronavírus elsősorban a nyolcvan év felettiekre, másodsorban pedig a hatvanöt és nyolcvan közöttiekre veszélyes. Figyelembe véve azt, hogy Magyarország különböző területei között, akár Budapest különböző kerületei között és ennél sokkal inkább a különböző társadalmi rétegek (nevezzük nevén, osztályok) között milyen megdöbbentően nagyok a várható élettartambeli különbségek, nem nehéz azt sem belátni, hogy egy hirtelen kitörő vírus különböző mértékben érintené a különböző társadalmi rétegeket. És nem nehéz belátni azt sem, hogy azok a közösségek, ahol nem sokan élnek hetven évnél tovább, mennyivel kevésbé vannak veszélyeztetve a vírustól, mint a jobb helyzetben lévő csoportok.
Ha a társadalmat nagyon leegyszerűsítve csak két részre osztjuk, a jól élőkre és a nem jól élőkre, világos lesz, hogy az egyik csoportot egy berobbanó járvány sújtaná jobban, a másikat ugyanakkor a járvány megfékezésére bevezetett intézkedések. Azok, akik jobban élnek, általában biztos munkahellyel rendelkeznek, jobb környezetben laknak, könnyebben maradnak otthon a biztonságos home office-ban, s amúgy is – nagyrészt a felsorolt okokból – tovább élnek. Azok, akik rosszabbul élnek könnyen kirúghatók, rossz körülmények között és kis lakótérben élnek, munkájukból adódóan nem tudnak otthonról dolgozni, s amúgy is – a felsorolt okokkal összefüggésben – rövidebb ideig maradnak életben.
Világos tehát, hogy a kijárási korlátozások és a gazdaság minél nagyobb mértékű leállítása az első csoport érdeke, ezek az emberek nem veszítik el a munkájukat, kényelmesen elvannak a kertes házaikban és joggal aggódnak családjaik nyolcvan feletti tagjaiért. Világos az is, hogy a második csoportnak a minél lazább korlátozások állnak érdekében, ők ugyanis vagy amúgy is minden nap a vírusnak kitéve busszal mennek munkába, vagy amúgy is elveszítették már a munkájukat. Lakóhelyük pedig, melyben gyakran néhány négyzetméteren él három generáció, amúgy is nyomasztóan apró, arról nem beszélve, hogy különben is kevesebb idős rokonuk van, mint az első csoportba tartozóknak.
A társadalom természetesen nem egyszerűsíthető le mindössze két csoportba – nem lehet ugyanakkor azt állítani sem, hogy a társadalom egy homogén massza, melynek minden tagját pontosan ugyanúgy érinti a vírus és az ellene bevetetett intézkedések. És nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy az egészségügyi intézkedések – melyeket a parlamentekből és az önkormányzatokból általában középosztálybeli emberek hoznak – leginkább a közép- felső osztály védik, az ő szempontjaikat tartják előtérben.
Az éhező tízmillióktól a panelban síró gyermekekig
„Inkább halnék meg koronavírusban, mint éhezésben” mondják jellemzően a szegény országok lakói, mikor szembesülnek vele, hogy a leállított gazdaságok miatt egyik hétről a másikba milyen nyomorba és éhezésbe süllyednek. Érvelésük pedig jogos is, míg a koronavírus halálozási aránya a WHO szerint 3,4% (az influenzáé általában 1%), ráadásul inkább idős embereket érint, addig az éhezésben, s az emiatt esetleg kitörő más járványokban vagy háborúkban sokkal többen fognak meghalni – nagy többségben gyermekek és fiatalok.
Mivel a vírus jellemzően a nagyon idősekre veszélyes – belőlük pedig amúgy sincs nagyon sok a fejlődő világban – nem kétséges, hogy a minél nagyobb védelem a gazdag és idős társadalmak érdeke. Ugyanígy ők azok, akik a karanténnal nyert időben fel tudnak készülni a járványra – míg Olaszországban a legnagyobb dráma akkor tört ki, mikor nem volt elég lélegeztetőgép, a fejlődő országokban nem hogy nem áll elég felszerelés készen, de nem is fog a közeljövőben.
A vírust megelőző korlátozások tehát a fejlett országok lakosságainak egy kisebbségét hivatottak védeni – azon az áron, hogy a fejletlen országokban a lakosság nagy része süllyed akár évtizedek óta nem látott nyomorba.
A szegények és a gazdagok érintettségének kérdése pedig nem csak globális kérdés, de Kelet-Közép-Európa hétköznapjainak is. Egy kijárási korlátozás vagy kijárási tilalom egészen máshogy érinti a kertes házban lakókat, mint a lakásokban élőket, egészen máshogy érinti digitális világban magukat kiismerőket, mint az ott idegeneket, egészen máshogy érinti azokat, akik eddig minden délutánjukat a kocsmában töltötték, és azokat, akik otthon szobabicikliztek.
A közparkok lezárása pedig ebbe a trendbe illeszkedik. Egyrészről egy elég ostoba döntés, hiszen az oda kijárók valószínűleg amúgy is elmennek otthonról, csak így a még nyitott néhány parkokat fogják választani, ahol még többen lesznek. Másrészről igen szegényellenes is: ha a célja ugyanis az otthon tartás, akkor ezzel sok tízezer ember kényszerül a sokszor sötét, apró lakásokba, nem ritkán a most kocsmák helyett a lakásban borozó alkoholista családapával.
Osztályharc-e a karantén megtörése?
Nem tudjuk még, meddig maradnak velünk a koronavírus miatt bevezetett korlátozások, de nagyon úgy tűnik, hogy a kormányok sem tudnak jobbat, mint hogy vaktában szigorítanak egy pontig, majd utána enyhíteni kezdenek, remélve, hogy nem lesz második hullám. A legvalószínűbb azonban az, hogy a korlátozások még hosszú hónapokig, ha nem évekig, lesznek velünk, és mérgezik hétköznapjainkat. A legvalószínűbb az, hogy a középosztály hosszú távon szorul be a maga digitális valóságába, miközben észre sem veszi, hogy milyen gyorsasággal omlik össze minden az alsóbb társadalmi rétegeknél. A kormányzati intézkedések pedig nem tűnnek elegendőnek semmi másra, mint hogy ezeket a rövidesen hangos szájakat ideig-óráig betömjék.
E sorok írója nem a járvány megfékezésére hozott intézkedések teljes eltörlése mellett kíván érvelni. Világos az, hogy a hullákat szállító katonai teherautók képét senki nem látná szívesen a városában. Mikor azonban közösségeink vezetői életről-halálról döntenek, nem ártana figyelembe venniük:
minden koronavírus miatt bekövetkező halál egy tragédia, de tragédia minden munkáját elveszítő ember története is, minden megvert feleségé, minden széteső családé, megszűnő egzisztenciáé és oktatásból kieső gyermeké.
És tragédia lesz a bibilai méretű éhezés is a fejlődő világban – mely nem a járvány, hanem az az ellen bevezetett karantén következménye lesz.
