Azok közé tartozom, akik Puzsér Róbertet jelentős közéleti gondolkodónak tartják. Akkor is, ha nem értek vele mindenben egyet, filozófiai munkásságát nagyra értékelem. Ezzel csak részben összefüggésben néha a politikai cselekvés mikéntjében is egyetértünk: így buzdítottam például idén októberben az önkormányzati választások előtt – a baloldalon elég egyedi módon – a Puzsérra való szavazásra. (Nem bántam meg).

Ebben a cikkben viszont nem a Puzsér-gyűlölők és a Puzsér-fanok vitájába akarok beszállni. Ennek a cikknek az apropója sokkal inkább Varsányi Bence korábbi, Nyugati-téri keresztállítással kapcsolatos cikke, amiben magát, mint a mérsékelt centrumban lévő embert mutat be – a jobboldali és baloldali szélsőségekkel szemben. Nem a cikk tartalmára szeretnék viszont reagálni, hanem annak retorikájára: a mérsékelt (polgári) centrum gondolatisága és a szélsőségekkel szembeni egyetlen alternatívaként való felmutatása Puzsér narratívája. Varsányi Bence cikke pedig azt jelenti, hogy Puzsér kitermelte maga körül azt az értelmiséget, ami átvette a retorikáját és a narratíváját – a „polgári centrum”-ban tehát tényleg vannak emberek.

Itt viszont meg kell állni egy pillanatra a kérdésnél, hogy mit is jelent ez a polgári centrum. Puzsér idén ősszel azt mondta, mindenkit vár a centrumba, aki mérsékelt és elutasítja a szektás kultúrharcot. Puzsér politikai barátai pedig ennek megfelelően sokszínűek: vannak baloldaliak (FAM, Schiffer, Konok Péter), jobboldaliak (Vona Gábor, Dévényi István), és liberálisok is (Ceglédi Zoltán). Ezek az emberek pedig nagyjából le is fedik a magyar politikai palettát – leszámítva a tényt, hogy éppen egyik szekértáborban sincsenek benne. De hogy mi tartja őket össze ezen kívül? Nem sok. Sőt, azon kívül igazából semmi, hogy ugyanúgy utálják a liberális, mint a jobboldali tömböt, ennek az ellenérzésüknek pedig hangot is adnak.

Puzsér egyik politikai elődje és bevallott példaképe az olasz Beppe Grillo volt, a rendszerellenes-populista Ötcsillagos Mozgalom megalapítója. A mozgalom nevében (MoVimento 5 Stelle) nem véletlen a nagy V betű: az ugyanis a Vaffanculo! (B****ameg!, szó szerint Se**be b***lak!) rövidítése, ami a mozgalom mottója is volt jó ideig. Ha valaki, akkor ők ugyanis elutasítottak mindent: a jobboldalt, a baloldalt, az eurót, az oltásokat, a technológiát, a környezetszennyezést meg az infrastrukturális beruházásokat is.

A mozgalomba pedig ennek megfelelően összetömörült egy valódi, Puzsér-féle polgári centrum: ott voltak a valaha volt délolasz fasiszták, az északolasz fiatal antikapitalista értelmiség, meg nagyvárosok polgári radikálisai. A Vaffanculo! jelszavához pedig egyre többen csatlakoztak, s a mozgalom annyira sikeres is lett, hogy megnyerte a 2017-es választásokat, beteljesült a polgári centrum álma és legyőzték mind a jobb, mind a baloldalt. Már csak egy kérdés maradt: mit kezdjenek az országgal, ha éppen már hatalomra kerültek.

A történet maradék része már ismert: a B****ameg!-mozgalom először összefogott a szélsőjobbal, s tagjai beleszerelmesedtek annak a vezérébe, a néptől „teljes hatalmat” kérő, fasiszta húrokat pengető Matteo Salvinibe. Aztán mikor Salvini a „teljes hatalom” megszerzése érdekében kidobta volna a mozgalmat a kormányból, akkor azok inkább összefogtak korábbi politikai ellenségükkel, a neoliberális Demokrata Párttal, azóta pedig ezekhez igazodva olvadnak fel a nyugat-európai liberális elitpártok valóságában. Ez pedig egyáltalán nem véletlen: a MoVimentót tényleg nem tartotta és nem is tartja semmi más össze, mint a jobb- és baloldal közös gyűlölete, lehetőleg minden és mindenki elutasítása, és amúgy meg Vaffanculo!

Varsányi Bence cikkével nagyjából egy időben jelent meg a magát egyébként gazdaságpolitikai szocialistának valló Puzsér értékelése a brit választásokról, melyben szerinte a britek elutasították Jeremy Corbyn „radikális szocializmusát”. Corbyn programja jóval kevesebb szociális reformot akart, mint amit Skandináviában egyébként már régen bevezettek, ennek megfelelően pedig leginkább csak mérsékelt szociáldemokratának lehet nevezni, de ennek ellenére az első valódi baloldali program volt az elmúlt húsz év Nyugat-Európájában, azaz egy valódi szakítás a bukásra álló neoliberális baloldali pártok hagyományával.

Puzsér politikai munkásságát korábban nagyban meghatározta az éleslátó kapitalizmuskritika és ennek megfelelően a neoliberális kormányok kíméletlen bírálata: Puzsér az elmúlt években ezerszer elmondta, hogy a baloldali pártok azért állnak bukásra, mert nem képviselik már a munkásosztályt, hanem ehelyett neoliberális gazdaságpolitikát folytatnak. S most mi történik? Megjelent egy politikai vezető egy valódi baloldali programmal, veszített, s rögtön megszületett az értékelés, hogy a választók elutasították a „radikális szocialista” programot. Ehelyett a „politikai közép által diktált konszolidáció” lenne a megoldás állítólag. De ilyet mintha hallottunk volna már, mintha Tony Blair mondott volna ilyeneket, mintha eljutottunk volna oda, ahonnan indultunk.

Azaz, ha valamit, akkor ezt megtudtuk: a politikai centrum nem kapitalizmuskritikus, a mérsékelt szociáldemokráciát meg radikális szocializmusnak tartja. De akkor mégis, mit képvisel a politikai centrum ezekkel a gonosz szélsőségekkel szemben? Azt, hogy elég volt a kultúrharcból, hogy nem kéne keresztállításokon vitatkozgatni, hogy megölelünk mindenkit, aki nem tartozik egyik szektához sem, meg amúgy is Vaffanculo!

Ahogy a cikk elején írtam, filozófusként nagyra tartom Puzsért, és sokáig úgy gondoltam, politikailag is közel áll hozzám, ennek részeként támogattam idén ősszel a Sétáló Budapest kampányát. Azonban ahogy kezd kikristályosodni a polgári centrum, ahogy kialakul ez az irányú értelmiség, úgy lesz egyre inkább az az ember érzése, hogy itt valójában a két politikai szekta elutasításán kívül nincs semmi. És így válik a polgári centrum a Vaffanculo!-mozgalom után maga is a Vaffancentro-vá, a mindent és mindenkit elutasító, de közben semmit nem képviselő közép mozgalmává.