Blog a 99%-nak

R.I.P. Michael Brooks

Bajban vagyok. Csak törlöm és törlöm a félkész bekezdéseket, de nem tudok a pillanat erejéhez, súlyához passzoló mondatokat a képernyőre varázsolni. Sebaj, próbáljunk meg felnőni a feladathoz és a pillanat súlyához. Mert súly, az bizony van. Nem akármilyen. Nem túlzás kimondani:

gyászol és döbbent nosztalgiával emlékezik a nemzetközi baloldal Michael Brooksra, aki július huszadikán, tragikus hirtelenséggel életét vesztette.

Michael egy fiatal üstökös volt, aki pályafutásának éppen aktuális csúcsát azzal érte el, hogy hetente többször jelentkező műsora 130 ezer feliratkozóval, több ezer patrónussal bírt, és komoly, nemzetközi politikát, spiritualitást, történelmet, aktuálpolitikát kínált a nézőknek – és a meghívott vendégek valóban elképesztően széles körének. Michael nem csak egy volt a sok Youtube-tartalomszolgáltató közül: céltudatos, elhivatott előadó volt, aki folyamatosan hangot is adott küldetésének. Nemzetközi fókuszával nem állt meg a saját országának, az Egyesült Államoknak határainál, és próbálta baloldali szemszögből, globálisan értelmezni azokat a folyamatokat, amelyek a nemzetközi jobboldal előretöréséhez, és a baloldal bukdácsolásához vezettek.

Michael olyan erővel lángolt, hogy nem tudott nem kitűnni a baloldal többi tehetséges youtuberei közül: olyan hatalmas nevek fordultak meg műsorában mint a BLM-tüntetések kapcsán még a hazai médiáig is eljutó filozófus, Cornel West, a mainstream neoliberális gazdaságpolitikával odakint talán egyedüliként szembeszegülő Richard D. Wolff, vagy épp a híres, társadalmi problémák okait hatalmas életművében kutató politológus, Adolf Reed Jr. A hosszú monológokkal tarkított beszélgetésekben Michael állta a sarat, és vendégei világnézetét, tapasztalatát beépítette a saját ideológiájába – szintézist hajtott végre, gyakran ott helyben.

Michael folyamatosan ugrált a témák között, éppen attól függően, hogy éppen miről volt szó: műsora és csapata nem csüggedt, amikor le kellett vonni a következtetéseket a Corbynt szétszedő médiahadjáratot követően, folyamatosan politikai programpontok alapján szedték szét Bernie riválisait (és tették mindezt azzal a fajta humorral, amire akkoriban nagyon nagy szükség volt – és hát kit akarok átverni: hatalmas szükség van mostanában is). Rendszeresen, újra és újra alaposan körbejárták a dél-amerikai politikai folyamatokat, és kontextusba helyezték azokat az amerikai ügynökségek beavatkozásaival kiegészítve. Ez a fajta szemlélet tette például azt lehetővé, hogy a Bolíviában elkövetett államcsínyt felismerjék – és kritizálják is.

Michael karrierjét belengte a korábbi brazil elnök iránti tisztelete (mondhatom: rajongása?) – ezt a tiszteletet és a politikai okokból bebörtönzött politikus kiszabadítását sürgető kampány követte, ami végül Lula szabadulása után egy személyes interjúban teljesedett ki, Michael egyáltalán nem titkolt örömére.

De a TMBS nézői nem csak az USA szomszédaival kapcsolatban kaptak információkat: Orbán neve rendszeresen előkerült, amikor az újhullámos autoriter rezsimek eredetéről volt szó, és az egyik héten képes volt az indiai Modi-rezsim túlkapásairól beszélni, a másikban Richard Wolffe-fal együtt Macronról és a sárgamellényes mozgalomról diskurálni – és egyértelmű volt végig, hogy Michael valóban észben tartja a nemzetközi folyamatokat, mint egy hatalmas stratégiai játék csatamezőjét.

Michael Brooks és Lula da Silva

Michael persze nem csak a komoly politikai témáival és az idén tavasszal megjelent könyvével vált híressé a nemzetközi balos körökben, hanem sajátos, de minden kétséget kizáróan zseniális humorával is. Mesterien tudta kifigurázni a politikusokat, amit több órás gyűjtemények bizonyítanak – van itt minden, a titokban keményen fehér-ellenes, iszlamista Obamától kezdve, a jobboldali Mandelán át, egészen a Chris Matthews-Bernie-Warren vonalig, akiktől főleg a 2019-es demokrata előválasztásokon szerzett elég komoly inspirációt.

De semmi sem mutatta jobban, hogy mennyire fogalmatlanok a Sam Seder-féle Majority Reportba betelefonáló libertáriusok gondolatai (amiben egy teljesen állam nélküli világot próbálnak felvázolni, de az utak koncepciójánál már elakadnak), mint amikor Michael a háttérben elkezd kontrollálatlanul röhögni – ez a röhögés pedig, akármilyen groteszk is, örökre meg fog maradni nekünk emlékként. Michael könnyen nevetett, és könnyen nevettetett – az elkövetkező napokban még sok balos tartalomgyárostól fogunk hallani anekdotákat a poénjaival és a karikatúráival kapcsolatban.

A politikaelméleten és a poénokon túl Michael folyamatosan emlékeztette a nézőit és a vendégeit, hogy érdemes mindig globális kontextusban, hosszú távú mozgalmakban gondolkozni. Nem hagyta magát lehúzni a hétköznapi balhék és botrányok kapcsán, és a heti adásaiban rendre olyan vendégeket és olyan monológokat készített elő, amelyek komoly, mély ismereteket adtak a nézőnek – vagy legalábbis megmutatták az utat az ismeretek megszerzése felé.

A halála előtti héten az egyik pillanatban a Bernie-kampány hosszú távú tanulságait szedte össze, amit egy alaposabb rant követett arról, hogy miért kellene már végre komolyan tenni valamit az éhezés megfékezésért – végül pedig háromnegyed órán át beszélgetett vasárnap Vincent Bevinssel a „Jakartan Method: Washington’s Anticommunist Crusade and the Mass Murder Program that Shaped Our World” című könyvéről: tehát arról, hogy milyen szerepe volt az Egyesült Államoknak a 65-ös indonéz népirtásban, és hogy hogyan vált bevett gyakorlattá a hidegháború alatt a nemzetközi baloldali mozgalmak fizikai erőszakkal való megzabolázása, semmitől sem riadva vissza.

Kemény témák – de szinte kihagyhatatlanok, ha valaki tényleg a felszín mögé szeretne látni. Nem csak lexikális tudással, de komoly érvekkel és tényekkel vértezte fel kitartó nézőit a neoliberális dogmákkal és a reakcionista, szélsőjobboldalisággal táncoló felszínes ideológiával szemben.

És most itthagyott mindannyiunkat, mi pedig itt maradtunk, és nem csak a hiányérzet van, hanem valami más is. Személy szerint azt érzem, hogy kevés vagyok. Ha most azonnal elkezdenék háromszor annyit olvasni, mint eddig tettem, akkor sem hiszem, hogy egy évtizeden belül be tudnám érni Michaelt – pedig csak három évvel született nálam korábban. Tudom, ez nem egy verseny, erre pedig ő hívta fel a figyelmet: az olvasás és művelődés mellett figyelt arra, hogy mozgalmat, „balos hálót” alakítson ki: ott ‘signal boost’-olta a feltörekvő kollégákat, ahol csak lehetett, legyen szó a friss Jacobin magazinos írókról, Benjamin Dixonról, Nomiki Konstról vagy épp a Krystal Ball-féle Risingról.

Michael pályája azt mutatja meg nekem, hogy milyen az, amikor valaki hihetetlenül ambiciózus, hosszú távú projekteket csinál, teljesen önzetlenül, minden barátja és kollégája elmondása szerint kizárólag azért, hogy a világban az egyenlőtlenségek megszűnjenek, vagy legalábbis a lehető legkisebb szintre csökkenjenek, függetlenül attól, hogy ki melyik országban született. Ilyenek az igazi ikonok, és Michael Brooks alighanem örülne annak – vagy épp most is örül, akárhol is van -, ha látná, hogy mennyi embert érintett meg munkásságával, nevetésével, őszinte figyelmével. Hiányozni fog. „Nyugodj erőben”, Michael Brooks.