Blog a 99%-nak

Szobordöntögetők

A 2015-ös menekültválság során tapasztaltam meg először azt, hogy milyen az, amikor az ideológiai alapon vívott háborúban egyszer csak nagyon durván és brutálisan megemelkedik a tét, és többé nem csak arról lesz szó, hogy bekerül-e az LMP a parlamentbe, meglesz-e a kétharmad az aktuálisan regnáló hatalomnak vagy sem – hanem az, hogy pontosan hogyan, milyen szavakkal, milyen koncepciók mentén fogunk gondolkodni mint társadalom. 2015-ben láttam először azt, hogy a magát ellenzékiként aposztrofáló térfélen elkezdtek olyan ideák beszivárogni a beszédmódba, amelyeknek nagyon nem lett volna szabad. Ilyen az, ahogy a menekült szó helyét szépen lassan átvette a migráns, még az ellenzéki sajtó egy részében is. Ilyen az, hogy minden egyes „igen, szolidárisnak kell lenni” kezdetű mondatot valami olyasmi követett, hogy „de azért az sem normális, ami Nyugaton zajlik”, „azért tönkre sem kellene ebbe mennünk”, „nem akarjuk hogy teljesen eltűnjön a magyar nép életvitele”, „van elég bajunk nekünk a cigányokkal/hajléktalanokkal”. Ismerős, igaz?

Miközben a hazai média a NER anyagi természetű térfoglalásával volt elfoglalva, ekkoriban a nemzetközi porondon már javában dúlt az a fajta ideológiai csata, amit elsődlegesen a Youtube-on, videójátékok chatszobáiban, 4chanen, Redditen, és persze Twitteren vívtak. Az Alt-right ekkor építette fel magának a modern mítoszait, amibe beleszőtt mindent, ami csak elrettentheti a nyugati, magát (néha joggal!) kisemmizettnek érző célközönségét: a túltolt feminizmus, a feltámadó marxizmus, a genderpánik, a templomok helyett mecsetek mind-mind egy keretes szerkezetet alkottak: minden egyes puzzle-elemnek megvolt a helye, a szerepe, a fontossága. A tradicionális családmodell, Apuval a középpontban: a stabilitás. A vallás: túlvilági jutalmakat és örök kárhozatot egyaránt belengető keretek, amiben mozogni lehet. Túltolt feminizmus, csökkenő születésszám: egzisztenciális fenyegetés, az egyetlen igazán fájó fajtából. A feltámadó marxizmus képe: a széttört meritokrácia, a kemény munka gyümölcsének teljes elrothadása.

Ezek a koncepciók egymást erősítették, kéz-a-kézben jártak, és olyan gondolatvilágot eredményeztek, amiben azért lehetett vitatkozni szolidaritásról, itt-ott megnövelt bérekről, de ha valakit nagyon nyomás alá helyeztek, akkor pillanatok alatt előjött az, hogy a komolyabb változások a baloldali irányba tulajdonképpen nagyobb fenyegetést jelentenek, mint a jelenlegi status quo bármelyik rigolyája.

Az évek teltek, az alt-right intézett magának pár miniszterelnököt/elnököt, a baloldaliak elvesztettek pár ikont és egy rakás lehetőséget – de a közbeszéden ejtett sebeket nem kezelte senki. Így tehát nem is tudom, hogy mire számítottam, amikor elérkezett a 2020-as év, és a COVID lájtos atlantista, etatista kitérői után ráfordult a közbeszéd egy olyan témára, amiben ezek a tendenciák végre kiélhetik magukat: ez a Black Lives Matter mozgalom és a „szobordöntögetések”. Fárasztó lenne egyesével linkelni minden alkalmat, amikor a televízióban, online adásokban vagy lapokban foglaltak állást a magukat középről, „balról” vagy jobbról ellenzékiként aposztrofáló emberek ebben a témában – de egy közös pont azért sokukban megfigyelhető volt. Az a fajta egyrészt-másrésztezés, aminek bénító erejét 2015-16-ban már megtapasztalhattuk. A sebek újranyíltak, én pedig döbbenten hallgattam meg, hogy bizony ez az egész már a metoo által is „veszélyes vizekre evezett” cancel-kultúra következő lépése, amikor már a szobrokért jönnek, a történelmet el sem akarják fogadni, sőt, gyűlölik, és ha nem vigyázunk, a keresztény nyugati (értsd: fehér) civilizációnak egy-két éven belül hopp, vége szakad.

Így, ahogy mondom. A civilizációnk van veszélyben. Nem, nem azért mert a magát a világ elsőszámú demokráciaexportőreként marketingelő Egyesült Államokban jelöletlen katonák jelöletlen autókba visznek el békés, a tömegből kiemelt tüntetőket. Nem azért, mert a klímakatasztrófa hatásainak következtében jelenleg fél magyarországnyi erdőtűz lángol Szibériában, ahol szolid 10 fokkal mérnek többet, mint ami a szokásos (vagy beszélhetünk az ausztrál erdőtüzek eredményéről: több milliárd halott állat). Nem azért, mert a COVID-19 járvány világszerte olyan válságokat idézett elő, amik szeleit még csak most kezdik felfogni a nemzetállamok, és ezzel eljutottunk egy olyan történelmi korszakba, hogy ha valaki megélte a 2001-es Dotcom buborék szétpukkanását, a 2008-as válságot és a mostani időszakot, az két évtized alatt két-három(!) válságban veszíthette el a megtakarításait és egy esélyt a jobb életre. Nem, nem ezek a valódi problémák. A valódi problémák bizony azok, hogy miután ismét világossá vált, hogy a jelenlegi világrendben erőszakszervezetek segítségével van leuralva az, akit leigáztak (legyen az indián, fekete, kongói, szír, éhbérért dolgozó fehér férfi, otthon bántalmazott és kényszermunkára befogott nő, a közügyekből kirekesztett transznemű, vagy ezek tetszőleges kombinációja), a Tömeg úgy döntött, hogy ebből elég. Az a tömeg, amelyben bizony vannak fehér szövetségesek is, megelégelte a közterek befoglalását ezek által a szobrok által. Nem ez a mozgalom fő célja, de ez a mozgalom egyik mellékhatása.

Mert legyünk most nagyon világosak, és ne beszéljünk félre. A szobordöntések – ahogy a szoborállítások is – a hatalomról szólnak. A dominanciáról.

Ezt tényleg Magyarországon nekem kell elmondani? Az elmúlt tíz év már-már tragikomédiába hajló szobros balhéi után? Benyomok egy gombot bármelyik újságírón, és bemegy az ATV-be húsz percen át arról beszélni, hogy mennyire rossz az, hogy a mindenkori hatalom felülről erőlteti rá a vízióját, politikai idoljait a köztereinkre, és hogy eközben valóban „köztiszteletnek” örvendő figurák hogyan kerülnek egyre távolabb a fontos terektől – vagy ki sem jutnak oda? Tényleg el fogjuk játszani azt, hogy a konföderációs tábornokokat a Múlt Iránti Objektív Tisztelet jegyében pakolták ki? Vagy az indián szent hegy, Mount Rushmore oldalára azért rakta ki az akkori kormány az elnökök faragását, mert ennyire tisztel mindent? Dehogy is. (Érdekes, a hely látványossága mellett kevesebb figyelem övezi azt a mészárlást, ami az építkezést megalapozta, néhány évtizeddel korábbról: több száz fegyvertelen nő és gyerek sziú indiánt öltek meg a Wounded Knee mészárlás során[1].) Pontosan ugyanúgy alkot magának világnézetet, erőt, leuralt köztereket – és vadont-, ahogy most itthon az új földesuraink leuralják a természet maradékát is, hogy a helyére szállók, pompás hotelek, magánlakások kerülhessenek. Vagy mit jelképezett a fantasztikusan történelmi örökségként tekintett budai Citadella, ami kifejezetten a pesti nép megfélemlítése céljából épült oda, ahova, úgy, ahogyan? [2] Csak az nem látja a párhuzamokat, akinek érdekében áll vaknak tűnni.

Tényleg George Washingtont kell idolizálni? Azt az embert, aki, miközben államában már megvoltak a rabszolgafelszabadítási törvények, úgy talált magának kiskapukat, hogy utaztatta a rabszolgáit államon kívülre, és így elérte azt, hogy soha ne kelljen felszabadítani őket? Értem én, hogy most felhorkad három történész (és Puzsér Róbert), hogy a modern kor morálját ne erőltessük rá az akkori emberekre, de sajnos ez a kibúvó nem adatik meg nekik: már a kor jogszabályaival, törvényeivel szemben keresték akkor is a kibúvókat. Voltak már akkoriban is nem rasszista, nem mások kizsákmányolására, ember alatt tartására építő gondolatok, és bizony még népszerűségük is akadt, akármilyen hihetetlen az a mai kor emberének. Vagy II. Lipót, a nagy építő? Micsoda építkezéseket hajtottak végre az ő idejében, a csodájára járt fél Európa. És miből? A kongói, rabszolgának befogott munkásokból. Az építkezés végső költsége? 8-10 millió halálos áldozat, megcsonkított gyerekek, levágott végtagú túlélők és egy megtört nemzet. Mit kellene ezen védeni vagy tisztelni?

A szobordöntések a kulturális hegemónia megroppantásáról szólnak. Értem én, hogy ettől most valahol egy budai kávézóban megjelenik egy újságíró homlokán két verejtékcsepp, mert nagyon sok elfelejtett, kihagyott, megúszott elméleti munkát kell majd elvégeznie. Azt, hogy amikor kapta az amerikai és brit kultúrexportot, fenntartotta ugyan a felülvizsgálat jogát a hazai helyzetben (hiszen itt élt, értette hogy pontosan hogyan játszik a hatalom a köztereken át is), ugyanezt a munkát már nem tudta vagy nem akarta elvégezni a külföldi történetekben.

Mit gondolunk mi Európa szerepéről a világban? Rabszolgaság az Egyesült Államokban? Egész munkásgenerációk megnyomorítása az ipari forradalom Angliájában? Hajsza Afrikáért, gyarmatosítási verseny, csipetnyi népirtással itt-ott? Két világháború, amiből az elsőben alaposan benne volt az Osztrák-Magyar Monarchia a tutiban? Holokauszt? A holokausztnak megágyazó, az egész kontinensen végigsöprő, már az 1800-as évek második felében egyre inkább felszínre törő, és a kor populistái által meglovagolt antiszemitizmus, amiről szeretünk egyáltalán nem beszélni? Atomot dobni Japánra, többször? Kizsákmányolni több kontinenst az anyagi erőforrásokért, majd az ily módon létrehozott bankóriások és kereskedőcégek örököseként a mai napig befolyásolni a világpiac folyamatait? A hidegháború alatt elképesztő mennyiségű, a baloldal ellen elkövetett politikai erőszak és gyilkosság, sokszor állami segítségre? Ezek nem történtek meg? Minden megbocsátható, ha jók a kávéházak, ha van „tudományos fejlődés”, ha embert küldtünk a Holdra (mi, Nyugat, haha), ha művelten tudunk beszélgetni arról, hogy pontosan mennyire gerinctelen Bushék hazugságokra épített iraki inváziója, a több százezres áldozattal és a destabilizált régióval együtt – de azért Irán latorállam, és megérdemel mindent, ami jön[3] ? Hogy nem káromkodunk, ha elnyomást látunk, csak elszomorodunk picit, és lamentálunk egyet azon, hogy az oktatás, csak az segíthet, talán a következő vagy az az utáni generációnak – mert kapkodva nem szabad ezekbe a dolgokba beavatkozni. (Kivéve persze akkor, ha a civil infrastruktúrák szőnyegbombázásáról van szó a Közel-Keleten, akkor lehet).

Ez a nyugati hegemónia, és KIZÁRÓLAG ez a hegemónia engedhette meg azt, hogy még most, 2020-ban, megannyi válság után, és annyi felszínes egyenlőség-tettetés után is ilyen erővel csapjon vissza az értelmiség, ha a közbeszédbe végre elkezdenénk őszintén, világosan beszélni arról, hogy pontosan mit is hozott a nyugati hegemónia a világ számára. Épp itt volt az ideje, hogy világosan beszéljünk: a nyugat egyetlen esélye a fennmaradásra az ideológiák porondján az, ha szembenéz a saját múltjával, és hajlékonnyá válik. Ha tényleg köti az ebet a karóhoz, ha tényleg összemossa az erőszakot, a gyilkosságot azzal, hogy a kisemmizettek és a haragukban cselekvők szobor elleni vandalizmust (i.e. másik személyt nem megsértő, nem bántalmazó, anyagi/esztétikai veszteséget okozni) követnek el, akkor ezek az indulatok – magamat ismétlem – nem fognak csitulni. Lehetne azt állítani, hogy ez minden világok legjobbika, és a Fair Piac Láthatatlan Keze döntött csak úgy, hogy ez így legyen, de a folyamatosan megismétlődő válságok, az USA számolatlan külpolitikai beavatkozása más országok politikai berendezkedéseibe, a termelési módunkból következő klímakatasztrófa empirikusan cáfolja mindezeket. Nem arról van tehát szó, hogy itt minden fasza, csak végre fogná be a száját a jó dolgában már minden miatt hisztiző csőcselék – hanem épp ellenkezőleg. Semmi sincs rendben, és ha semmi sincs rendben, akkor bizony a köztéren rádmosolygó, Kongó felét kiirtó belga tömeggyilkos szobra már könnyen lehet egy utolsó csepp a pohárban.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni”, szól a klasszikus. Nos, én adok egy másikat, bár senki vagyok: tetszettek volna egy jobb világot teremteni. Hogy miért nem sikerült, arról lehet vitázni, csak hazudni nem kellene tovább róla.

 

*Miközben ezekről elmélkedünk, a „teljes pusztulás felé tartó”, a szobordöntögetés kapcsán főszerepet játszó Egyesült Államokban egyébként a lakosság nem támogatja a rendőri büdzsé drasztikus csökkentését, a Képviselőházban pedig 92 demokrata segítségével leszavazták[4] azt a javaslatot, ami 10 százalékkal csökkentette volna a Pentagon költségvetését.*