Blog a 99%-nak

Egyesült Államok: Forrásponton

Többször kérdezték tőlem az elmúlt egy-két évben, hogy ugyan miért teszek én időt, energiát, figyelmet az Amerikai Egyesült Államok belpolitikai folyamatainak megértésébe, követésébe? Ugyan miért izgat engem valami, ami konkrétan egy óceánnyi és egy teljes kontinensnyi távolságra van? Általában erre be volt készítve egy vagy két ideológiailag heves válasz – például az, hogy

nagyon nem mindegy, hogy a világ legnagyobb rendőrállama mégis milyen országok belügyeibe akar legközelebb beavatkozni,

meg hasonló balos finomságok. Nagyon persze nem túloztam: nem hiszem, hogy van olyan ország, ami megengedheti magának, hogy a világ egyik legnagyobb kultúrexportőrének ténykedéseit, folyamatait figyelmen kívül hagyja. Ez vonatkozik nem csak az országok diplomatáira, de azokra a politológusokra, cikkírókra, civilekre, akik szeretnék valamilyen formában keretbe foglalni a Trumppal és a Brexittel csúcsosodni látszó, de egyáltalán nem csituló ideológiai hullámok természetét.

2020 eddig mindent a négyzetre emelt: minden egyes konfliktus, ami zajlott, valamilyen komoly társadalmi folyamat ütközése volt egy másik társadalmi erővel – és vannak bennük olyan állandók, amelyek nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy pontosan milyen szerepet is vállaltak a társadalmakban. Emlékezzünk tehát vissza: 2020 az iráni Forradalmi Gárda parancsnokának, Kászem Szolejmáninak a meggyilkolásával kezdődött, egy, az Egyesült Államokkal nem hadban álló harmadik ország – Irak – területén. A mainstream média, amelybe most belevehetjük a CNN-t, az MSNBC-t, a FOX-ot, a New York Times-ot, és még néhány hasonló kaliberű lapot, viszonylagos egyetértésben, néhány jól megválogatott tiltakozó hangtól eltekintve háborús üzemmódra állt: az irániak válaszát követően szinte elkerülhetetlennek látták a háborút, egy újabbat, ezúttal az eddigiekhez képest jóval komolyabb ellenállásra képes Irán ellen. Nem tudni pontosan, hogy a színfalak mögött milyen hatalmi harcok zajlottak, de egy dolog biztos: egy jó adag szerencse is kellett ahhoz, hogy a politikai konzisztenciával kizárólag a rasszizmusában rendelkező Donald Trump végül ne eszkalálja tovább a helyzetet.

Ezt követték az előválasztások hetei, hónapjai, a mainstream média pedig szintén tette a dolgát: az első három államban eléggé erős dominanciát (Iowa: holtversenyben első, Nevada: első, New Hampshire: első) mutató Bernie Sanders ellen minden kártyát felhúztak, amit csak lehetett. Előkerültek megjegyzések, amiben Bernie Kuba oktatását dicséri, előkerültek beszélgetések, ahol azt merte állítani, hogy egy női jelölt az államok szexista vonásai miatt rosszabb eséllyel indulna Trump ellen az elnökválasztásokon – és előjöttek a legendás jelenetek, amiben a tévés személyiségek „vörös kivégzőosztagokat” vizionáltak – talán, mint ahogy azt a történelem igazolta: idejekorán. De a média narratívája mögött a tények lapulnak: akárkire is szavaztak végül a választók, a fiatalok körében már nem működik a szocializmus démonizálása a kapitalizmussal szemben, a mindenkit megillető egészségügy gondolata pedig az egyik legfontosabb, és minden ellenszéllel szemben is a leginkább támogatott programok egyike még most is, aminek támogatottsága töretlen.

Aztán jött a koronavírus. Jött és maradt. A kapitalizmus válságai tovább mélyültek, emberek milliói veszítették el a megélhetésüket és az állásukat (a kettő nem mindig jelenti ugyanazt), az egészségügyi rendszer problémái pedig akkor csúcsosodtak ki, amikor a járvány első heteiben még arról ment a vita, hogy tényleg a COVID-19 tesztek költségeit is az állampolgároknak kell majd állniuk? És akkor most a kezelés költségeiről ne is beszéljünk.

Megismétlődtek közben azok a folyamatok, amelyeket 2008-at követően már láthattunk: a nagyvárosok szegényebb zónáiban, a többnyire oda csoportosuló feketék (és kisebb számban a latinók) jobban érintve voltak a megbetegedések és a munkahelyek eltűnése által.

A társadalmi elégedetlenség nőtt, de egy, a csoportos tüntetéseket és komolyabb civil nyomást karanténok és lezárások idején, nos, egészen különleges körülmények tudnák csak kikényszeríteni az emberekből. Ahhoz itt sokkal nagyobb tétekben kell ezt a játékot játszani.

Május huszonötödikén aztán az amerikai rendőrök úgy döntöttek, hogy emelik a tétet.

Itt szögezném le azok számára, akik nem követik szorosan ezeket az eseményeket: ez nem egy elszigetelt eset volt.

Nem telt el úgy hónap az elmúlt néhány évben, hogy ne számoltak volna be a híradásokban újra és újra és újra és újra olyan esetekről, hogy a földön fekvő, az autójában az életéért könyörgő, alvó, esetleg magatehetetlenül, szó szerint megfulladó feketéket ölnek meg hidegvérrel a rendőrök – mindezt teszik ezeknek az eseteknek a nem elhanyagolható többségében úgy, hogy ezért nem nyerik el azt a büntetésüket, amit a fekete társadalom igazságérzete megkövetelne.

Amíg a Rodney Kinget a kilencvenes években majdnem megölő rendőröket felmentő ítélet után Los Angelesben elszabadult a pokol, addig pár évtizeddel később már sokkal szisztematikusabb, sokkal tervezettebb reakció született az érintettek által: 2014-ben és azóta több emlékezetes, tragikus, rendőrök által elkövetett gyilkosság történt, amelyik felerősítette a Black Lives Matter mozgalmat, (a „Fekete Életek is Számítanak”, igen, az ‘is’ implikálva van, nem fehérellenes mozgalomról van szó) annak súlyát és fontosságát. A tüntetések mellékhatása azonban már itt, pontosan úgy mint azóta és azelőtt is, a tüntetésekről beszámolók politikai ideológiája által motivált módon torzítva lett: teljesen mindegy, hogy 99%-a a jelenlévőknek nem sértett semmiféle törvényt, ha akár csak egy üzlet ablakai betörtek, egy csoport nekiállt vandálkodni, máris rákerült a mozgalomra a bélyeg, hogy itt bizony komoly problémák vannak, amiket meg kell oldani, mert így „semmit nem lehet elérni”. És mivel ezek a tömegmozgalmak országszerte akár több százezer, millió fölötti emberszámot is elértek, exponenciálisan nőtt az esélye annak, hogy valamiféle fosztogatás vagy vandalizmus is társul a mozgalmakhoz: hát nem kényelmes ez a narratíva szempontjából? Az iskolai lövöldözések után nem időszerű bármiféle szabálymódosításokat követelni, a rendőrök túlkapásaival szemben pedig csak és kizárólag fejet lehajtva, meghunyászkodva lehet bármiféle kritikát megfogalmazni, különben óhatatlanul jönnek a könnyes szemű bemondók, akik a „looterek” és a „thugok” (kifejezetten feketékre használt szavak) miatt már nem is merik nyugodtan álomra hajtani fejüket a kellemes villáikban.

Leszögezném: George Floyd halála nem valami apró véletlenszerű esemény volt, ami kellemetlen mellékhatásokkal járt az amerikai rendőrség és a rendpárti képviselők, médiaszemélyiségek, és úgy általában, a nyugodt életet követelők számára. Az a tempó, amiben ezek az igazságtalanságok születtek, és annak a ténye, hogy mindeközben még a demokrata képviselők is erősen ráhelyezkedtek a rendpárti retorikára, ugyanúgy erősítve a rendőrség büdzséjét és befolyását, elkerülhetetlenné tette ezt a konfliktust, amit most az amerikai nagyvárosokban láthatunk. Senki nem láthatta előre, hogy pontosan ez a gyilkosság lesz az, amit már nem vesz be az amerikai társadalom kisemmizettjeinek, magát másodrendűnek érző állampolgárainak gyomra. De azt azért lehetett sejteni, érezni, tudni – ki ki eldönti magában-, hogy ez így a végtelenségig nem mehet tovább.

Azóta újra megjelentek a szokásos hangok. Az „erőszakos tüntetés” (értsd: fizikai tárgyakban sérülést okozni) nem megengedhető.

Ha csak egyetlen Louis Vuitton üzletet kifosztanak, minden, amit a mozgalom képvisel, értelmét veszti.

(Jogos: hagyjuk meg a luxusmárkáknak és a nagyvállalatoknak, hogy saját maguk döntsék el, hogy pontosan milyen kizsákmányolási folyamatok révén gazdagodnak meg, ezek a meggazdagodások pedig szigorúan egyirányúak lehetnek, a tőkések felé folyatva!). A rendőröket eddig védők elmondták: nem minden rendőr ilyen. A rendőrök csak egy elenyésző százaléka követ el túlkapásokat. (Felmerül a kérdés azonban, hogy Floyd gyilkosa hogyan maradhatott állományban úgy, hogy megannyi panaszt tettek ellene korábban is). A rendőrök munkája elengedhetetlen, a rendőrök nélkül az amerikai társadalom még rosszabb állapotba kerülne. A rendőrök érdeke is a deeszkaláció, csak hiányzik a megfelelő oktatás: tréninggel minden megoldható lenne. Ezek az érvek, mint hatalmas kártyavár, most a napokban összeomlani látszanak.

Naponta újabb és újabb videók jönnek elő, ahol a klasszikus csordamentalitásban úgy bántalmaznak rendőrök fizikai fenyegetést egyáltalán nem jelentő tüntetőket, arra járó idősöket, kocsiban lévő terhes nőket , vagy emelnek ki a tömegben az őket a szeretetre buzdító tüntetőket, hogy közben tucatjával vannak ott mellettük a társaik, akik közül senki nem szólal meg, hogy „kicsit túltoltuk a biciklit, ezt azért már mégsem kéne”.

Hogy is mondhatnák: a rendőr, mint társadalmi osztály került most komoly egzisztenciális nyomás és fenyegetés alá: ebből a tüntetéssorozatból már nem jöhetnek ki úgy fővesztés nélkül, hogy ne csökkenne a renoméjuk, vagy a jogköreik, mégis, a rendszerben lévő erőszak és a hagyományos reflexek, amikkel eddig éltek, a racionális és de-eszkaláló (békítő, veszélyt elkerülő) megmozdulások ellentétjeit kényszeríti ki belőlük. Egy évvel ezelőtt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a munkájukat végző újságírók százait viszik el vagy támadják meg a közvetítéseik alatt. Mostanra: az amerikai valóság részévé vált. Az elnök pedig? A hadsereg bevetéséről fantáziál, és még keményebb fellépést követel.

A modern társadalmi berendezkedéseknek is óhatatlanul vannak nyertesei és vesztesei.

Azokban a társadalmakban, amelyekben hatalmas tömegek vannak kirekesztve abból a fajta jólétből, mint a felső jövedelmi rétegek, és nem részesülnek azokban a hétköznapi előjogokban, ami a kiváltságosabb társaikat megilletik, szükség van egy erőszakszervezetre, amelyik az elégedetlenségeket szinten tartja, megfelelő formába és a kiszámíthatóság medrébe tereli.

Az, hogy Amerikában a rendőrök célpontjai nagyobb eséllyel (és jól dokumentáltan) a feketék, a történelmi adottságaiknak, az évszázados rabszolgatartó gyakorlatnak volt köszönhető – de ne legyenek illúzióink azt illetően, hogy hasonló folyamatok ne mehetnének-e végbe máshol is (például Oroszországban, vagy a sárga mellényes mozgalom esetén Franciaországban). És az elégedetlenségekkel valamit tenni kell, ami pedig már a politika területe. Amit egy szenátor vagy egy kormányzó egy telefonhívással, egy büdzsé-módosítás belengetésével el tud érni, azt nem tudja elérni békés tüntetésekkel több tízezer ember sem: leginkább erre kaptunk bizonyítékokat az elmúlt évtizedek során. Az indulatok azonban nem csillapodnak – és hát hogyan is csillapodhatnának?

Ha valakinek elege van abból, hogy nagyobb veszélyt jelent az életére a bőrszíne, mint az, hogy konkrétan mit tesz az élete során, az nem fog attól megnyugodni, hogy az egyenlő bánásmód követelése során a rendőrök megpróbálják még a szart is kiverni belőle, és szerencsésnek mondhatja magát, ha csak két-három alkalommal kap a könnygázból az este során, miközben az elnöke már a katonaság bevetésével fenyegeti.

Ha ezt a fajta társadalmi elégedetlenséget azzal az eszközzel – erőszakkal – próbálják meg megoldani, amely eszköz bevetése az elégedetlenség megjelenéséhez vezetett, az előbb vagy utóbb nagyon komoly következményekhez fog vezetni. Például ahhoz, hogy valaki felgyújt egy rendőrörsöt. Vagy hogy egy Louis Vuitton táska nem egy gazdag menedzser feleségénél landol. Vagy hogy elhúzódó tüntetéssorozatok bénítják meg az ország több tucat nagyvárosát. Vagy hogy az elkövetkező választásokig versenyt kell futnia a félautoriter rezsimeket annyira imádó Trumpnak, hogy előbb sikerüljön az újfasiszta fordulata, minthogy ez ellen bármit tudna tenni a politikai ellenlábasa, vagy a politikai rendszer, amiben mozog. Ez utóbbihoz csak egyetlen megjegyzést hadd tegyek, a rend kedvéért: A Black Lives Matter mozgalmát felerősítő, rendőrök „intézkedéseihez köthető halálesetek” egy bizonyos fekete demokrata elnök, Barack Obama elnöksége alatt történtek. Sok sikert kívánnék azoknak az erőknek, akik rendpárti megszólalásaikban a negatív béke[1], az igazságtalanság néma fenntartása mellett szónokolva azt remélik majd, hogy Joe Biden esetleges megválasztásakor minden jobbra fordul majd. Legyen nekik igazuk – ha ugyanis nem lesz, akkor a mostani események eltörpülnek majd ahhoz képest, amit a későbbiekben újra és újra látni fogunk.

[1] – az az állapot, amiben az igazságtalanság egyensúlyi állapotként van fenntartva, lázongások és zavargások nélkül. Nincs igazságos társadalom, de nincsenek forrongó tüntetések, mert a társadalmi többség ezt a fajta megoldást nem támogatja, nem tartja ízléséhez mérten megfelelőnek.