Blog a 99%-nak

Jogosan rettegnek az ökológiai gondolattól

Nemrég lezajlott egy vita a Balra át! blogon a szociáldemokráciáról és a demokratikus szocializmusról, miután Weiler Vilmos próbálta a két tábort egy lapra hozni az ökológiai gondolat jegyében. Eközben Lányi András a Válasz Online-on igyekezett meggyőzni a konzervatívokat, hogy ne féljenek, az ökopolitika nem fog belezavarni a jobboldal emberellenes gazdaságprogramjába.

A fenti szerzők alapvetésével egyetértek, miszerint az ökopolitika erkölcsi minimum, és elsőbbséget kell élveznie más politikai törésvonalakkal szemben. Azonban a történet része az is, hogy az ökológiai gazdaság beláthatatlanul átrendezné a társadalmi viszonyokat, beleértve a geopolitikai viszonyokat is. A jobboldali ideológusok ezektől a társadalmi változásoktól rettegnek – jogosan.

Globális hierarchia

A centrumországok polgárai  igyekeznek a klímaválságot a harmadik világbeli országok túlnépesedésére fogni, amely szép példa arra, hogyan hárít és projektál a nyugati ember a klímaváltozás ügyében. Miközben minden euró-atlanti konyhafilozófus azt hajtogatja, hogy de hiszen a harmadik világbeli emberek is szeretnének sokat fogyasztani, ők is csak a nyugati ember jólétére vágynak, racionálisan nehéz eldönteni, hogy ez szemen szedett hazugság, vagy jóindulatú projekció.

Az őslakos, akit kiűznek az erdőből, nem autót szeretne, hanem azt az élővilágot, amely számára otthont, táplálkozást és életet biztosít – az autót azok szeretnék, akiknek már van egy.

Ez egy elég egyértelmű igazság, feltéve, hogy kimondják. De nem szokás kimondani, mert nem jó érzés.

A túlnépesedési hárítás mögött az a mítosz áll, miszerint a nyugati világrend a Fejlődés, a történelem végpontja, amely mögé fel kell sorakoznia a világ maradékának. Az ökológiai gondolat ezzel szemben felforgatja a „fejlődésről” alkotott beidegződéseket, hiszen nem a gazdaság hatékonyságában, hanem élhetőségében, minőségében látja a fejlődés mivoltát. Az ökológiai gondolatból szükségképpen következik a „fejlődés” kapitalista koncepciójának elutasítása – a klímavédelmet nem egy következő ipari forradalomtól, nem Elon Musk elektromos autóitól várja, hanem az őslakos kultúrák és a helyi termelők tudására bízná a bolygót, akik a hátuk közepére nem kívánják a folyamatos növekedést, és eleve rendelkeznek azzal a mezőgazdasági tudással és életmóddal, amely megkímélné a Földet.

A túlnépesedési érvelés nem az egyetlen bevett módja a hárításnak. Az Egyesült Államok jobboldala (és néha Európa is) szereti Kína nyakába varrni a klímaváltozást. Ugyanezen jobboldal úgy fogalmaz a globális kapitalizmusról, mint egy természetadta erőről, ami ellen maximum védőhálóval kell védekezni; és ugyanezen jobboldal politikai akarattal, törvényekkel működteti a globális kapitalizmust – a gyártási folyamatot tudatosan az olcsó munkaerőt és alulszabályozott környezetvédelmet kínáló országokba, pl. Kínába szervezi ki. A globális-neoliberális kapitalizmus egyben a konzumerizmus motorja: a centrumországokban a kiszervezett gyártást fogyasztással igyekszenek helyettesíteni,

vagyis nagymértékű fogyasztással igyekeznek biztosítani a folyamatos gazdasági növekedést.

A fogyasztás alapú gazdaság értelemszerűen fenntarthatatlan, önmagában is környezeti katasztrófa.

És ha a klímakérdésre önmagában válasz lenne a technológiai innováció és az infrastruktúra-fejlesztés (nem az), akkor Kína járna élen a klímapolitikában, nem az USA vagy Európa. Azt még Donald Trump is elismerte elnöki kampányában, hogy az USA súlyosan elhanyagolja az infrastruktúráját, és Európában sem sokkal jobb a helyzet, miközben az államkapitalista Kína rengeteget költ az infrastruktúrájára, pl. a vasútra is.

Fogyasztási szokások

A globális kapitalizmus fentebb említett jellemzői a 90-es években keletkeztek. Ahhoz viszont, hogy a megfelelő következtetéseket levonjuk, nem szabad elfelejteni, hogy a globális kapitalizmus ennél sokkal régebbi rendszer, a 90-es években csupán magasabb fokozatra kapcsolt. A globalizáció történelme hosszú évszázadokra, egészen a transzatlantai rabszolgakereskedelemig nyúlik vissza, amikor a centrumországok iparosodtak, szén-, tehát fosszilis energia alapú gazdaságot hoztak létre, a mezőgazdaság nagyrészét pedig a gyarmatokra telepítették át.

Egy ilyen globálisan működő rendszernek rendkívül nagy a munkaerő igénye, amely igényt kezdetben csak a rabszolgakereskedelem volt képes kiszolgálni. Bár elvileg a kapitalizmus nagy vívmánya és feltétele a szabad munkaerő, a kapitalista nagyhatalmak történelmi felemelkedése elválaszthatatlan volt a rabszolgakereskedelemtől.

A gyarmatokon működő mezőgazdaság olyan árukat termelt, mint cukor, kávé, dohány stb. Ezek az áruk a globalizáció kezdetén még luxuscikknek számítottak.. Azonban az idő haladtával, és a rendszer kiteljesedésével ezek az árucikkek könnyen elérhetővé és olcsóvá váltak, így radikálisan átalakították a nyugati átlagember étrendjét, fogyasztási szokásait.

Ebben azóta nem történt lényegi változás – a nyugati fogyasztást ma is a kolonialista globalizáció alakítja, és ma sem éppen a jó irányba. A mezőgazdasági rendszereink olyan cégek érdekeit szolgálják, mint a McDonald’s, amelynek nagy igénye van pl. az olcsó, esőerdőpusztító pálmaolajra. Ez a mezőgazdasági rendszer egészségtelen ételt termel, fosszilis energián alapszik és a globális délen erőszakkal harcolják ki mindennapi működését, pl. Indiában, ahol rengeteg ellenállásba ütközött, vagy Brazíliában, ahol állattartás és szójatermelés miatt égetik fel az Amazont.

És bár a mai húsfogyasztásunk mértéke valóban fenntarthatatlan, nem szabad lebecsülni, mennyire befolyásolja mindennapi szokásainkat, így az étrendünket is a vállalati kultúra. A húsfogyasztásnak ilyen mértéke és ilyen pazarló módja nem az emberi természet része, és nem is általánosan jellemző az emberiségre. Míg más ételkultúrák sokkal több zöldséget fogyasztanak (olyan értelemszerű kivételekkel, mint az északi népek étrendjei), és az állatokat nem csak bizonyos részeiért tenyésztik, a nyugati, agyonfeldolgozott étrend a legegészségtelenebb és a legkevésbé fenntartható.

A Balra át! blogon hamarosan megjelenik magyar fordításban Vandana Shiva interjúja a ROAR magazinnal, az ipari mezőgazdaság és a klímaváltozás kapcsolatáról. Addig is ajánljuk az interjút angolul értő olvasóinknak.

Azt mondják, könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét. Azt javaslom, képzeljünk el egy gyorsétel-mentes világot, az talán nem olyan nehéz.

Az olajátok

Timothy Mitchell (2011) Carbon Democracy könyvében egy érdekes tényre hívja fel a figyelmet – az Arab Tavasz olyan országokban zajlott le, amelyekben csökken az olajkitermelés: Tunézia, Egyiptom, Szíria. Mitchell állítása, még sok más érv nyomán, hogy a Közel-Kelet országaiban azért nem tudnak szárba szökkenni demokratikus mozgalmak, mert az „olajátok” sújtja őket.

Az olajátok autoriter rezsimeket hoz létre, mert csak autoriter rezsimek képesek a „fekete arany” kitermelését hatékonyan központosítani és így az abból származó profitot kisajátítani. Az olajátok jelensége nem csak a nyugat proxy államaira vonatkozik, mint pl. Szaúd Arábia, ahol az olajkitermelés kontrollálása nyugati érdekeket szolgál, hanem olyan országokra is, amelyek államideológiája a nemzet olajkincseinek megőrzésére, vagyis a konkurens nyugati olajoligarcháktól való félelemre épül – ilyen ország pl. Irán, amelynek ma hatalomban lévő iszlamista rezsimje egy 1953-ban hatalomba jutott, USA érdekeit szolgáló diktatúrával szemben jött létre.

Az olajátok része az is, hogy az olajtermelés nem munkaigényes, tehát sztrájkoknak és dolgozói követeléseknek nincs kitéve, így az autoriter állam könnyen uralkodhat a termelési folyamatok felett. Másrészt, az olaj nem csak azért termel hatékonyan profitot, mert szűkös erőforrás, hanem mert bár nem munkaigényes, számtalan termelési folyamaton, közvetítőn megy keresztül, míg a megújuló energia viszont nagyrészt lokális gazdaságon alapul.

Mindezekből jól látszik, hogy az olaj olyan mértékben alakította a Közel-Kelet politikáját, hogy szinte elképzelhetetlen milyen geopolitikai változásokkal járna egy alternatív energiaforradalom – és a jobboldal láthatóan nem szeretné ezt a forradalmat, nem csupán az olajprofit miatt, hanem mert már az olajprofitért való küzdelem összefolyt az államideológiákkal.

Összegzés

Mindössze három szempontot említettem, hogyan forgatná fel a világot az ökológia gondolat. Ha az ökológia gondolat a közös nevező, közös cél, akkor ezt az egyet képviseljük radikálisan, kompromisszumok nélkül, és örüljünk neki, ha retteg az ellenfél.

 

Felhasznált Irodalom:

Mitchell, T. (2013). Carbon democracy: political power in the age of oil. London: Verso.

Mies, M. (2014). Housewifisation – Globalisation – Subsistence-Perspective. Beyond Marx.

Pollan, M. (2011). The omnivores dilemma: the search for a perfect meal in a fast-food world. London: Bloomsbury.

 

Olvass tovább!