Blog a 99%-nak

Értelmiségiek, hol a szolidaritás?

Amerikában minden ezredik fekete meghalt a COVID-19 miatt„, adták hírül néhány hete. Sokkoló, erős számok. Mutatja, hogy mennyire durván tagozódott az amerikai társadalom, és a betegségek mennyire aránytalanul érintik azokat, akik alapból is marginalizált helyzetben vannak. A következő gondolatom a keserű elkeseredettség: Magyarországon ugyanis esélyünk sincs arra, hogy ezeknek a számoknak a romákat érintő arányát kiderítsük, a kormány ugyanis nem ad, a jelenlegi gyakorlata mellett nem adhat teljes képet a járvány össztársadalmi hatásaival kapcsolatban.

Na, nem mintha nagyon ki akarná mindezt deríteni a magyar társadalom értelmiségi, önmagára gondolkodóként gondoló része. Persze, néhányan időről időre elmondják, hogy mennyire dermesztő, mennyire riasztó azzal a romagyűlölettel találkozni, amiket a kommentekben látunk – de mint azok, akik egy pillanatra feljönnek a víz fölé levegőt venni, utána alámerülünk a saját közegünkbe.

A tévében ismét jól öltözött, kulturáltan – és kirekesztően – fogalmazó szakemberek beszélnek integrációról, integráció hiányáról, kulturális feszültségekről, aztán megy minden tovább. „Mikor lesz ez a társadalom egészségesebb?„, kérdezzük, majd tovább megyünk: Dúró Dóra már megy is tovább az abortuszra, Novák Előd pedig a meleggyűlöletre, most pedig a fegyverviselés kiterjesztéséről fantáziál – nekem meg picit megremeg az idegességtől a napot nem nagyon látó (bár el sem viselő) hófehér két, billentyűzetet püfölő kezem.

Ez a luxus azonban nem mindenkinek adatik meg. Itt van például az Ame Panzh, a TV Baxtale öt fős beszélgetős műsora, ahol hiánypótló formában, hozzáértéssel és alapossággal  járják körbe a legégetőbb és legkomplexebb társadalmi problémákat, egyenlőtlenségeket roma gondolkodók, civilek, aktivisták.

Egyikük, Márton Joci nyáron egy egészen rövid pillanatra átütötte a mainstream értelmiség ingerküszöbét, amikor – többek közt egy nagyszerű 444-es interjúban – arra hívta fel a figyelmet, hogy bizony Bogdán László szerepét és viselkedését leginkább úgy lehetne leírni, mint azokét az amerikaiakét, akik internalizálták magukban az elnyomást, és elfogadják azokat az axiómákat a tolvaj, lusta romákról, amiket egyrészt a marginalizáció, az erőforrásokhoz való hozzáférés teljes megtagadása, másrészt pedig az általánosító, rasszista, fehér szupremacista propaganda hozott létre.

Ezt követően a Partizán is ellátogatott Cserdibe, és hirtelen megszűnt a tabutéma tabusága – de erre tényleg ennyit kellett várni? De míg én megengedhetem magamnak, hogy csapongjanak a gondolataim, az Ame Panzh aktivistái húsba vágóbb módon találkoznak a valósággal. Hogyan? Így:

A „bűnük”? Nem mainstream szexuális orientációval és identitással rendelkezni, beszélni a Meseország Mindenkié című gyűjteményről egyrészt-másrésztezés, apróbetűzés, csillagozás nélkül. Támogatóan.

Lehet azt mondani persze, hogy trollok mindenütt vannak, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra, hogy nyáron a Deák téri késelés utáni fehér nacionalista tüntetés egy pontot tett arra az i-re, amit mi, fehér magyar értelmiségiek csak azért nem bírunk elviselni, mert tudjuk, hogy az ilyen folyamatokban előbb vagy utóbb mi fogunk következni – a „hazaáruló” civilek, akik kritikát mernek megfogalmazni a kormánnyal szemben, a nem eleget szülő nők, a nem elég hazafi férfiak, a nem eléggé rátermett katonák, a melegek.

De előttünk azonban itt vannak a folyamatos retorikai és fizikai támadás alatt álló roma honfitársaink. Ha nem lennének honfitársaink, akkor is minden erőnkkel ki kellene állnunk mellettük az ilyen támadásokkal szemben – az alternatíva ugyanis egy olyan társadalom elfogadása, amiben az ilyen gondolatok és támadások megengedettek.

Ebben egyébként szinte semmi újdonság nincs: ugyanilyen sztoicizmus övezte a nagyobb felületekkel rendelkező privilegizált gondolkodók köreit nyáron akkor, amikor Osváth Zsolt előbb a fent említett Novák Előddel, később pedig Budaházy Eddával vitázott a melegek emberszámba vételéről, jogaikról – úgy, hogy Edda tekintetén és retorikáján olyan tömör gyűlölet sütött (ezt ő sem tagadta), amit nagyon ritkán rögzítenek videóformátumban ilyen hosszú időtartammal.

Ez a műfaj általában utcás, 1-2 perces videókat szokott eredményezni, de most alaposan elmerülhetünk benne. De ne legyenek illúzióink: minden egyes normalitásra buzdítás a Mi Hazánk-féle politikusok és a követőik által egy dobbanás, egy lüktetés a társadalom vérkeringésében, amely tovább feszíti a meglévő elnyomások kereteit, tovább mélyíti az árkokat – és ha előbb-utóbb az egyik hajszálér elpattan, ugyanezek a politikusok majd, ha „szerencsénk van”, elhatároldónak az atrocitásoktól, ha viszont nincs szerencsénk, akkor semmi kivetnivalót nem találnak abban – hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarország miniszterelnöke tette azt akkor, amikor 2017-ben a menekültekkel szemben szolidáris panziótulajdonos autóját rongálták meg.

Az Ítélet Magyarországon című dokumentumfilm egyik gyomorforgató jelenetében a bíró arról faggatja a tanút, hogy tényleg nem tűnt fel az, hogy az egyik tettes Apuként beszélt Hitlerről,  és parazitaként, kiirtandó féregként gondolt a cigányokra és a zsidókra? A nő válasza értetlenség volt: „mert mindenkinek ez a véleménye a környezetemben”, mondja.

Lehetne itt elmélkedni arról, hogy hány Novák Előd, hány Dúró Dóra, hány erőszakra buzdító erőszakszervezet az, ami majd kiüti az értelmiség ingerküszöbét, de úgy látom, hogy mint mindenben, ebben is kifejezetten lassan, a ráérő emberek kényelmével reagálunk. Nincs ennyi időnk. Ha nem kezdünk el teret engedni a roma gondolkodóknak a soraink közt – tévében, YouTubeon, Facebookon, egymás közt-, akkor nem lesz miről beszélünk. Akkor bizony rólunk is úgy fognak majd beszélni 40-50 év múlva, mint mi most a 44-es társadalomról. „Hogy engedhették ezt?” Hát épp így.