Amerikában régóta nem látott rasszizmusellenes tiltakozási hullám vette kezdetét, miután egy rendőr meggyilkolta George Floydot. A rendőr a férfi nyakára térdepelt, aki könyörgött, hogy nem kap levegőt, majd elhunyt. Floyd halála valójában csak az utolsó csepp volt a pohárban; már régóta keringenek olyan videók az amerikai médiában, amelyen a színes bőrű gyanúsítottat a rendőr jól láthatóan megfojtja – Eric Garner pl. pontosan ugyanígy lelte halálát, és csakúgy, mint Floyd, a felvételen jól hallhatóan esedezik: I can’t breathe.

Eközben Magyarországon megint fölzúdult a cigányozás, és míg a parlamenti ellenzék pártrendszere repedezik, a Mi Hazánk hatékonyan szervezi újjá a magyar szélsőjobboldal legszélét. Azt is lehet tudni, hogy a Betyársereg és egyéb magyarországi rasszista militarista alakulatok nagyrészt ex-rendőrökből verődnek össze – vannak tehát párhuzamok az amerikai eseményekkel.

Mindeközben kormányzati hátszéllel zajlik Magyarországon egy diskurzus, miszerint mi – Mi, póló-farmerben járó, iPhone-os, Ryanairrel nyaralós, netflixező, büszke fehérkeresztény magyarok – bennszülöttek vagyunk, a cigányokkal ellentétben.

Békés Márton, jobboldali ideológus is több ízben foglalkozott a „magyar bennszülöttek” kérdésével (lásd pl. Mi, bennszülöttek c. nagycikkét). Tekintsük hát át a „bennszülöttek” kérdéskörét, hasonló irodalomból dolgozva, mint Békés, és válaszoljuk meg magunknak a kérdést: ki kivel bánik bennszülött módjára Magyarországon?

Nem leszünk gyarmat: Fanon és a cigányság

Ha valaki komolyan foglalkozik a gyarmatosítás kérdésével, akkor látnia kell, hogy az nem csak távoli népek elnyomását jelentette távoli népek által, hanem általános jellemzője volt a nomád kultúrák erőszakos beolvasztása, letelepítése. A modern kapitalizmus nem tűrte azoknak a kultúráknak a függetlenségét, amelyek nem ismerték el az íróasztalnál, körző-vonalzóval meghúzott tulajdonjogi határokat; sem a gyarmati világét, sem a nemzetállamét.

Ezért a gyarmati archívum része nem csak a dél-afrikai apartheid, a belga Kongó stb., hanem az is, hogyan bántak egészen a múltszázad közepéig a svédek a számikkal, a kanadaiak az őslakosokkal stb. Ez a bánásmód éppen ugyanolyan volt, amelyet a magyarországi szélsőjobboldal szeretne látni a cigányokkal szemben: kényszersterilizálás, gyerekek elszakítása a családtól, bentlakásos iskola, szegregáció stb.

A gyarmatos valóban az állattan nyelvet használja, ha a gyarmatosítottról beszél. […] Vágtató népesedés, hisztérikus tömegek, emberi jellegüket vesztett arcok, elhízott, immár semmire sem emlékeztető testek, gyülevész sereg, látszólag senkihez sem tartozó gyerekek, fülledt, tespedt tunyaság, növényi életritmus – mindez a gyarmati szókincs része.^[1]

Ez ellen néha-néha felszólalnak cérnavékony, humanista hangok. Ők is emberek, mondják. Köztük is vannak rendesek, gondolják sokan. Frantz Fanon nem egy ilyen hang volt: nem egy társadalmi ranglétrát követelt, amin lassan ugyan, de fel lehet kúszni, hanem világosan azokért szólt, akiknek csak az erőszak maradt.

A gazdasági alap a gyarmatokon egyben felépítmény is. Az ok egyúttal következmény: az ember gazdag, mert fehér, és fehér, mert gazdag.

1961-ben jelent meg A föld rabjai c. könyve, amelyet az akkor már hét éve zajló francia-algériai háború ihletett. A könyv első fejezete, mely Az erőszakról címet viseli, nagy port kavart megjelenésekor, még az algériai ügyet támogató baloldaliak között is; a kritikusok szerint a szerző műve támogatja és romantizálja az erőszakot. Valójában ez nincs egészen így. A félreértés részben onnan származik, hogy Jean-Paul Sartre írta a könyv előszavát, melyben az európai olvasókhoz szól, s amelyben valóban világosan kiállt az erőszak jogossága mellett.

Sartre előszava és Fanon könyve közötti hajszálvékony különbség a következőképpen érthető meg: a lehet–e jogos az erőszak? kérdését csakis egy európai ember, különösképpen egy francia filozófus engedhette meg magának. Sartre-ral szemben Fanon számára, aki a háborúban pszichiáterként egyaránt kezelt megkínzottakat és főállásban kínzókat, bosszúból gyilkolókat és hivatásból gyilkolókat, algériaiakat és franciákat is, a legitim, a valódi kérdés úgy szól: miből ered az erőszak?

„A gyarmatosított világ kettészelt világ. […] Látjuk, a hatalom közvetítője a tiszta erőszak nyelvén beszél. A közvetítő nem enyhíti az elnyomást, nem kendőzi el az uralmat. Közszemlére teszi, a rend erőinek jó lelkiismeretével kinyilvánítja azt. A közvetítő a gyarmatosított házában, agyában ülteti el az erőszakot. […]  A bennszülött először azt tanulja meg, hogy maradjon a helyen, ne lepje át a határokat. A gyarmatosított álmai ezért mindig izmokkal, cselekvéssel kapcsolatos, agresszív álmok. Álmomban ugrom, úszom, futok, kúszom.”

A könyv utolsó, a Gyarmati háború és elmezavarok címet viselő, pszichiátriai jegyzeteket tartalmazó fejezetéből látszik igazán, hogy Fanon szerint az erőszak nemcsak, hogy nem a bennszülöttektől, de nem is eredendően a gyarmatosítóktól, hanem magából a gyarmatosításból származik.

Civilizált barbárság

A világirodalom egyik legjelentősebb művének, Joseph Conrad A sötétség mélyén c. kisregényének központi témája a ’civilizált barbárság’: a történet szerint az elefántcsonttal kereskedő Kurtz egyfajta félisten szerepét ölti magára az afrikai bennszülöttek körében, így hatékony zsarnokká, és ezáltal a vállalat legsikeresebb ügynökévé tud válni – végül azonban Kurtz, aki egykor civilizációs küldetéstudattal érkezett a gyarmatokra, őrült barbárként végzi.

A sötétség mélyént gyakran értelmezik úgy mind kedvelői, mind kritikusai, hogy Kurtzot az őt körülvevő ‘barbárság’, azaz a dzsungel és a civilizálatlan afrikai bennszülöttek teszik barbárrá, vagyis Kurtz a regény során mintegy beleolvad környezetébe.

Ez az értelmezés köszön vissza Francis Ford Coppola Apokalipszis most c. filmjében is, mely A sötétség mélyén cselekményét a vietnami háború kontextusába ültette át. Coppola filmje jól példázza, hogy a regénynek ez az olvasata értelmetlen, téves: az Apokalipszis mostban Kurtz karaktere nem nyer értelmet – sose tudjuk meg igazán, mibe őrül bele -, s vele együtt a többi karakter motivációja is homályba vész. (Nem véletlenül vágta újra annyiszor a filmet a rendező…)

A sötétség mélyén valójában inkább arról szól, hogy az az európai ember, aki a civilizáció nevében semmizi ki és rohanja le a világot, sokkal inkább válik barbárrá, mint azok, akiket civilizálni volt hivatott – ez a ’civilizált barbárság’. És bár A sötétség mélyén, tükrözve a korszellemet, amelyben íródott, mai szemmel nézve nem mentes a rasszizmustól, csak a ’civilizált barbárság’ szerinti értelmezésben nyer valódi értelmet Kurtz karaktere; a másik értelmezésből következik a látványos, érdekes, de mégiscsak zavaros Apokalipszis most.

Norbert Elias szociológus, aki a civilizációs folyamatokat kutatta, Joseph Conradéhoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg: a Nyugat civilizációs vívmányai, pl. az állami erőszakmonopólium, kétarcúak. Amennyiben egyszerre hoznak magukkal haladást és hatékonyabb barbarizmust (mint pl. rasszista rendőri erőszakot); illetve minden új társadalmi norma, amely megbékít egyes embercsoportokat, egyúttal potenciálisan egymás ellen fordít másokat.

Így válhatnak olyan civilizáló folyamatok, mint a demokrácia és a feminizmus ideológiai alapjaivá a más népekkel való barbár bánásmódnak – lásd, Irak megszállása a demokrácia nevében; a francia gyarmatosítók női egyenjogúságra való hivatkozása az algériai háborúban. S ahogy a ’civilizált barbárság’, úgy a ’demokráciaexport’ és a ’koloniális feminizmus’ is valójában tautológia – ahogy az Irakot megszálló Bush elnök nem volt demokrata, úgy a bennszülött nőket erőszakoló francia gyarmatosítók sem lehettek feministák; minden civilizált barbarizmus lényege, hogy éppen annak ellenkezőjét okozza, mint aminek a nevében elkövetik azt.

Ahogy Aimé Césaire írja:

„Először is azt kell megvizsgálnunk, hogyan teszi civilizálatlanná a gyarmatosítót a gyarmatosítás, hogyan vadállatiasítja el a szó szoros értelmében, hogyan alázza meg, hogyan ébreszti fel olyan eltemetett ösztöneit, mint a kapzsiság, az erőszak, a fajgyűlölet, és erkölcsi relativizmus; és rá kell mutatnunk, hogy ahányszor levágnak egy fejet vagy kiszúrnak egy szemet Vietnamban, és Franciaország elfogadja ezt a tényt […] a civilizáció egy újabb holttestre tesz szert, egy egyetemes hanyatlás következik be, egy üszkösödés keletkezik, egy fertőzés kezd elterjedni; és végső soron minden megszegett szerződés […] végső soron minden faji büszkeségre bátorítás, s minden nagyképűség egy Európa vénájába csöpögtetett méreg, amivel a kontinens lassan, de biztosan a barbarizmus felé halad.”^[2]

Sokak szemében Magyarország automatikusan mentesül mindez alól, mert nem voltak gyarmatai. Valahogy Magyarország mégis nyakig gázol a civilizált barbárságban.

Hátrafele nyilazó kereszténység – az Orientalizmusról

Magyarországon ezeket a folyamatokat csak felerősíti az ország félperifériás helyzete, mivel itt a ’civilizált barbárság’ két komponensére külön-külön is lehet ürügyet találni. A hatalom egyfelől a nyugati kereszténységnek éppen azzal a kifordított formájával szeret azonosulni, amellyel a gyarmatosítást volt szokás legitimálni, másfelől a mitikus, mesebeli Kelet részének szereti láttatni magát, amikor a Nyugat számon kéri rajta a civilizációs normákat. Ha kell fehérek vagyunk, ha kell kipcsákvérűek.

Ironikus módon a Kelet valódi népei épphogy inkább szabadulnának attól a Kelet-ábrázolástól, amit idehaza a kurultáj és a sámándob fémjelez.

Edward Said, palesztin irodalmár és gondolkodó is éppen a Kelet mitizálása ellenében írta meg Orientalizmus c. művét, amelyet egyszerűen „nyugatellenesként” értelmezni vagy tévedés, vagy csúsztatás. Said több szempontból is „nyugati” volt: brit iskolában nevelkedett, irodalmárként és zongoristaként a nyugati kultúrát jól ismerte, majd később egy nyugati nagyvárosban, New Yorkban töltötte élete java részét stb.

De Said azért sem hihetett a vulgárnyugatellenességben, mert az ő értelmezésében a Nyugat (Occident) és Kelet (Orient) inkább szimbólumok, mintsem égtájak, és ezek a szimbólumok századról századra mást takarnak. (Szimbolikus jellegüket jól mutatja, hogy Magyarországon egyszerre vannak jelen.) Amint azt megállapítja, a brit gyarmatosítás során az Orient volt a vadregényes, a feminin, az irracionális, az erkölcsileg romlott, a szexuálisan szabados;  a jelenlegi, amerikai gyarmatosítás korszakában az Orient épphogy a maszkulin, erőszakos, szexuálisan visszamaradott stb.

Az Occident és az Orient mindig egymással szemben határozza meg magát. Azonban az Orientet mindig passzív szerepre ítéli az Occident – az Orient a történelemnek csak megfigyelője lehet, aktora sohasem. Ezért amikor az Orient fellázad a Occident ellen, akkor gyakran éppen azt a karikatúrát ölti magára, amit az Occident alkotott róla. Ez a fajta „nyugatellenesség” jellemzően nem csupán gyarmatosításellenes, hanem modernitásellenes, és ellenzi a „nyugatinak” ítélt felvilágosodás minden vívmányát.

Szocializmus vagy barbarizmus

Ahogy hazánkban, úgy az arab világban is egyetlen eszme volt képes kibékíteni a gyarmatosításellenességet a modernizmussal: ez a szocializmus volt. A Közel-Keleten csak a szocialista rezsimek ruházták fel jogokkal a nőket és szálltak szembe egyúttal az orientalizmussal is. Ezek a rezsimek sem voltak hibátlanok, sőt, valójában éppúgy illik rájuk az államkapitalista jelző, mint a szovjet típusú szocializmusra általában. Azonban ha azt a történelmi eszmét keressük, melyben a nép nem alárendelt, nem egy passzív forradalom elszenvedője, de a nőgyűlöletet pl. nem tekinti megőrizendő nemzeti hagyománynak, a civilizációt pedig nem barbárság útján kívánja kiépíteni: ez a szocializmus.

Arról, hogy melyik oldalhoz tartoznak ezek a szerzők

Ez a sokadik cikkem, amiben foglalkozom ezekkel a szerzőkkel, talán ezúttal a legrészletesebben. Részben azért, mert nem akartam szótlanul hagyni, ahogy a magyarországi jobboldal kisajátítja, saját képére formálja őket. Ami fontosabb: ironikusnak találom, hogy ezek a szerzők éppen a rendszerszintű rasszizmus eredetét kutatták, s hazánkban valahogy mégse vált ki megütközést, hogy egy olyan rezsimet igyekeznek általuk legitimálni, amely eltagadja az integrált oktatáshoz és a menedékhez való jogot stb., tehát minimum megtűri a rasszizmus, de nem ritkán még hozzá is járul: ez abszurd. Amiről Fanon, Said, Césaire stb. ír, annak távolról sem csak elszenvedői vagyunk, hanem elkövetői is, és ezt nem belátni szándékos vakság.