Magyarországon a szovjet-típusú szocializmus örökségéhez általában kétféleképpen viszonyulnak fiatal baloldaliak: vagy elfogadják, hogy a „létező szocializmus” a „megvalósult szocializmus” volt, ezért szerintük a kádári szocializmus és az orbáni kapitalizmus közös ellenszere a keynesi szociáldemokrácia; vagy el tudnak képzelni egy olyan szocializmust, amely nem bolsevik-típusú, hanem demokratikus szocializmus, vagy libertariánus szocializmus.

Ami egyébként nem légből kapott álom, hanem hosszú hagyományokra visszatekintő ideológia, és olyan népszerű értelmiségiek is képviselik, mint Noam Chomsky. Ennek ellenére a demokratikus szocializmus hívőit szokás egyszerű naiv elmélkedőknek tekinteni, ezért megpróbálok praktikusan érvelni mellette, az önmagáért való radikalizmuson túl.

Demokratikus szocializmus vs. minden más

A „kádári nosztalgiának” létezik egy jobboldali, eltorzított értelme, ami paternalizmussal és áruló néplélekkel vádolja a magyar népet. Ez, azonkívül, hogy egy rendkívül elitista és népellenes elmélet, semmilyen magyarázatot nem ad arra, hogy mitől fér meg a kádári nosztalgia és a jobboldali hegemónia olyan jól egymás mellett – talán azért, mert ez a nosztalgia nem csak a Kádár-korszak magasabb életszínvonalára vonatkozik, hanem a jóléttel és biztonsággal asszociált erőskezű, központosított vezetésre, a patriarchális család állami támogatására, a korszak de-politizáltságára stb., vagyis a kispolgári konszenzusra. A demokratikus szocializmus ezzel szemben:

1. A demokrácia elvét terjesztené ki a termelés folyamatára, de nem csak egyszerű bértárgyalást és újraelosztást vezetne be, hanem tulajdonjoggal ruházná fel a dolgozókat. (Lásd: Meidner-terv.)
2. A demokratikus szocializmus NEM tervgazdálkodás. Gazdasága decentralizáltabb, mint a szovjet-típusú szocializmusé és a kapitalizmusé. (A szovjet tervgazdálkodást rengeteg bürokrata működtette, és később éppen ebből a bürokrata rétegből kerültek ki a legneoliberálisabb közgazdászok, ezért sem  egyenlő a demokratikus szocializmus a tervgazdálkodással.)
3. A keynesi szociáldemokrácia sok tekintetben bebetonozza a nők alávetett helyzetét azáltal, hogy az újraelosztó-gazdaság a jóléti transzfereket általában a családfőknek, vagyis a férfiaknak juttatja. Ezzel szemben a demokratikus szocializmusban a produktív-reproduktív, fizetett-fizetetlen, férfias-nőies munka közötti határok elmosódnak, mivel megváltozik maga a „munka” fogalma is.
4. A demokratikus szocializmus elsősorban nem újraelosztáson, tehát nem csupán igazságos adórendszereken nyugszik. Ezért nem fenyegeti a működőképességét sem a társadalom elöregedése, sem a migráció. Tehát amíg szociáldemokrácia alapvetően protekcionista, a demokratikus szocializmusban ilyen dilemma nem áll fönn, mert egy szocialista, dolgozói-kontrollon alapuló gazdaságnak nincs olcsó-munkaerő-éhsége – a demokratikus szocializmusban nincs, aki csak úgy kirúgna egy munkást, és a helyére tenne egy olcsóbbat, hiszen a munkás felügyeli a munkát!
5. A demokratikus szocializmus dolgozói kontrollon alapul. Mitől olyan hihetetlen utópia ez éppen a gig economy korszakában? Az Uber, azon kívül, hogy feltalált egy applikációt (hű!), a dolgozók bérének nagyrészét a fogyasztókra hárítja, társadalombiztosítást nem vállal, balesetbiztosítást is csak ímmel-ámmal… Az Uber-dolgozóknak egyértelműen nincs szükségük Uber-tőkéscsoportra, hogy elvégezhessék a munkájukat, mert azok a tőkéscsoportok egyrészt nem tesznek a dolgozókért szinte semmit, másrészt a termelőeszköz is csak egy könnyen hozzáférhető applikáció. (Sajnos ennek akadálya, hogy ez a fajta munkaerő korunk legnehezebben szakszervezetbe szervezhető munkaereje.)
6. Sem a neoliberális, sem a szociáldemokrata kapitalizmus nem ad kielégítő választ a klímaválságra. A környezetvédelemhez körforgásos gazdaságra lenne szükség, ami viszont nem áll a tőke érdekében, mert a körforgásos gazdaság – és ezzel nem számolnak a mainstream zöldek sem – rengeteg profitot venne ki a rendszerből, mivel egész egyszerűen kevesebb árutermelést kíván.
7. Minden közgazdász tudja, hogy a keynesi rendszer állami beavatkozás általi fogyasztás-növelésen alapszik. Ez nem fenntartható.
8. Lehet, hogy a kapitalizmus hatékonyabb árutermelő rendszer, mint a demokratikus szocializmus, csak a bolygónk nem bír már el ilyen mértékű hatékonysággal megtermelt szemetet.

Fentiekből látszik, hogy a demokratikus szocializmus nem csak a kapitalizmussal, hanem a kádári szocializmussal is sokkal inkább kritikus, mint a szociáldemokrácia, mivel az valójában egy autoriter, B-kategóriás jóléti rendszer volt.

A szociáldemokrácia tündöklése és bukása

Azzal sem számolnak a szociáldemokraták, hogy tőlünk nyugatra a szociáldemokrácia a II. világháború után betöltötte történelmi szerepét – még annak ellenére is, hogy később a neoliberalizmus sok szociáldemokrata eredményt leforgácsolt.

A keynesi rendszerek nem csak, hogy nem voltak tökéletesek, de komoly gondok akadtak vele, leginkább az, hogy a szociáldemokrácia neokolonialista és fosszilis energián alapuló gazdaság volt. Ez lett a vesztének oka is – a szociáldemokrácia válsága a 73-as olajválsággal kezdődött, amikor az OAPEC (Arab Olajexportáló Országok Nemzetközi Szervezete) felfüggesztette az olajexportot a nyugati országokba, ez pedig megállíthatatlannak tűnő inflációt indított el. A neoliberális közgazdászok pedig a keynesi monetáris politika felfüggesztését, vagyis az infláció megállítását követelték, és ezért később fokozatosan a kormánytól, azaz demokratikus kontrolltól független jegybankokat hoztak létre. A szociáldemokrata rendszerek tehát a tőke és a munka kompromisszumán alapultak, és ezt a kompromisszumot sikeresen nem a munka, hanem a tőke mondta fel. Ahogy David Harvey mondta:

„Ez [a neoliberalizmus] ideológiai és egyben gazdasági támadás volt. Számomra erről szólt a neoliberalizmus: egy politikai projekt, melyet véleményem szerint a burzsoázia, vagyis a nagyvállalati tőkésosztály helyezett mozgásba lépésenként.

Nem hiszem, hogy úgy kezdték, hogy elkezdtek Hayek-et olvasni vagy ilyesmit, úgy hiszem, hogy csak ösztönösen azt mondták, „meg kell roppantanunk a munkaerőt, hogyan csináljuk?”. És azt találták, hogy létezik egy legitimáló elmélet, ami támogatja ezt.”

Amit szintén elfelejtenek szociáldemokrata barátaim, hogy ezt a kompromisszumot soha olyan erősen nem kívánta felmondani a munkaerő, mint a szociáldemokrácia fénykorában, értsd – soha nem volt olyan erős az antikapitalista mozgalom, mint amikor látszólag fennállt a tőke-munka kompromisszum. Antikapitalista mozgalom alatt pedig nem csak bigott marxista-leninista párttitkárokat, szovjeteket és tankieket kell elképzelni, hanem a „kulturális baloldali” (erős idézőjel) 68-asokat.

Szocializmust képviselni Magyarországon

Tisztában vagyok vele, hogy mindennek ellenére idehaza, mondjuk úgy, jobb pedigrével rendelkezik a szociáldemokrácia, mint a szocializmus. Bár mint mondtam, a demokratikus szocializmusnak is van büszke történelmi múltja, mint a kronstadti lázadás vagy Rosa Luxemburg személye. Sokan 56-ot is idesorolják. (Ezek részletes kifejtésébe nem mernék belemenni – vannak nálam jobb szerzők, akik írtak erről, lásd a linkeket.)

Tehát adott a helyzet, hogy szocializmust képviselni Magyarországon majdnem egyenlő a lehetetlennel. De szociáldemokratának lenni sem sokkal könnyebb. Tárkányi Péter azt írja: „Nemrég egy ismerősöm egy ivótársaságban a hatodik söre után megkérdezte politikai beállítottságom. Mikor mondtam, hogy szociáldemokrata vagyok, elsötétült az arca.” Igen, sajnos olyan kort élünk, amikor egy szociáldemokratára is úgy tekintenek, mintha eljött volna közénk a vörös isten, és pont ezért nem kizárt, hogy a szocdem és demszoc áramlatok is inkább egybeforrnak majd, mintsem különválnának.

Viszont ennek ellenére sem tartom elhanyagolhatónak a szocdem vs. demszoc vitát, mert vannak arra is jelek, hogy ezek az ideológiai áramlatok szét fognak válni. Mindenki tudja, hogy Sanders, Corbyn stb. nagyjából szociáldemokrata programokat képviselnek, viszont nem tartom őket tisztán szocdemnek, mert így is jobban hajaznak a szocializmusra, mint az  Elizabeth Warren-félék . Előbbiek önszerveződésre és cselekedetre sarkallnak, utóbbiak a hidegfejű tervezés és az újraelosztó állami programok tábora. Előbbi a munkásosztályt képviseli, utóbbi inkább a „professzionális-menedzseri osztályt”. Előbbi számára az internacionalizmus a perifériával és a menekültekkel való szolidaritást, a háború- és az imperializmus-ellenességet jelenti, utóbbi számára az internacionalizmus egyet jelent a népszuverenitás-ellenességgel, a szupranacionális, neoliberális intézményekkel való azonosulással, mint pl. EU, EKB, és a mérsékelt szabadkereskedelemmel.

A demokratikus szocializmus viszonya a liberális és az illiberális demokráciához

Tudtommal nincs a nagykönyvben megírva, hogy a demokratikus szocializmus nem szerveződhet pártba, nem képviseltetheti magát liberális és illiberális demokráciákban, de az (számomra legalábbis) többé-kevésbé egyértelmű, hogy feszegeti ezeknek a rendszereknek a határait.

2010 óta a liberális magyar ellenzék időnként kivonul békésen tüntetni – békésen, hogy ezzel is mutassa, milyen jó békés liberális demokrata, aki (a 2006-os tüntetőkkel ellentétben) nem rendbont, tehát betartja a liberális demokrácia formális feltételeit. Ami azért abszurd, mert Orbán Viktor is betartja a liberális demokrácia formális feltételeit, csak az informálisakat nem – ezt nevezik illiberalizmusnak. Ezért lenne sokkal sikeresebb egy olyan ellenzék, amely felismeri a formális demokrácia korlátait, és ami a demokrácia elvét szeretné kiterjeszteni, pl. a gazdasági rendszerre is.

Egy, a formális demokrácia határait feszegető, azaz rendszerkritikus tüntetés rámutatna a fennálló, látszólag demokratikus rendszer antidemokratikus mivoltára. Ezt kétféleképpen teheti meg: erőszakos vagy erőszakmentes ellenállással. Előbbi könnyebb, utóbbi kívánatosabb. De – és itt vannak hatalmas félreértések – táblákat fenntartani és vonulgatni nem erőszakmentes ellenállás. Erőszakmentesnek erőszakmentes, csak éppen nem ellenállás.

Az erőszakmentes ellenállás leghíresebb és legközhelyesebb példái az amerikai fekete polgárjogi mozgalom és az indiai sólepárlás. Egyik sem tartotta be a törvényeket, vagyis a demokrácia formális követelményeit, ezzel pedig rámutatott a fennálló rendszer antidemokratikus és erőszakos mivoltára. Erre nagy szükség lenne Magyarországon, hiszen az Orbán-rendszer csak formálisan demokratikus és erőszakmentes. Lehetetlen megmondani, hogy ezt hogyan lehetne sikeresen idehaza megtenni, de egy biztos: ebből a szempontból az MKKP hatékonyabb és rendszerkritikusabb, mint a parlamenti ellenzék együttvéve.

A sárgamellényes mozgalom és a szociáldemokrácia

Kedves szociáldemokraták, ti feltétetelezitek, hogy a munkásosztály nem áll készen az antikapitalizmusra, amivel egyet is értenék, ha nem a saját szememmel látom, ahogy háromszáz sárgamellényes üvölti Brüsszel központjában, hogy „antikapitalizmus”, pedig gondolom a vallon kétkezi munkásoknál sem szokás marxista szemináriumokat venni, és gondolom ők sem olvasnak esténként Alain Badiou-t.

Kedves (egyes) szociáldemokraták, ti feltételezitek, hogy a fehér munkásosztály csakis számító, kalkuláló, önérdeket követő, nemes eszmékre képtelen, alaktalan tömeg lehet. Tehát biztos mind antiszemita és iszlamofób Le Pen-szavazók, és ehhez kell alkalmazkodni. Még ha ez így, en bloc igaz is lenne (nem az), ez akkor sem lenne egy égből pottyant, örök társadalmi természeti törvény. És nincsenek is olyan jelek, hogy a sárgamellényes mozgalom ezt a tendenciát erősítené. Több francia, bevándorló-hátterű, külvárosi, rasszizmus-ellenes aktivista is úgy nyilatkozott a sárga mellényes tüntetésekről, hogy még soha nem érzékelt ilyen szintű szolidaritást és megértést ő és közössége irányába, mivel jelenleg a francia tömegek olyan dolgokon mennek keresztül, amitől korábban csak a külvárosi, bevándorló-hátterű munkásosztály szenvedett – ez pedig a prekariátus és az állami, rendőri erőszak.

Kedves (egyes) szociáldemokraták, ti a „munkásosztályt” és a „gendert” – a „gender” a ti esetetekben, valljuk be, a nőket jelenti, csak a nőket cikibb lenne összfikázni – mint felcserélhető, egymást kizáró kategóriákat használjátok. „A munkásosztályt felcserélte a gender!” Ez nem ad választ arra, hogy a szervezett munkásmozgalmakban, azaz a szakszervezetekben, miért alacsony a nők száma, és a szervezetlen munkásmozgalomban, azaz a sárgamellényes mozgalomban miért vesznek részt nagyjából fele-fele arányban nők és férfiak.

Kedves (egyes) szociáldemokraták, és egyébként egyes szocialisták is, akik azt szűrték le a sárgamellényes mozgalomból, hogy ez egy ökopolitika-ellenes mozgalom, és nem mellesleg Schmidt Mária is ezt hirdeti, csak ő büszkén.  Ez nincs egészen így, pl. amikor  Brüsszel központjában diákok sátoroztak a klímavédelemért, sárgamellényesek tüntettek velük, szolidaritásból. Ha rendszeresen követném a francia sajtót, biztos hozhatnék még ezeregy ilyen példát. (Lásd az egykori beszámolóm.)

És kedves (egyes) szociáldemokraták, akik pártot akarnak szervezni. Először is bevallom, hogy hozzátok hasonlóan a baloldali anarchia nekem is meghaladja a képzeletem, hiába kapom ezért sok elvtársamtól a feketepontokat. (És amúgy sem bírnék már épp ésszel várni a soha-el-nem-jövendő szervezetlen ellenállásra.) Azt viszont látni kell, hogy a sárgamellényes tüntetések nem véletlenül követelnek több közvetlen demokráciát. A közhangulathoz alkalmazkodva még az erőskezű vezető hírében álló, baloldali pártvezér, Jean-Luc Mélenchon is úgy nyilatkozott, hogy nem lehet többé Franciaországnak olyan nagyhatalmú elnöke, mint Macron. Semmilyen okunk nincs azt gondolni, hogy ha Magyarországon eljön, aminek el kell jönnie, akkor az majd nem a hatalmat szeretné korlátozni, legyen az bármilyen hatalom. Értsd, elég népszerűtlenek azok az ellenzéki pártocskák, amikre leszavaznak az emberek, ezt tartsuk észben, és senki nem kíváncsi egy plebejusabb, baloldalibb Orbán Viktorra, ahogy Franciaországban sem kíváncsi senki egy szocdem Macronra. Másrészt, mint írtam a demokratikus szocializmus is kritikus a képviseleti rendszerekkel, legalábbis nem találja azokat elégségesnek. A marxizmus-leninizmus legnagyobb ellentmondása  az volt, hogy miután megragadta a teljes állami hatalmat, ezt a hatalmat kellett volna, elvben legalábbis, visszaosztania a szovjetek, vagyis a tanácsok felé. Valahol természetes, hogy ez nem történt meg, és éppen ebben kell másnak lennie a demokratikus szocializmusnak az autoriter szocializmustól – hogy, hogyan nem tudom, de az biztos, hogy a demokratikus szocializmus mozgalom nem korlátozódhat pártmozgalomra.

Éljenek a sárgamellényesek!