Blog a 99%-nak

Megtalálhatjuk-e az eltűnt időt karantén alatt?

Amikor a langyos késő májusi péntek estén tizenegy hét karantén után végül hazaértem a szülői házba, s még a konyhába lépés előtt a fürdőbe tértem kezet mosni; amikor az új szappan illatát megéreztem, hirtelen az a furcsa érzés fogott el és járt át, hogy ezt az illatot már ismerem, hogy valamikor valahol éreztem már, s hogy mindez egy igen kellemes helyen egy igen kellemes személlyel volt: ahogy pedig megtöröltem a kezem, nem tudtam már nem közelebbről is megszagolni; s ekkor végleg magával ragadott az illat, mosolyogni kezdtem és hirtelen boldog lettem annak ellenére, hogy még ekkor sem tudtam, kire és mire emlékezek. Aztán, már percek óta magam elé mosolyogva a konyhaasztalnál, valódi magyarázat nélküli örömömben ülve, bukkant csak fel memóriám tengerében az emlék, hogy pontosan melyik városban, s melyik lány kezéről éreztem ezt az illatot, hogy milyen idő volt azon a fényes és letűnt napon, hogy milyen volt felszállni a vonatra a Nyugati pályaudvarban, hogy miként volt feltűzve a leány haja, hogy milyen bort ittunk aznap este, hogy miként mosolygott és mit súgott éjjel a fülembe.

Ahogy a konyhaasztalnál ülve rádöbbentem, hogy mindez, a késő esti hirtelen örömömnek az egyetlen oka, hogy szüleim új szappanját megérezve eszembe jutott egy évekkel ezelőtti nap boldog emléke, ahogy tudatosult bennem, hogy ez a jelentéktelen illat hirtelen mennyi örömöt szabadított fel, úgy jutott eszembe Kovács Blanka ajánlója a Mércéről Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényciklusához, s úgy adtam magamban hirtelen igazat Sarkadi Zsoltnak, aki évekkel ezelőtt írta Proust kapcsán benyomásaink és emlékeink egymásra épüléséről: ha tetszik, ha nem, ez az életünk. És ekkor döbbentem rá, hogy már egy ideje én magam is a Balbecben bimbózó lányok árnyékára gondolok, mikor a Dunaparton futva a fürdőző lányokat nézem, hogy Elistir képeire gondolok, mikor barátaim rajzait látom, hogy a Guermantes-szalon jut eszembe szinte minden hosszabb beszélgetést hallgatva, ezzel pedig beláttam, hogy a könyv, Marcel Proust egyedülálló megfigyelő- és leíróképessége, egy életre megváltoztatta azt, ahogy a körülöttem lévő világot felfogom, ahogy emlékeimhez és élményeimhez viszonyulok.

Nem túlzás azt mondani, hogy az Ulysses mellett talán az egyik legnagyszerűbb könyv, amit valaha olvashat az ember, s mindenképpen az a könyv, ami valaha a legmélyebb hatást tette rám: a karantén néhány hónapja alatt átrágott első három kötet kétezer apróbetűs oldala lineáris történet híján mintha nem is egy regény lett volna, sokkal inkább útmutató a valóság megértéséhez, egy szemüveg, aminek felvétele után már soha nem lát úgy az ember, mint előtte. És nem túlzás azt mondani sem, hogy a Guermantes szalon nevezetes, mindössze egy délután néhány órájáig tartó, de közel háromszáz oldalon keresztül fejtegetett beszélgetése, melyben az író minden szereplő jellemrajzát és motivációit sebészi szikével boncolja szét a legapróbb részletekig, hogy mindezt végigolvasni olyan volt, mint milliméterről milliméterre végignézni egy olyan festményt, amit előtte már ezerszer láttunk a távolról, felfedezve az emberi jellem olyan apróságait, amire talán nem is gondoltunk előtte.

Amikor a budapesti Stadionok mellett elhaladok és valami véletlen folytán a látómezőmbe kerül a gyrosz-os stand, az a bizonyos házikó, amely mellett azon a bizonyos éjszakán órákon keresztül álltam, akkor egy picit mindig összeszorul a gyomrom anélkül, hogy lepörgetném a fejemben újra meg újra kétezertizennyolc április nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszakát, azt a végtelennek tűnő időt, amíg egyik kezemben egy tátrateával, másikban az újabb és újabb sörökkel támasztottam kifejezéstelen arccal a gyroszosbódé oldalát. S pontosan ugyanilyen asszociáció az is, mikor egy étterem konyhaajtaja mellett ellépve meglátom a fényesen csillogó fémasztalokat odabent, s eszembe jutnak a vendéglátásban eltöltött éveim, a hasonló konyhákban eltöltött éjszakáim, így pedig, anélkül, hogy egy konkrét emlék utat törne a tudatom tengerében, megy már el a kedvem az egész evéstől, s indulok inkább haza.

Amikor pedig elmegyek a Tabánban amellett a bizonyos pad mellett, melyen sok évvel ezelőtt azzal a bizonyos lánnyal ültem, akkor annak az estének az emlékétől néhány másodperc alatt jutok el az asszociációk hosszú sorozatán keresztül először a lány családjáig, majd addig hogy merre kirándultam a testvérével előző nyáron és merre fogok megint a következőn valaki mással, ezek az asszociációk pedig semmiben nem különböznek attól, ami mindenkinek a fejében végbemegy, s amelyek létezésére és működésére én először az Ulysses, most pedig az Eltűnt idő olvasása után lettem figyelmes. És ahogy Proust főhőse az új információk és új benyomások megszerzésével értékeli át folyamatosan ismerőseit és azoknak viselkedését, úgy értékelem én is át szinte hónapról hónapra mindazt, amit korábban gondoltam, úgy verem a fejem a falba minden lány miatt, akik után évekig sírtam, hogy most már semmi ne tetsszen bennük, úgy értékelem át és bánom meg néha a Mércén megjelent cikkeimet is.

Amikor idén tavasszal a jegenyefák első rügyeiket hozták, amikor tizenegy hétig az apró lakásba zárva szinte csak ennyit érzékeltem a természetből, amikor nap mint nap ugyanazokkal az ismerősökkel találkoztam csak, akkor Proust főhősének baklövései Balbecban és különös szerelme Gilberte meg Albertine után kiutat jelentettek a hétköznapok unalmából, s a tény, hogy ekkor már nem tudtam a legtöbb politikai vitát nem a Dreyfus-ügyhöz hasonlítani, színesítette a szürke karantént. És ahogy Proust hőse már igen érett felnőtt korára is minden korábbi kudarc ellenére hitt abban, hogy egy napon elismert író lesz, olyan naivitással hihetünk ma mi is abban a második hullám előestéjén, hogy nem lesz ismét karantén, hogy nem kényszerülünk ismét bezártságra, s azzal a biztonsággal készíthetjük be mégis a legrosszabb eshetőségre a történetet, amiről egyesek azt mondják, hogy a legjobb könyv, amit ezen a bolygón írtak.

(Kép: Claude Monet)