Futótűzként járta be a magyar internetet a kiskörei páva, Borisz története. Boriszt ugyanis a környéken dolgozó közmunkások eltulajdonították a családi kertből, majd „annak rendje és módja szerint” elfogyasztották. A szerencsétlen állat nyolcvan dekányi húsával pedig valószínűleg aligha laktak jól, főleg úgy, hogy az állat eszmei értéke 100 ezer forintra rúg.

Nem fogok hazudni: első lépésben engem is arcon ütött ez a történet, főleg azért mert a Facebook és a személyes hitem (ingázni a vegánság és a vegetarianizmus között, lassan egy évtizede) alapvetően arra kondicionált, hogy nap mint nap szembesüljek a különböző állati szenvedésekkel. Áramütötte gólya, kitört szárnyú, szemétbe hajított – de még élő – baglyok, kínzott és végül megmentett kutyák, ezer meg egy macskafogta madár, aki végül nem éli túl a sérülésekből következő betegségeket, fertőzéseket. Borisz egy újabb eset volt a listán: a fenti sérülések és rendszeres állati halálozások okai a hanyag, felelőtlen, vagy az állatok életét semmibe vevő emberek, és az emberi cselekedetek, vagy azok hiánya. A baloldali gondolat alapja a szolidaritás, nem az elnyomás. Elnyomások alól kitörni szándékozó emberek nem rugózhatnak úgy neki a hatalom megszerzésének, hogy közben úgy támaszkodnak a náluk gyengébbekre (ezeknek az entitásoknak a köreibe bizony az állatok is beletartoznak!), hogy az ő igényeiket semmibe vegyék. Ez tehát egy tényszerűség – szerintem. Borisz halála azonban, főleg a keretezésnek és a posztoknak köszönhetően valami mást is megmutatott.

Bizony, van egy nagyon komoly osztálykonfliktus ebben a történetben, és főleg a reakciókban. Az alig burkolt cigányozás és a közmunkások lenézése mellett előkerültek azok, akik megint tényleg valamilyen műveltségi szinthez (?) kötnék a szavazati jogot, vagy komolyabb büntetést követelnének ezeknek a „mocskos bűnözőknek” – olyan indulatokat prezentálva, amiket egy-egy újabb NER-gazdagodásnál rég elengedtünk. Nem lehetetlen szimpatizálni egy másik keretezéssel is, ami a „csak azért is kiesszük a földesurat a vagyonából” mentalitást vélték felfedezni a tett mögött: láttak egy csodaszép állatot egy kertes házban, nekik meg korgott a gyomruk: micsoda szimbolika! Ezzel én nem tudok azonosulni, de egyet hátralépve az talán kimondható, hogy az egészséges társadalmak nem arra épülnek, hogy a minimálbér alatti fizetéseken tartott emberek százezrei közt próbál meg a társadalom feszültségmentesen élni. A feszültség anyagi természetű, létezik, figyelmen kívül hagyni pedig nem lehet. Vagyis hát… de, lehet: akkor történik az, mint most ez az eset, hogy valaki eltulajdonít egy pávát, vagy egy tyúkot, vagy egy disznót.

Egy disznót, akikből Borisz csendes sorstársai válnak nap mint nap, tízezres, százezres nagyságrendben. Disznók, csirkék, tehenek milliói végzik hasonlóan Boriszhoz, csak épp több évnyi eseménydús és különleges élmények helyett kínokkal, kosszal és szenvedéssel teli rövid életet követően. Borisz élete a kivétel volt, nem a szabály – ezt pedig nagyon jó lenne, ha a modern társadalom végre tudatosítaná magában. És persze minden alkalommal, amikor erre felhívják az ember figyelmét, azonnal vérző szívű liberálisokká, túlzott hisztit toló vegánokká válunk – pedig csak és kizárólag az igazságot mondjuk el.

A modern társadalmunk éppúgy támaszkodik az emberek mindennapos kizsákmányolásaira, mint az állatvilág folyamatos keserves kínjaira és pokoli körülmények közt lezajló rövid kis tragédiáira.

Ezekre építettük fel azt, amiben most élünk: ne csodálkozzunk hát, ha ilyen konfliktusok keretezik be néhány napunkat, amikor egy-egy ilyen nagyobb publicitást kapó eset kihozza a táplálkozás és a különbségek kérdését a tudatalattinkból a tudatos gondolkodásunkba. Legyünk észnél – és ha már ilyen érzelmeket vagyunk hajlandóak (helyesen!) érezni egy érző lény levágása iránt, akkor tegyük fel a kérdést: tényleg nincs alternatíva?