Kína gyorsabb és hatékonyabb járvány-politikáját gyakran magyarázzák autoriter jellegével, amiből logikusan következik egy másik, implicit feltételezés is – eszerint Európa demokratikus jellegénél fogva volt képtelen hamarabb megfékezni a koronavírus elterjedését. Ez túl megbocsátó, engedékeny magyarázat, és olyan légből kapott állítás, mely nem feltétlenül igaz.

Az élményipar szerepe a járványban

A nemzetközi sajtóban már februárban is arról lehetett olvasni, hogy Európa második legforgalmasabb reptere, a párizsi Charles de Gaulle reptér is egy gócpontja a járványnak. (Még a repteret üzemeltető cég vezérigazgatóját is koronavírussal diagnosztizálták.) Olyan hangok is megjelentek, melyek szerint ezt a repteret már akkor le kellett volna zárni, amikor a vírus még „csak” Kínában tombolt.

A reptér le nem zárásának pontos következményeit nem ismerjük, nem ismerhetjük, de ma is viseljük őket. Annyit azonban tudhatunk, hogy ha Európa hamarabb csökkenti a légiforgalmat, akkor talán kevésbé terjedt volna el a vírus, talán ilyen szigorú és ilyen hosszú karanténra sem lett volna szükség, és így kevesebb ember vesztette volna el a megélhetését.

Miért nem zártuk le időben Európa reptereit? Szimplán csak balfékek voltunk?

Valóban csak azért cselekedett gyorsabban Kína, mert autoriter?

Van más magyarázat is.

Sportesemények, turizmus, fesztiválok stb. (és az ezekhez kapcsolódó légiközlekedés, vendéglátás, hostelek stb.) – ezek a millióknak munkahelyet adó (és befektetőknek hatékonyan profitot termelő) gazdasági tevékenységek mind-mind az „élményipar” részei, mely a hozzá kapcsolódó szolgáltatói szektornál is fiktívebb termékeket – élményeket – árul. Mára az európai gazdaságnak egyik legfontosabb pillérévé vált ez az élményipar, amely történetesen rengeteg emberi interakción, mobilitáson, és fogyasztáson alapul – csupa olyan dolgon, amelyet a karantén tilt vagy hátráltat. Ezért ezt az ipart, és a hozzá kapcsolódó szolgáltatásokat, mint légiközlekedés, Európa igyekezett nem karanténba helyezni, ameddig csak a koronavírus-helyzet látszólag engedte – nem puszta önzésből, hanem mert racionálisan elképzelhetetlenné, elgondolhatatlanná vált Európa számára ennek az iparnak és csatolt részeinek a korlátozása, annyira sok ember függ tőlük és annyira mindennapi életünk részévé váltak.

Az élményipar ilyen hangsúlyos jelenléte a gazdaságban nem univerzális, nincs a világon mindenütt jelen ilyen mértékben: az élményipar az egyre globalizálódó kapitalizmus egyik terméke. Eredete valahol a nyolcvanas-kilencvenes évek tájékán keresendő (khm, neoliberalizmus) – a Nyugat ekkortájt kezdte a „fejlődő világba” telepíteni a gyártási folyamatait, és az emiatt kieső gazdasági növekedést szolgáltatás és élmény alapú gazdasági növekedéssel helyettesíteni. Ennek eredménye, hogy a gyárak most Kínában vannak, a Nyugaton dolgozók meg mehetnek az Amazonhoz szortírozni az immáron Kínában gyártott javakat. Vagy végezhetnek egyéb olyan „hasznos” munkákat, mint hányás eltakarítása a turisták után, testük áruba bocsátása a szexiparban, Mickey Mouse jelmez hordása a Disneylandben éhbérért stb. – munkahelyek az élményszektorban, melyek nagyrészt mesterségesen generált igényeket szolgálnak ki, és mely igények nem állnak, nem is állhatnak fenn egy világjárvány idején. (Kevesebb élménytermék fogy, amikor az ember otthon ül…)

Tehát: a globalizálódó kapitalizmus következményeként mára a Nyugat gazdasága menthetetlenül – más égtájaknál is sokkal inkább – függ a szolgáltatásokon és élményeken alapuló gazdasági növekedésen, ezért annak karanténba helyezése elképzelhetetlenné vált: Európa és Amerika igyekezett is elkerülni azt, ameddig csak lehetett.

A gazdaság gyarmatosítja a társadalmat

A történethez hozzátartozik, s amelyről sokan elfeledkeznek, hogy a fent említett gazdasági változások nemcsak a munkahelyeinkre voltak hatással, hanem a közvetlen környezetünkre és életmódunkra is kihatottak. Lásd, a szolgáltatás- és élmény-kapitalizmus nemcsak magát a turizmus mértékét növelte meg, hanem azon keresztül a teljes várostervezést is maga alá gyűrte – az európai nagyvárosokat a turizmusipar kényére-kedvére kezdték szabni, így Budapestet is.

A várostervezés alárendelése a turizmusiparnak csak egy példája annak, hogyan gyarmatosította társadalmunkat a gazdaság; az életvilágot a rendszer. Az, hogy Európa képtelenné vált időben megfékezni a járványt pedig egy másik.

A válságok során mindig felmerül az a dilemma, hogy előbb a gazdaságot vagy a társadalmat kell–e megmenteni. Így a koronavírus járvány alatt is, ki-ki ízlése, politikai beállítottsága szerint elkezdett érvelni egyik-másik mellett.

Pedig maga a dilemma léte is a probléma része, pl. azért, mert járvány idején könnyen előfordulhat, hogy túl későn döntünk róla.

Vagy mert amíg ez a dilemma létezik, olyan morbid kérdésekhez vezethet, minthogy melyik a rosszabb, a koronavírus vagy a gazdasági visszaesés okozta tömeges éhhalál; hogy a fiatalok javára lemondjunk-e az idősekről, ezzel egyébként utóbbiakat nem-termelékeny „népességtöbbletre” redukálva stb.

Eközben megválaszolatlan és kibeszéletlen marad egy másik, egy nagyobb dilemma – hogyan szerezhetné vissza az emberiség, a társadalom a hatalmát a gazdaság felett; hogyan szolgálhatná a gazdaság újra a társadalmi érdeket, mintsem önnönmagát; hogyan vehetné át a józan ész a hideg és elidegenedett gazdasági fejtegetés helyét. Hogyan vehette át az irányítást életünk felett a gazdaság annyira, hogy már az élményeinket is vásárolni kell? Ezen dilemmából kiindulva járvány esetén pl. az lehetne inkább slágertéma, hogy a maszkok hogyan jussanak el a legveszélyeztetettebb csoportokhoz elsőként, és hogyan gyárthatott volna a világ több lélegeztetőgépet időben.

Ez a dilemma nem pusztán azt veti fel, hogy a társadalom lehetne néha fontosabb, mint a gazdaság, mondjuk válságok idején. A baloldali végcél – társadalom és gazdaság alkosson újra egységet.