Nem nagyon van mit elmismásolni: amikor végignézünk a választási palettán 2022-ben, egy önmagát szocialistának, szociáldemokratának vagy éppen zöldnek  tartó szavazó számára ezúttal nem osztottak lapot. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a távolmaradás, a protestszavazat, vagy a dac maradt, mint a választó kizárólagos lehetőségei.

A kétpártrendszerek elengedhetetlen kellékei a modern demokráciáknak: amennyiben a legkisebb mértékű politikai konszenzus is megszületik egyes gazdasági, külpolitikai, vagy hitbeli kérdésekben a legnagyobb versengő erők között, onnantól kezdve az ilyen témákban egyetértő nagy felek alapvető érdeke kiszorítani a palettáról azokat a kisebb vagy közepesebb méretű pártokat, ahonnan az érintett politikai konszenzusokat bírálat éri. Hasonló folyamat játszódott le Magyarországon, bár valószínűleg a legkevésbé sem tudatos módon: a 2002-es választási vereséget követően Orbán tartani kezdett a „nemzeti oldalon” alternatívát jelenthető pártoktól, így számukra nem sok út maradt a politikai darálóban, a „baloldalként” csúfolt ellenzéki térfélen pedig egyszerre láthattuk az MSZP-től a DK felé tartó mozgást, a Jobbik úgynevezett „néppártosodását”, a Momentum gyors indulását követő látványos stagnálását, az Együtt/PM és a Liberálisok kvázi megszűnését, és hát az LMP belharcoktól tarkított erőteljes kiégését is, 2018-at követően. A most kialakult kétosztatú tömbről azonban egy állítás mindenképp megfogalmazható.

Mindkét oldal neoliberális kormányzásban érdekelt.

Orbán Viktor rendszere a retorikai keménykedés mellett egy rendpárti, a mélyszegénység felszámolásában legkevésbé sem érdekelt rendszert hozott létre, amelyiknek esze ágában sincs demokratizálni a felsőoktatást, felszabadítani az oktatási rendszert a merev struktúráktól (sőt: újakat dobott rájuk), jóléti államban gondolkozni. Persze ez utóbbira talán sokszor mozgástere sem nagyon volt, de legyünk őszinték: politikai akarat nélkül nehéz bármiféle politikai változást elérni ezeken a területeken – pláne úgy, hogy épp az ellenkezőjére törekszünk, elég itt a tankötelezettségi korhatárra vagy a rabszolgatörvényként elhíresült, a (nem is túlzottan) rossz nyelvek szerint kifejezetten a német multik lobbistáival forró drótos kapcsolatban megírt csomagra gondolni.

És az ellenzék? Lehet azt mondani, hogy Gyurcsány Ferenc valóban nem tényező már, pártja azonban az ellenzéki tömb megkerülhetetlen nagy ereje – és mint ilyen, illúziókba kár lenne ringatnunk magunkat azt illetően, hogy vajon mekkora súllyal adnak majd politikusokat a „közösbe”, amikor kormányozni kell majd, és meg kell határozni a kormányzás irányát. Gyurcsány Ferenc politikájára jellemző volt a megszorításpárti politizálás, a neoliberális műveletek tömkelege (erről lásd Pogátsa Zoltán remek vitáját az érintett miniszterelnökkel) pedig jogos elégedetlenséget váltott ki a választóképes lakosság jelentős részében – ez kvázi már történelem. Az „Európaaaa,Európaaaaa” mantrát zászlójára tűző ellenzék vállaltan atlantista, neoliberális, NATO-párti – és ezek a szólamok most, az ukrán háború alatt a lakosság jelentős része számára pozitív töltetet kaptak – pedig lenne okunk az aggodalomra. De ha létezik olyan pillanat, amikor ennek az aggodalomnak nincs tere, az sajnos vagy nem sajnos, most van.

Akkor most „ezek ugyanazok?”

Nem. Legfőképpen azért nem, mert a maximálisa szervilizmusra kiépített, a Főni szavára váró miniszterek és a miniszterek szavára váró klientúra rendszere egy többosztatú, egymással is belső versengésben lévő politikai erő kezében szétesik. Nem lehet az EMMI-t olyan formában tovább működtetni egy koalíciós erőnek, ahogy most teszi a NER. Nem lehet a sajtót (már ami még megmarad ugye) ilyen módon működtetni. Ha nincs despotizmusról álmodó Erős Vezető, akinek tekintélye megingathatatlan, akkor bizony az egyetlen propaganda, ami a csapból is folyni fog, az atlantizmusé lesz – illetve ha Bokros Lajos és Király Júlia szavait elnézzük, annak egy megkövesedett, már a 90-es években is réges-régen masszívan leszerepelt változatára, ahol minden felelősség a választót terheli, minden megszorítást a legkiszolgáltatottabb rétegeknek kell eltűrni, és minden más az úgynevezett „felelőtlen költekezés” kategóriája volna. Szerencsére ezt a fajta felelőtlen költekezést a Fidesz sem a népjóléti intézkedésekkor alkalmazta, ugye. Szóval a kvázi-diktatúrákat erősítő rendszerek egy ellenzéki vezetés esetén okafogyottá, erőtlenné, használhatatlanná válnának, így vagy úgy. Ebben a helyzetben az ellenzéket „inkompetenciával” vádolni: dicséret. Az eredménye egy olyan Magyarország, ahol könnyebb lesz levegőt venni a köztereken, a tévét bekapcsolva nem fenyeget majd az agyhalál – vagy legalábbis nem jobban, mint a mai mainstream sajtót megnyitva, ha a szegénység, a „Fejlődő országok” vagy a píszi kérdése kerül szóba. Ez nem elég, de a semminél bizony több.

Valamikor vége lesz

A NER bekövesedett rendszerét többek között az a hiedelem tartja életben, hogy az ellenzék hitványsága szinte már veszélyesebb, mint a kormány tevékenysége (többek között ezt szereti egy bizonyos publicista is kaján vigyorral az arcán eltolni az Öt című műsorban is, amikor az ellenzék szóba kerül). A másik önmagát erősítő mítosz az is, hogy ez azt az országot azért hatékonyan kormányozzák. Mintha legalábbis elfelejtettük volna az elmúlt két év pandémiáját, Kásler Bácsi cselekedeteit, a kormány által mesterien megszervezett oltási programot, vagy gyakorlatilag bármilyen olyan intézkedés hiányát, ami tényleg könnyebbé tette volna a magyarok számára az elmúlt két év átvészelését. Ez a kormány nem képes arra, hogy a felmerülő kríziseket hatékonyan és a társadalom alsóbb rétegei számára is elfogadhatóan vészelje át. A konjunktúrának azonban a COVID-járvánnyal vége lett, az ukrán háború pedig csak ráerősít az ellátási lánc alapból is létező problémáira: ebben a helyzetben életveszéllyel ér fel a NER további kormányzását kívánni. Ebből még nem következik, hogy az ellenzék sokkal jobb lesz – de annál, ami most van, de facto csak felfelé mehetünk. (Elnézést, MZP, valószínűleg nem úgy értettem, ahogy te.) A gödör aljából csak felfelé vezet az út  – már csak az a kérdés, hogy milyen gyorsan és milyen stabilan kezdünk el kimászni onnan. Mindenki döntse el a szavazóhelyiségekben, hogy egy esetlegesen kormányváltó ellenzékre leadott szavazat, egy Kétfarkús protestezés, vagy a Fidesz számára kínosabb szélsőjobboldali elemeket gondosan hozó Mi Hazánk parlamentbe való bejutása juttat-e bennünket közelebb az áhított célhoz, a NER rendszerének valamikori széteséséhez.