Május 1. a munka (eredetileg a munkások) ünnepe, a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap.

Előzményei egészen 1817-ig nyúlnak vissza, amikor Robert Owen brit gyártulajdonos először fogalmazta meg a munkások követeléseit, többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára való csökkentéséről szólót.

Innen ered a híres jelmondat: „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció (feltöltődés, szórakozás), nyolc óra pihenés”.

Ez volt a chicagói munkások fő követelése is, mikor 1886. május 1-jén sztrájkba kezdtek. A többnapos tüntetéssorozatban 350 ezer munkás vett részt, a kialakuló összecsapásokban pedig tizenegy ember életét vesztette és több tucatnyian megsebesültek.

A munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése, a II. Internacionálé 1891-ben május elsejét – a chicagói tüntetés kezdetének dátumát – hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánította.

Magyarországon maga a munkásság az 1848-as jobbágyfelszabadítással jelent meg.

A felszabadított jobbágyok jelentős része a felszabadulása után föld és termelőeszközök nélkül maradt. Arra kényszerültek ezért, hogy a termelőeszközöket birtokló – a korábbi nemességből kialakult – tőkésosztály szolgálatába szegődjenek bérmunkásként.

Az első munkásszerveződést 1848-ban nyomdászok alapították, de a példájukat hamarosan követte szinte mindegyik szakma munkássága. Ezek a szerveződések az úgynevezett szakszervezetek.

1904-től aztán teljesült a munkásság egyik legfontosabb követelése: Magyarországon legálissá vált a sztrájk. Egyre gyakoribbá és nagyobbakká váltak a sztrájkok és a tüntetések, így a munkásmozgalom egyre több követelése teljesült. Bevezették a társadalombiztosítást és a munkanélküli segélyt.

A mozgalom egyik legjelentősebb eredménye az 1937. évi XXI. törvény elfogadásának kikényszerítése volt. Ennek értelmében a heti munkaidő 48 órára csökkent, és ez a törvény írta elő először Magyarország történetében, hogy a munkásoknak jár fizetett szabadság, fizetett túlóra, 15 perces ebédszünet és gyereknevelési pótlék.

A világháborúk után Magyarországon az állam a munkások mozgalmának a folytatójaként, eredményeként igyekezett beállítani magát. Ennek megfelelően azt hirdették, hogy a munkások minden lehetséges követelése teljesült, a jobb munka- és életkörülményekért folytatott harcuk tehát lezárult, a munkásoktól saját győzelmük, valamint magának a munkának az ünneplését várta el a hatalom május elsején.

A valóságban a munkások jelentős része azonban nem érezte győztesnek magát. Maradt a bérmunka, az életkörülményeik pedig nem javultak olyan mértékben, mint amiről a propaganda szólt. Így vált az államszocialista időkben a büszke munkások nemzetközi harcának szép ünnepe a munka semmitmondó ünnepévé, amit a nép azóta is többnyire úgy él meg, hogy egy napra legalább felszabadulhat a bérmunka valósága alól, és önfeledten majálisozhat, pihenhet, vagy időt tölthet a szeretteivel.

A rendszerváltás után aztán újra rengeteg szakszervezet alakult, azonban egységes, a munkások érdekeit hatékonyan képviselni tudó munkásmozgalom azóta sem jött létre Magyarországon.

Akkor a dicső múltból nem is maradt semmi ünneplésre méltó? Május elseje, a munkásmozgalom, a munkáskultúra, a munkásosztály mára kínossá, szégyellni valóvá vált kifejezések.

Az általuk elért eredményeket – mint: az általános és titkos választójog, a sztrájkjog, a gyerekmunka betiltása, a minimálbér, a nyolcórás munkaidő, a szabad hétvégék, a fizetett szabadság, a munkanélküli segély, a gyereknevelési segélyek, a nyugdíj vagy a betegbiztosítás – azonban mindannyian élvezzük.

Május elsején tehát van mit ünnepelnünk.

Érdemes visszaemlékeznünk arra, hogy a felsorolt jogok nem voltak mindig maguktól értetődők, sőt! A tőkepárti kormányok a munkásság életkörülményeit javító vívmányok fokozatos erodálásán munkálkodnak.

Magyarországon ez legkésőbb a 2018. év végi rabszolgatörvény elfogadásával válhatott mindenki számára nyilvánvalóvá. Ez a törvény teszi lehetővé, hogy a munkáltatók a munkások számára világviszonylatban is kiemelkedő mennyiségű: évi 400 órányi túlmunkát rendeljenek el.

A törvény tulajdonképpen a túlórákra járó pótlék kifizetése alól is mentesíti a munkáltatókat, hiszen az ún. 36 hónapos munkaidő-keret bevezetésével olyan rendszert alakítottak ki, amiben a munkás munkaóráival elég 3 év elteltével elszámolni. Ezáltal a kormány a munkásmozgalom több, évszázados vívmányát – mint a 8 órás munkaidő, a túlóra pótlék vagy a szabad hétvége – egyszerre kérdőjelezte meg.

Szomorú, de a „munkaalapú társadalom” tőkés propagandájának hatására – ami sajnos megint csak nem 2010-es keltezésű – mindezt úgy tették, hogy a munkásság egy jelentős része a szabályozásra nem az ellene elkövetett támadásként, hanem kecsegtető lehetőségként tekintett.

A munkaalapú társadalom elidegenedett munkásai ugyanis nem reménykednek.

Nem hisznek benne, hogy a 8 óra munka után járó bérük elegendő lehet 8 óra pihenés és 8 óra szórakozás megfinanszírozására.

Ha pedig nincs rá remény, hogy a munkán kívüli élet tartalmassá váljon, akkor inkább dolgoznak többet azért, hogy a hónap végén több legyen a borítékban: legalább a számlák és a hitel be legyenek fizetve, legalább a ház elkészüljön, legalább a kocsi rendben legyen, legalább a gyereknek meglegyen mindene.

Mivel a munkaalapú társadalommal szemben nincs olyan politikai tömegmozgalom, aminek az ideológiai alapzata a magasabb bérekért és a munkásság jobb életkörülményeinek a megteremtéséért való kitartó küzdelem lenne, a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések könnyedén hígultak a szokásos sajtószabadságért kiálló demonstrációkká, és fulladtak aztán érdektelenségbe.

A munkaalapú társadalomban: ha munka van, minden van. Nem számít, hogy milyen munka, mennyi munka, mennyiért, csak munka legyen. A munka ajándék. Ismert ördögi kör, hogy aki munkád ad, ajándékot ad, így minden kiváltságra jogosulttá válik. Direkt támogatásokat kap, és adóznia is kevesebbet kell. Minél több munkát ad, annál kevesebbet. Így csökkennek az állam adóbevételei, így csökken a közoktatás és a közegészségügy megszervezésére fordítható keret, így lesznek az emberek (értsd: munkások) egyre képzetlenebbek és betegebbek, és így ér a munkájuk egyre kevesebbet. Akinek pedig keveset ér a munkája, annak a munka alapú társadalomban nincs lehetőség megfelelő bért adni. Aki mégis ad nekik, ajándékot ad.

A munkaalapú társadalomban segély helyett munkát adnak. A munka nélküliség bűn. Segélyezni a bűnösöket idiotizmus és bűn. A munkaalapú társadalomban, aki el akart menni dógozni, az el is ment.

A többi léhűtő. Annyit is ér. Kaphat némi alamizsnát, de mivel a munkaalapú társadalomban a munka természeténél fogva és megváltoztathatatlanul szar, muszáj, hogy neki is legyen szar. Legalább ücsörögjön közmunkásként az árokszélén sárga mellényben!

Aztán jött a koronavírus.

Akinek a közoktatás málladozó keretei között sikerült magasabb képzettségre szert tennie, most végre hazavihette a laptopot, és a napi 1-2-3 órás utazgatás terheitől felszabadulva folytathatta otthonról a munkát. Persze nekik sem könnyű, hiszen betekintést nyerhetünk a járványhelyzetben abba is, milyen lenne, ha a közösség egyáltalán nem szervezné meg gyerekeink közös nevelését és oktatását, illetve időseink ellátását, hanem a bérmunkánk ellátása mellett ezekkel a feladatokkal is egyénileg kellene megbirkóznunk.

De a tőke sok helyen résen van! Sok munkáltató (munka adó) időben észlelte, hogy ezeknek az embereknek most kevésbé szar. Ez pedig nem fér össze a munkaalapú társadalom ideológiájával.

Ennek megfelelően ezek a munkások hiába dolgoznak otthon is ugyanannyit (vagy a belső bizonyítási kényszer miatt – „nem látják, hogy ott ülök” – akár többet is) most itt az ideje kivenniük a nyári szabadságaikat, vagy egyenesen részmunkaidőbe vonulva elvégezniük a változatlan mennyiségű munkájukat.

De ők csak a szerencsésebbek. Nekik megmarad a bérük, nyugodtan hegedülhetnek az erkélyen. Aki viszont rendes melós lett a munkaalapú társadalomban, és korábban még a túlóra lehetősége is megadatott számára, most nemhogy túlórázni nem tud (már, ha nem az a hobbija valakinek, hogy egészségügyi dolgozó), de dolgozni se.

Jöhetnek a munkaalapú társadalom vívmányai! A munkaidő-keret. Tavaly túlóráztál szépen, most lecsúsztathatod, vagy ha nem, majd ledolgozod ősszel és karácsonykor! A másik opció, hogy gumikesztyűt és maszkot húzva csinálod tovább, és reménykedsz, hogy elkerül a baj. A harmadik pedig a legrosszabb: munkanélkülivé válsz. Egy leszel a sok léhűtő közül, aki nagyon maximum a minimálbért kaphatja meg, nagyon maximum 3 hónapig.

Érdemes ezen a ponton megemlékezni arról is, hogy az ő munkahelyeiket és ezáltal a megélhetésüket nem csak a járvány fenyegeti és nem csak ideiglenes jelleggel: a rutinmunkák folyamatos gépesítése és automatizálása – ha időben később is, és csak fokozatosan, de – ugyanazzal az eredménnyel fog járni, mint amit ma felvillantott előttünk a veszélyhelyzet.

Aztán ott vannak a nagybetűs MUNKA VILÁGA alatti világ munkásai, az ún. prekariátus. Ott vannak a munkaerő-közvetítőkön keresztül „kölcsönzött” munkások.

A tőke érdekelt volt ugyanis ennek a munkaviszonynak a megteremtésében. Legyenek olyan munkások, akik után még kevesebb járulékot kell fizetni, és csak akkor kell nekik bért adni, ha a termelés úgy kívánja, hogy növeljük a kapacitásainkat. Az igazi nagyágyúk ezekből a munkásokból több százat is alkalmaznak, a termelés volumenének a megingása esetén pedig természetesen őket lökik elsőként a munkanélküliségbe (sokakat akár a hajléktalanságba is).

De ott vannak azok is, akik olyan élethelyzetből jönnek, hogy elfogadják azt is, ha semmilyen járulékot nem fizetnek utánuk: a feketén foglalkoztatottak. Az igazi máról holnapra élők, akiknek nem fér bele, hogy olyan keveset vigyenek haza, mint a bejelentett munkások, akik nem tudnak egy hónapot várni az első bérre, esetleg olyan adósságaik vannak, amik miatt egy bejelentett fizetést azonnal inkasszálnának a bankok és közmű szolgáltatók. Őket a munkanélküli segély sem várja.

Május 1. jó alkalom tehát arra, hogy elgondolkodjunk azon: mi lehetne a fenntarthatatlan munka alapú társadalom alternatívája.

A fentiek alapján valószínűleg a magasabb adóbevételekből képzettebbé (hovatovább műveltebbé) és egészségesebbé tett néptömegek, a gyereknevelésben és idősgondozásban segítséget nyújtó közösség, illetve a munkásmozgalom által kiharcolt vívmányok védelme és további erősítése.

A megélhetéshez feltétlenül szükséges anyagiak közösségi biztosítása azok számára is, akik a termelésben az adott időben és helyen nem képesek részt venni. Ezzel egyidejűleg pedig a kiszolgáltatott (prekárius) életkörülmények felszámolása.

Magyarország kormánya mindenesetre nem ezt az utat járja.

A helyzet viszont sokkal élesebb, mint az „elszalasztott nagy lehetőségként” számon tartott rabszolgatörvény idején: most nem kell elképzelni az esetlegesen romló életkörülményeket, most meg is lehet élni őket, hatványozottan.