Kifejezetten ambíciózus, 29 pontból álló programot mutatott be csütörtöki megalakulása előtt a második Conte-kormány. Mint ismeretes, az előző, populista-rendszerellenes Öt Csillagos Mozgalom (M5S) és a nacionalista-szélsőjobboldali Liga (Lega) koalíciója augusztusban véget ért, miután a szélsőjobboldal vezetője, Matteo Salvini a teljes hatalom megszerzésének reményében kiszállt a kormányból.
Akkor Salvini új választásokra játszott és azt hitte, elég csak felrobbantania az amúgy is nyögvenyelősen működő populista-szélsőjobboldali koalíciót és az új választásokon az egekben szárnyaló népszerűségét meglovagolva miniszterelnök lehet. A köztársasági elnök és a többi párt azonban máshogy döntöttek, így végül a két korábbi ősellenség, a populista M5S és a balközép Demokrata Párt (PD) jelentették be, hogy új koalíciót alkotnak.
Miután szeptember ötödike csütörtökön a bázisdemokratikusan működő Öt Csillagos Mozgalom tagjai nyolcvan százalékos többséggel megszavazták a bizalmat az új kormánynak, Sergio Mattarella köztársasági elnök hivatalba iktatta Giuseppe Conte miniszterelnököt. Conte, aki politikai pályafutása előtt Firenzében volt jogászprofesszor, az ezt megelőző másfél évben miniszterelnökként kínosan igyekezett egyben tartani a recsegő-ropogó koalíciót, most pedig újra vállalkozik erre a szerepre.
A második, immár populista-balközép (színek szerint sárga-piros) kormányában a tíz ötcsillagos, kilenc balközép, egy kommunista és egy technokrata miniszter van, mellyel igen vegyes társaság néz elébe az elkövetkező két és fél évnek (optimális esetben ennyit kormányozhatnak majd). Annak ellenére, hogy az új kormányban két, eddig egymást szívből gyűlölő politikai tábor oldódott fel (az M5S ugyanis pont a Demokrata Párt ellenében kezdett el annak idején politizálni), programjukban végül sikerült összeszedni a közös céljaikat.
Az Olaszországban minden választás után megtett ígéreteken kívül (mint amilyen a bürökráciacsökkentés, a gazdaságélénkítés és az infrastruktúra fejlesztése), a Conte II kormány céljául tűzte ki a maffia elleni harcot, a parlamenti képviselők számának csökkentését és az oktatásra fordított összegek erőteljes emelését is.
Ami azonban ennél is fontosabb, az a gazdaság baloldali jellegű átalakítása: az új koalíció ugyanis visszavenné állami kézbe az autópályákat és csökkentené a munkavállalókra járuló adókat. Programjuk talán leginkább ambiciózusabb pontja a Green New Deal terve, azaz a gazdaság lehető leggyorsabban karbonmentesre való átállítása.
Az új kormányprogram iránt persze lehetnek kétségeink: a Demokrata Párt korábbi vezetése ugyanis még hatalmon neoliberális gazdaságpolitikát folytatott és mindenben igyekezett kiszolgálni Brüsszelt, az ötcsillagosok pedig kormányon képtelenek voltak megvalósítani szociális reformjaikat. Ehhez jön, hogy pontosan tudjuk azt is: Olaszországban vagyunk, így az ígéreteket egyáltalán nem kell olyan véresen komolyan venni. De ha mást nem is értünk el, egyvalamiben biztosak lehetünk: másfél év huzavona után elvált a búza az ocsútól és egy olyan kormány alakult, amelynek legalább céljai előrefelé mutatnak, nem hátra. És ha a szándék is meglesz az ígéretek végrehajtására, akkor Itáliának sok év után olyan kormánya lesz, amely tényleg az olaszok és Olaszország érdekeit képviseli. Már csak akarni kell.
