Korábban a Balra Át!-on megjelent cikkemben a koronavírus-járvány miatt bevezetett kijárási korlátozások és a gazdaság leállítása ellen érveltem, ami baloldalon belül, s elsősorban a szociáldemokraták részéről éles kritikát kapott. E kritika lényege az volt, hogy a gazdaság tovább futtatása a tőkések érdeke, a leállítás pedig a munkásoké, hiszen az előbbiek egészsége amúgy is védve van, míg az utóbbiak egy elterjedő járványt keményen megszenvednének.

Az érvelésnek természetesen van jogossága és valóságalapja is: a gazdagok a járvány elől amúgy is el tudnak zárkózni, így nagy részüknek tényleg érdeke a gazdasági növekedés. Kivéve persze a legesleggazdagabbakat, akik közül sokan ma éppen a járványból szedik meg magukat. És az is igaz, hogy egy elterjedő járvány társadalmi kára valóban felbecsülhetetlen lenne.

Másrészről ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a számok szerint a vírust kevésbé a kijárási korlátozások szigora, sokkal inkább azoknak időben való bevezetése, a hatékony tesztelés és a lakosság együttműködése állítja meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a vírust igen lazán kezelő Svédországban arányosan jóval kevesebb a halott, mint a sokkal szigorúbban eljáró nyugat-európai országok nagy részében (jóval kevesebb, mint Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Nagy-Britanniában vagy akár Franciaországban).

A vírussal és az ellene hozott intézkedésekkel kapcsolatban felmerül persze még egy sor kérdés, amelyeket ma még nem tudunk megválaszolni, s amelyek a jövőben szintén afelé befolyásolhatják a döntéshozást, hogy nincs értelme annyira korlátozni az emberek életét. Egyelőre nem tudjuk, mikor, vagy lesz-e egyáltalán ellenszere a koronavírusnak, nem tudjuk, hogy azt ki fogja megkapni, és azt sem, hogy ennek megfelelően hány évig kell még együtt élni a korlátozásokkal.

Azzal a témával, melyben előző cikkemben foglalkoztam, mint hogy a kijárási tilalmak és korlátozások sokkal keményebben érintik a szegényebb társadalmi rétegeket, véleményem szerint túlságosan keveset foglalkozik a közélet. A családon belüli erőszak növekedéséről még csak-csak írnak néhány újságban, de ez csak a probléma egy része és összefügg egy sor másik dologgal: az alkohol- ás kábítószer-használattal, a munkahelyek elvesztésével, a rossz lakhatási körülményekkel stb. Azt, hogy mennyi gyerek esik ki ma az alig megvalósuló online-oktatásból, csak utólag lehet majd megbecsülni, és arra is csak utólag fogunk választ kapni, hogy közülük mennyien tudnak majd ismét csatlakozni az oktatásba.

El lehet érni ebben a vitában persze újra meg újra addig a pontig, hogy az elveszett emberéleteket és az egyéb társadalmi károkat kezdjük el mérlegelni, ebben a mérlegelésben pedig előfordulhat, hogy különböző értékrendek szerint különböző választ fogunk kapni. Egyet azonban ki kell mondani ebben a vitában:

a karantén romantizálása középosztálybeli kiváltság, s a jelenlegi válság a szegényebbeket sokkal pokolibban érinti, mint a home office-ból dolgozókat. El lehet mondani, hogy nem nehéz otthon maradni, de ezt általában azok mondják, akiket nem bántalmaznak otthon.

Persze lehet úgy hozzáállni, hogy a bántalmazást, az állandó konfliktusokat és miegyebet le kell nyelni a járvány megelőzésének érdekében, de megint eljutunk oda, amit előző cikkemben állítottam: a járvány árát a szegények fizetik meg annak érdekében, hogy (többek között) a középosztálybeliek életét is védjék.

A szociáldemokraták a kemény korlátozások és a gazdaság leállítása mellett azzal érvelnek, hogy a kieső béreket a kormánynak kellene kifizetnie. De még akkor is, ha ebben egyébként teljesen igazuk is van, a társadalom egy jelentős részén ez mit sem segítene, az alkalmi munkákból élőknek, a tartósan munkanélkülieknek és a feketén dolgozóknak a kurzarbeit nem segítene, de valószínűleg a munkanélküli segély sem.

Véleményem szerint mindezeken az intézkedéseken tehát túl kellene menni ahhoz, hogy a valódi társadalmi válságot elkerüljük. Ahogy korábbi cikkemben írtam: a koronavírus tökéletes alkalom arra, hogy átgondoljuk a társadalmi és gazdasági igazságtalanságokat, és hogy radikális változásokat eszközöljünk egyrészt a klímaváltozás megállítása, másrészt a szegénység felszámolása mellett. Ilyen radikális változás lehet egyrészről teljes iparágak államosítása (energiaipar, repülés), másrészt olyan intézmények bevezetése, mint az (ideiglenes) feltétel nélküli alapjövedelem, vagy legalább az azt helyettesítő állampolgári jövedelem.

Összefoglalva tehát úgy gondolom, hogy egy ország vezetése járvány idején akkor cselekszik helyesen, ha nem a kijárást, csak a társadalmi érintkezést korlátozza, ha nem állítja le azt a termelést, amiből az adókat beszedi, s ha nem a cégeket, hanem az embereket igyekszik megvédeni.